Jariz

"Vannak ellenségeid? Jó. Ez azt jelenti, hogy valamikor, valamit felépítettél már az életedben."

Általában azt mondják az első benyomás a legfontosabb, ezért a megjelenésem e téren nem épp a legmegfelelőbb. Hogyha valaki meglát, az első, ami feltűnik neki az a titok, titok amelyet egy csuklya eredményez. Ha az emberek azt látják, hogy nem akarod kiadni a személyazonosságodat, az már bizalmatlanságot eredményez. Félnek az ismeretlentől, és félnek attól, hogy míg ők hajadon fővel járnak kelnek az utcán, addig én árnyak közt élek. Csak néhányan látták az arcomat, amely talán elsőre nem tűnik ijesztőnek, csakhogy, ezt az arcot látták általában utoljára. Neked, viszont aki ezt olvassa annak elárulhatom, e titkom.
Hosszú vörös, csimbókokban összegyűlt hajzatom van, amely az ápolatlanság egyik jele. Arcvonásaim eléggé éltelenek, bőröm pedig szeplős, így aki rám néznek, talán még tizenhétnek se mondana. Méretem nem nagy, százhatvanöt centiméternél megragadt, ám az én foglalkozásomban ez nem hátrány. Nagyjából ennyi, amit elmondhatok magamról.

Emberi alakom egy, másik alaknak is otthont ad, mely még nem bújt elő belőlem, vagy csak én nem emlékszek rá… A fenevadat mintha láttam volna, mégis csak álmaimban. Ha le kéne írom, akkor egy rőt szőrű hatalmas bestiáról lehet szó, amely hosszú pengeéles fogakkal rendelkezik.  Négykézláb rója a síkot, szemében pedig a fagyos üresség tükröződik, felidézve az áldozataiban, milyen az ha hideg szívvel mészárolnak le.

Hogy milyen egy bérgyilkos, bizonyára először szívtelennek bélyegezné, az akitől megkérdezik. Olyan személynek írná le, aki pénzért bárkit képes megölni, vagy bármit. Én nem ilyen vagyok. Megválogatom azokat, akiket kivégzek. Gyerekek, nincsenek is a listámon, s nem is fognak rá kerülni, hiszen ők még bűntelenek…de egyszer mindenki felnő a késemhez. Egyébként én se vagyok egy túl érdekes alak, szeretek nagyokat pihenni, élvezem az élet adományait, akár az italt, akár a nőket. Na meg tisztelem a vallásomat, nincs is nap, hogy ne mormolnék el pár imát a késem társaságában. De a legfontosabb, hogy egyetlen cél jobban hajt mint a vallás, mégpedig a vérem megtalálása.  

A sivatag egy szeszélyes és veszélyes hely, hol az ember rá van bízva a természet kegyelmére. Akár több mérföldön keresztül, se élelem, se víz, sem pedig menedék, nem vár az ide tévedőkre. De ki olyan botor, hogy kockára tegyen mindent a homoktengerben? Néhányak egy szebb jövő ígéretében vágnak neki a nagy útnak, másokat száműznek hazájukból, és a népük sorsára hagyva őket a sivatagba helyezi bizalmát, amely ítéletet mond az eltévelyedett fölött. Akad azonban egy törzs, amely kivételt képez. Olyan kivétel ez, mely kegyetlennek hangzik, ám hosszú évszázadok hagyománya csak, melyet még mindig betartatnak az ősök szellemei. Ez a nép a sivatag egy oázisában lelt menedékre. Vászonból és bőrből kifeszített sátrak alatt nyugszanak esténkét, hogy reggelente istenük kegyelméből, a mindennapi munkáknak élhessenek. Nem mintha mindegyikük kecskepásztor, vagy kereskedő lenne, ugyanis vannak kiválasztottak, akik az Urat oly módon szolgálják, hogy annak áldozatokat mutatnak be, szinte naponta. Munkájuk áldozataképp, kést ragadnak, és akikért fizetnek, mint az áldozati bárányokat, úgy mészárolják le, csakhogy az oázis soha ne apadjon ki. De nem mindenki léphet erre az útra. Aki áldozathozó akar lenni, annak a sivatag lesz a tanára. Éppen déltájt, búcsúznak el egy olyan személytől, ki hamarosan kést ragadhat. Nem adnak neki mást, mint egy kukrit, amely szolgálni fogja őt, vagy pedig saját életét fogja vele venni, csakhogy végső áldozatát is a Nagy Oázisnak szentelje. Visszanéz még Jariz, ez egyszer utoljára, majd belevész a meddő óceánba. A hőségben vándorolva, szinte nem lát más, csakis a hullámként felébe magasodó homokbuckákat. Szemét el kell takarja az éles napsütéstől, majd azon töpreng, mennyire könnyű volt az élete eddig. Egy Paradicsomban élt, hol az élet minden formája adott volt neki, azonban most a pokolnál is kihaltabb tájat ró, csakhogy bizonyítson népének, Istenének. Már kezdi elveszteni a reményt, mikor mozgást lát egy szikla árnyékában. Egy fekete skorpió hűsöl, a számára hegyomlási kőzet alant. A férfi megnyalja a repedezett ajkát, és egy gyors mozdulattal, kiontja az állat életét. A kukrit hiába ostromolja a felnyársalt skorpió farka, semmi értelme, a további harcnak, bár Jariz-t tiszteli a lényt azért, amiért ilyen konok a halálában. Úgy véli, ha minden elvész, szeretne ő is ilyen vakmerően harcba szállni. A nap leszállóban van, mely a horizontos narancssárgára festi, hősünk pedig valami menedékre vágyik. Jobb híján a szikla alá húzódik be, ahol elfogyasztja annak hajdani lakóját. Vacogva, és dideregve jön állom a szemére, reménykedve egy szebb holnapért.
Napok teltek el, és a vándorunk, egy kiszáradt mederhez ér. A múlt jelei még ott vannak, megfehéresedett szálkák formájában. Ásni kezd, amelynek eredménye latyakos víz, azonban a zavaros sárban, ficánkoló gőtehalra lesz figyelmes a férfi. Hatalmas áldás ez, hiszen újult erővel tölti őt fel a fehérje, amihez jut. Tovább indul, hát s órák telnek el, mire egy sátor együtteshez ér. Parázsló fa, és egy nyugtalan teve jelzi azt, hogy még a lakói itt vannak. Nem tud másra gondolni, minthogy a tevét ellopva tovább menjen. Az életben maradás reményekor nem hezitálhat, nem mérlegelhet, meg kell azt ragadni, amint lehet. Az állatot elorozza, és jót vágva rajta az egykedvűen nyög, majd megindul. Még hallja a nem tetszésüket kifejező idegeneket, amint elátkozzák generációkra, mégis Jariz a szerencse pártolását jobban érzi.
Másnap iszonyatos homokvihar dúlt, amely szinte járhatatlanná tette a homoktengert. Semmi esély nem volt a leendő áldozathozónak. Megpróbálta a tevét jobb belátásra téríteni, azonban az makacsul ellenállt. Más választása nem volt, ha túl akarja élni ezt az egészet menedékre kell lelnie, viszont más menedék révén, hű hátasát kell most feláldoznia. Már hallott olyanokról, kik állatból rögtönöztek védelmet a homokvihar elől. Gyorsan akart túlesni rajta, hiszen a púpos lény eddig segítette, kár lenne érte, ha nem gyorsan érné a halál. Elmetszette hát a torkát. A patás lény, meg-meg ingott, majd kapálózva festette vörösre az alatta lévő homokot feldőltében. Jarez felvágta a dagadó bendőt, aztán elhányva magát az abból kiáradó émelyítő szagtól. Kihúzta a jószág a zsigereket, valamint a belsőségeit, és saját tettétől undorodva, most egy bűzlő tetemben próbál túlélni.
Végezetül minden áldozat megérik egyszer, így van ez Jarez esetében is. Tevéjének feláldozását követően egy napra rá kikerült a sivatagból. Mára pedig a tőle elszakított ikernővérét keresi, kit úgy gondolja az Urnak tett áldozataival meg fog lelni. Mégis, még maga se tudja, milyen fenevad lappang benne legbelül, amelyet talán csak nővére tud majd előhozni, elméje rejtekéből.  

Képes vagyok a délibábhoz hasonló tévképzetet megidézni, amely az ellenség megtévesztésére szolgál. Húsz méteres körzetemben hat legfeljebb két áldozatra. Akár több emeletes szörnyeket, vagy egy egyszerű vázát vázát is meg tudok vele idézni. A hamisítványok limitje az azok bonyolultságától, illetve nagyságától függ. Például magamból, tizennyolc kópiát tudok létrehozni. A megteremtett alakok, általában egy szúrást, vagy egy erősebb ütést bírnak ki. Hátrányuk, hogy nem képesek nagyobb sebzést okozni, inkább az ellenség kifárasztására, meggyengítésére szolgálnak.

Tehát, hogy mihez is ért a karakter. Nem kell túl bonyolult dologra gondolni. Ide tartozik az írás-olvasás, olyan hétköznapi dolgok, amelyek egy középkori világban nem volt magától értetődő. Ezen kívül még ide sorolható a növények ismerete, különböző felhasználási módszereinek ismerete, például mérgek, gyógykenőcsök. De ugyanakkor itt illik megjegyezni, hogy milyen fegyveres, vagy fegyvertelen harcot ismer a karakter. Feltéve, ha ismer egyáltalán ilyesmit.

Minden olyan egyéb dolog, amit még fontos megemlíteni a karakterről, de sehova máshová nem fér bele.