Brelvek

Már déltájban sejteni lehetett a hatalmas felhőszakadást. Borongósan gyülekeztek a felhők az égen. A kisváros utcái gyorsan elnéptelenedtek, mindenki igyekezett haza a biztonságos melegbe. Alkonyatra már éjszakai sötetség honolt a vidéken, amit csak egy egy villám vakító fénye tört meg.
A házak ablakain a zsalugátereken még át-átpislogott a tüzhely, s a gyertyaláng fénye. Erősen zuhogott az eső, mindent eláztatva a viharos szél által megtépett környéken. A vihar haragjának hangjai minden más zajt elfedtek.
E hatalmas felhőszakadásban csuklyás köpönyegbe burkolt alak érkezett a városba, sebes léptekkel haladva keresett egy fogadót, hol megszállhat.
Végigjárta a város összes szegletét, mire teljesen bőrig ázva megtalálta végre azt az egyet, mely még nyitva állt az éjjeli vándorok előtt.
Amint belépett, egyből a pulthoz lépdelt, és vastagon megtömött, nehezen csillngellő erszényt csúsztatott a fogadósnak egy szó nélkül. Amaz szintén szótlanul elvette az erszényt, majd egy összetekert papírost tett a helyére. A vándor kérdőn ráemelte tekintetét, mire a fogadós csak annyit mondott: "- Már vár téged, jobban teszed, ha sietsz-" Ezzel elérakott még egy kulcsot, meg egy tál gőzölgő, illatos ragut.
A vándor beletörődve bólintott, óvatosan a zubbonya belső zsebébe csúsztatta a papírost, anelkül, hogy megnézte volna, majd nekilátott a meleg ragunak.
Mire kiürült a tál, a vándor jóllakott, és kellemesen meg is melengette gyomrában a jó étel. Ugyan még nem száradt meg teljesen, de már nem volt átfagyva, kinnt pedig még mindig zuhogott, úgyhogy a kulcsot is eltette, arra gondolt, majd ha meglátogatta, utána majd átöltözik es alszik egyet. Nem akarta tovább váratni.

Hangos csörömpölés és az azt követő ordítozás szakította félbe a történetem.
Hallgatóimmal eggyütt meglepve emeltük fel a fejünket a hangok iranyába. Néhány fiatalabb, egyik másik még csak gyermek, meg is ugrott ijedtében, úgy belemerültek a törtenetbe. Nem hiába szeretek mesélni, az ilyen elmélyülés valóságos csemege a mesélőknek. Ráadásul a mesékért cserébe sok helyütt ingyen szállás, vagy egy tál étel a jutalom. Esetlegesen mindkettő. A fogadón kívülről érkező hangok egyre hangosabbak lettek, egészen addig a pontig, amíg egy kissebb tömeg be nem esett az ajtón, ordítozva, egymást püfölve. Néhány kissebb gyerek ennek hatására belém csimpaszkodott.

A fogadó szűk félhomályában, a sarokban, ahol a penumbra és a homály öleli egymást, egy titokzatos alak ült fekete köpenyében. Arcát gondosan elrejtette egy sötét csuklya, mely alól csak az akvamarin színű szemek ragyogtak ki. Az asztalon pislákoló gyertyafény mellett, a korsó hideg italából kortyolgatva, figyelmesen hallgatta a szavak művészi táncát, amit a kalandor nő - a köréje gyűlt gyermekek szórakoztatása céljából - szőtt a levegőben. Owen, csak úgy, mint a fogadóban tartózkodó vendégeknek a többsége, csupán átutazóban volt Brelvek településén. Egyetlen éjszakára bérelt magának szobát, valamint egy étkezésre elegendő meleg élelmet, melyet korábban már elfogyasztott. Jelenleg a sziesztája édes perceit töltötte, noha az már Chory előadásának köszönhetően, jócskán túlnyúlt a tervezett időintervallumon. A fantom társulat rangos bérgyilkosa, egy Cedric Thornevale nevű férfi nyomában volt. Küldetése értelmében, el kell hallgattatnia a célpontot, persze diszkréten, valamint megszereznie annak ritka képességét. Mondhatni rutin feladat a fakó hajtincsekkel megáldott hibridnek. Későre járt már, a kupája is kiürült, így Owen készült elvonulni a szobája nyugalmába. Épp felemelkedett volna ülőhelyéről, amikor is éktelen ricsaj csapta meg a füleit. A kintről érkező lárma egyre hangosabbá vált, végül pedig a fogadó ajtajának kitárásával tetőzött. Nem volt meglepve a látványtól: egy csapatnyi jó kedélyű munkás, kik bár szomjasak már nem voltak, az alkohol mámorától vezérelve és engedve annak csábításának, mégis betértek egy újabb körre. Némelyik járni is alig bírt, de egyensúlyuknak megmaradt töredékeit latba vetve, elszántan dulakodták végig a pulthoz vezető rövid útszakaszt, miközben értelmi szintjük szerény mércéjéről, szavak formájában is tanúbizonyságot tettek. Owen úgy döntött, hogy egyenlőre a helyén marad és tisztes távolból figyeli az eseményeket, esetleg megvárja azok lecsillapodását. Csak egy nyugodt estére vágyott, az ágya kényelmére és egy pihentető alvásra.

Előre láttam, hogy itt balhé lesz. Vagy már van is.
A belém csimpaszkodó gyerkőcöket a karomba ölelve elhátráltam a hömpölygő idiótaáradattól, vigyázva arra, hogy a ruhámba kapaszkodókat, akik nem fértek el a kezemben, óvatosan terelgessem a fogadó hátulja felé, a félhomályba, ahol még viszonylagos csend és nyugalom uralkodott.
Legszívesebben egy-egy jól irányzott mozdulattal, emelt hangon rövidre zártam volna a dolgokat, de túl sok kölyök van itt, nem szívesen kockáztatnám a testi épségüket, ezért is döntöttem a csendes visszavonulás mellett. Majd ha a kicsik biztonságban lesznek, akkor előveszem a fuvolámat, és rendet vágok közöttük. Ki tudom irányítani őket a fogadóból, söt akár helyben el is tudom altatni őket. Azt a jelenlévők sem szenvedik meg, maximum egy kis elhanyagolható tarkótáji szúrást érezhetnek, de a fejfájást el tudom kerülni, néhány gyógyító hanghullámmal.
Közben sikerült egészen a sarokba hátrálnunk. Ezt onnan vettem észre, hogy a lábam nekiütődött valaminek, nagy csörömpölés, egy fröccsenés, és halk káromkodás jelezte, hogy a sarok nem volt üres, és valaki most nedves lett és morcos. Hátranéztem, és megpillantottam egy ezüstösen csillogó üstököt kikandikálni a csuklya alól, lábainál egy törött edény valószínűleg kancsó romjai, az öléből meg csöpögött valami folyadék.
Huppszi.
Na de sebaj! Kapva kaptam az alkalmon és a kezemben lévő apróságokat, három kismajomként csimpaszkodó gyerkőcöt, egy mozdulattal a csöpögő srác kezébe nyomtam, és a többieket is odairányítottam és finoman kikaptam a markolászó kis kezekből a ruhámat.
- Maradjatok itt egy kicsit, vigyázzatok egymásra!-
Majd Holdszínvilághoz fordultam
- Vigyázz rájuk! - meresztettem rá ellentmondást nem tűrően villogó szemeimet, majd sarkon fordultam, miközben fuvolám után kutatva végigtapogattam zsebeimet, hogy frusztráltam konstatáljam, hogy a táskámban van, ami az emeleten van a szobámban. Elégedetlenül fújtattam egyet, majd puszta kézzel tettem rendet az immár egészen más okból sivalkodó randalírozó népség között. Tevékenységemet néhány törött orr, pár felrepedt szemöldök, és itt-ott a padlón felejtett fogak fémjelezték. Ha valaki gyűjti a fogakat, annak itt igazai kánaánt csináltam.
Miután az utolsó renitens is eltakarodott, visszasasszéztam a sarokba, ahol festőművészeket megszégyenítő látvány fogadott.
Egy egy gyerek csimpaszkodott az immár nem csuklyás alak lábain, többen a csuklyas köpenyébe kapaszkodtak, azok meg, akiket az ölébe nyomtam már teljesen a fejére másztak szegénynek. Az egyik a hajába markolt, miközben a fülcimpáját rágcsálta. A másik a fejét a vállába fúrta, kis kezeivel pedig a nyakát kulcsolta elég szorosan. A harmadik a félelem legcsekélyebb jele nélkül kíváncsian ismerkedett az arcával, ergo megpróbált belenyúlni a szájába, vagy beledöfni az ujját az orrába.
Szegény ember. Azt hiszem minél gyorsabban meg kell szabadítanom szenvedéseitől, bár elismerem, mulattató látvány, ahogy néhány kisgyermek kenterbe ver egy felnőtt férfit.
Fejemet csóválva, vigyorogva lefejtem a vérmes miniembereket áldozatukról, remélve, hogy nem szipolyozták ki teljesen.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rájuk és lefoglaltad őket - hálalkodom közben, eggyüttérzően paskolva meg ezüstös üstökét.
Közben megérkeztek a szülők, és szép sorjában el is vitték a gyerkőcöket, nem győztek köszönetet mondani a biztonságban tartásukért. Miután elgyermektelenedtünk, egy kissebb marék aranyérmét nyomtam a megtépázott utazó markába - Sajnálom hogy leöntöttelek, remélem ez fedezi a költségét a tisztíttatásnak, vagy hogy egy újat vehess, ha menthetetlen- eresztek rá egy bocsanatkérő mosolyt, majd lehuppantam mellé az egyik üres székre.

A gyermekeket oltalmazó nőszemély, egy anyatigris méltóságával lépdelt hátrafelé, miközben kerekded feneke kellemes látványként köszönt vissza az éteri kék íriszek tavának tükrében.
- "Nem fog megállni." - A köpenybe burkolózott alak szeme előre látta az elkerülhetetlen eseményeket, mégis hagyta, hogy a sors saját tánca kiteljesedjen anélkül, hogy megkísérelte volna a „tragédiát” megakadályozni.
Az asztal lábai felsírtak, mintha csak egy avatatlan kéz kísérelné meg életre kelteni egy cselló szólamát, a rajta lévő kancsó és annak teljes tartalma pedig a vendég ölébe hullott.
- "Tudtam, hogy nem fog megállni." - Lágyan emelte tekintetét az ég felé, ahol összeakadt a pillantása a bajkeverőével.
- "Atletikus fizikum, fejlett reflexek. Bár vannak hibái, valamint tapasztalatlan, könnyű megállapítani, hogy nem egy átlagos botcsinálta kalandorról van szó. Ha Raziel mércéje szerint kéne értékelnem... egy erős 10/3." - Magában egy spontán elemzést futtatott le, mely rövid idő során a gyerkőcök így, vagy úgy, a nyakába varródtak. Owen mozdulatlanul tűrte a felvigyázás perceit és még akkor sem törte meg szoborszerű játékát, amikor egyik-másik már a hajába kapaszkodva csüngött le róla. Olyan volt, mintha nem venne tudomást a koloncok létezéséről.
A tumultus elindult, bár a „megagyalás” szó pontosabb volt a történések fényében. A rendzavaró férfiak fájdalmas leckét sajátítottak el, sokan még a fogukat is elvesztették az ősi igazság megértése árán: nem minden a külsőségekben rejlik. Owen számára nem okozott meglepetést a végeredmény; korábban nem csupán Chory, hanem áldozatainak harci képességeit is pontosan felmérte. Bár a történet végkimenetelében nem, de a bemutatott színpadias előadásban csalódott.
- "Úgy harcol, akár egy gorilla. Hiányzik belőle a stílus. Tévedtem vele kapcsolatban. 10/2." - Lesújtó véleményén az sem javított, hogy a szemtelen fúria meg merészelte paskolni a fejét. Régi, kellemetlen emlékek törtek fel benne azokból az időkből, amikor még hibrid lévén, házi kedvencként volt tartva. Példás magatartásáért jutalmat is kapott, mely mindössze néhány szerény aranyérmében merült ki.
- "Lám-lám, ez a gorilla még az agysejtjeiből is izmokat gyúrt. Egyetlen elvesztegetett másodpercem többet ér, mint a vagyon, melyre egész eddigi élete során szert tett." - Szebbnél szebb gondolatok sarjadtak a fakó hajkorona alatt, ám végül sosem láttak napvilágot.
Arcának rezzenéstelen vonalai, melyeket még a szájában, orrában, fülében turkáló gyermekek sem voltak képesek megtörni, most változásnak indultak.
- Ugyan ~ ugyan, nem tesz semmit, Nővérkém. Ezek csak ruhák, melyeket a következő városba érve úgy is készültem leváltani, te csak megerősítettél ebben a szándékomban, amiért hálás vagyok. - Ragyogó mosoly kíséretében, gyakorlatilag köszönetet mondott az eláztatásért. Chory érintette csak a széket, amikor Owen villámgyorsan átlépte a személyes terét. Arcához hajolva, úgy, hogy az orruknak hegyei összeértek, könnyed mozdulattal csúsztatta vissza az érméket a kisasszony ölébe.
- Tekintsük rendezettnek a számlát. A mesés történetekért cserébe. - Súgta, szinte dorombolva.

Nővérkém? Pislogtam nagyokat. Ez meglepően kedves, sőt, cuki. Főleg azok után, amit az elmúlt percekben végigszenvedett. Legalább egy csúnya pillantásra számítottam. Ennek ellenére, bár éreztem magamon a mustráló tekintetet, az arcából az égvilágon semmit sem lehetett kiolvasni, az egész arca, nagyon helyes volt, de mégis, valahogy...üres. Hmm...
- Hát, ennek örülök, viszont nem hinném, hogy kényelmes nedves ruhában ücsörögni, úgyhogy engedd meg, hogy kárpótoljalak -
be sem tudtam fejezni a mondatot, mikor
hirtelen az arcomba tolta az arcát, és visszaadta az aranyat. Megmerevedtem a mozdulat közben, úgyhogy a szék felett lebegtetve hátsóm, néztem a húdekék szemekbe. A dícséretre kissé elpirultam, hogy maga a dícséret, vagy a hangnem miatt, azt magam sem tudtam. Mindenesetre picit beleszaglásztam a levegőbe, hogy vajon miféle hibrid lehet, mert csak részben volt farkasszaga. Talán macska, hogy így tud dorombolni? Hmm... nem, nem macska, tévedtem. Talán sárkány lehet a másik felmenője. Igen. Egy sárkány-farkas hibriddel van dolgom. Érdekes, felettébb érdekes. Mindenesetre tény, hogy túl közel volt az orra és erős késztetést éreztem, hogy random beleharapjak. Önkéntelenül villantottam ki vakítóan fehér fogsorom, és egy rövidke kis pillanatra farkasalakom tekintetével láttam a világot. Nem tudom mi ütött belém, kissé megráztam a fejem, elhessegetve a harapdosás késztetését, majd végre ténylegesen belehuppantam a székbe.
Megköszörültem a torkom, és folytattam mondandómat.
- Ha tényleg nincs szükséged az aranyra, mit szólnál ahhoz, ha a kandalló mellé telepednénk, hogy ne fázz, én meg elmesélném neked a történetem végét és tanulságát? - kérdeztem kacsintva, magam is ragyogó mosollyal. Úgy fest ez ragadós.
- Nem vagy éhes? - kérdeztem - A mesékért cserébe elég bőkezűen ellátnak minden földi jóval, amíg itt tartózkodok - tettem hozzá egyfajta magyarázatként, majd választ sem várva intettem az egyik felszolgálónak, egy fiatal lánynak, aki egyébként a tulaj menye volt, majd amikor odalépett hozzánk, egy újabb korsó italt kértem ahelyett, amit kiöntöttem, egy törülközőt, valamint egy nagy tál vadhúsból készült ragut, két személyre terítve.
- Ez a helyi specialitás - súgom oda cinkosan a srácnak.
Maya, mert így hívták a lányt, mosolyogva és gyors léptekkel sürgött-forgott, úgyhogy néhány perc múlva már az asztalon állt az újabb kancsó ital, én pedig egy nagy, bolyhos, meleg törülközőt nyújtottam asztaltársamnak, mikor is eszembe jutott, hogy valahol elhagytam a jómodort, így egyből be is pótoltam.
-Jajj, de faragatlan vagyok, ne haragudj, Chorinthya Blackflame vagyok. Benned kit tisztelhetek? - Mutatkoztam be, egy mosollyal igyekezvén elleplezni lányos zavaromat az udvariatlanságom miatt.

A hibrid orra finoman rezdült, érzékeny légzése mélyen a környezetébe hatolt. Tiszta érzékenységgel detektálta a levegőben szétterülő másik jelenlét zavarát. - "Milyen sokat fecseg. Főleg amikor zavarban van." - Egy mély sóhaj kíséretében jegyezte meg ezt önmagában. A szemeiben megtörő gyenge fény bizonytalanul villant fel. Érdemes-e több időt fecsérelnie a nőszemélyre? - A nevem Owen Cordier, nagyon örvendek Chorinthya Blackflame. - A fiatalember lágyan, ám határozottan ismételte meg a lány nevét, jelezvén, hogy eszébe véste azt. Most, hogy sikeresen túllendültek a kötelező illembeli formaiságokon, nem volt más hátra, minthogy Owen meghozza a döntését. Chori olyan volt akár egy levakarhatatlan pióca, de ezen tulajdonságából a fiatal bérgyilkos akár még hasznot is húzhat. - "Raziel külön felhívta rá a figyelmemet, hogy a lehetőségeimhez mérten, próbáljam megfigyelni Cedric képességét működés közben. Ha én lennék az ellenfele, akkor a harc ideje korán véget érne... ezért arra gondoltam, hogy felbérelek majd egy csoportnyi banditát, de..." - Elemző pillantása végigsiklott a széken pihenő nő alakján. - "Bolond lennék nem kihasználni a lehetőséget, melyet a sors a lábaim elé sodort." - A fiú szemében lágy melegség csillant fel, ahogy a törülközőt átvéve, azt óvatosan a szék kényelmes háttámlájára helyezte. Elsőként a fekete köpenytől szabadult meg. Olyan volt, mintha egy sötét fátyol emelkedett volna le róla. A következő pillanatban Owen a fehér selyem inghez nyúlt, melynek finom anyaga lágyan simult a bőréhez, az átázott részeken pedig kimondottan áttetszővé vált. Mesteri rutinnal gyakorolt uralmat a gombok felett, melyek engedelmesen nyíltak ki ujjai között. Az ing hamarosan finoman omlott le a vállairól, felfedve testének addig rejtett titkait. Felsőteste magával ragadó látványt nyújtott. Az aprólékosan kialakított izomzat egy olyan mesterséges harmóniát tükrözött, mely az erő, a villámgyors reakció és az ügyesség tökéletes összhangját sugározta. Nem hagyott sok időt a bámészkodóknak; a törülközőt palástként magára terítve indult meg a kandalló felé, mosásra váró ruháit pedig a felszolgáló menyecskére bízta.
- Semmit sem szeretek félbehagyni, kiváltképpen egy történetet nem, melynek tanulsága a végében rejlik. - A ragut, valamint az újabb adag italt hátrahagyva invitálta maga után a lányt. Arcán széles mosoly fészkelt, melyben úgy ragyogott a derű, mint a reggeli napfény egy tavaszi réten. A még mindig a földön fetrengő hímeket átlépve és kikerülve jutott el a kandallóig, melynek melege elé le is telepedett. A térdein foglalt helyet, elég közel ahhoz, hogy a kellemes meleg cirógatását az arcán érezhesse.

Ez a Maioresz háta mögötti kis fogadó jó volt arra, hogy a lopott szajrét, akarom mondani, az igencsak értékes ereklyét, amit megvásároltam. Szigorúan vásároltam és véletlenül sem elemeltem... Jó, az igazsághoz tartozik, hogy az előbb említett ereklye teljesen véletlenül ugrott bele a táskámba. Nagyot sóhajtottam.
Két hete a fogadóban voltam, ezzel csak az volt a bajom, hogy a megrendelő, aki ezt a kis csecsebecsét akarta, az nem jött.
Pontosabban, már három nyomorult kibebaszott napja késett. Mentem eldobom az agyam. Kértem még egy maláta levet, és undorodva húztam a számat, mikor megkaptam. Nem szeretem. Csak azért kértem, hogy ne tűnjön fel, hogy a mai estét is a sarokban töltöttem.
Végig hallgattam, ahogy valaki valamit mesélt, de annyira nem hatott meg. Az már annál inkább, hogy a nagy dulakodásban, amit utána a kis hölgyike csapott, valaki elemelte a batyumat.
- Óh, hogy az a... - válogatott és szebbnél szebb káromkodások hagyták el a számat, főleg mikor megláttam ki volt a tolvaj. Egy éppen elmászó kis enyveskezű töpörödött kis ördög volt. És halál nyugodtan túrt bele a táskámba, majd fenékre huppant és kacarászva tapsikolt, miközben az antik, értékes gyertyatartót megpróbálta kihúzni. Mikor ez nem ment, fogta magát és hasra feküdt és úgy kezdte el rágcsálni. Ha nem lett volna abszurd a helyzet, és nem velem történt volna meg, biztosan jót szórakoztam volna vele, de ebben az esetben nem volt vicces. Ezért nem fog nekem senki fizetni, ha nyál és fognyomok lesznek rajta! Mondjuk az kérdéses hogy ez a kisember mennyire fogaz, de na!
- Khm... - léptem oda a gyerek mellé. - Azaz enyém! - közöltem vele, és leguggoltam. - Add vissza - fogtam meg és kezdtem el rángatni, hátha elengedi. Meglepően erős volt a szorítása, így kicsit közelebb hajoltam és kiderült, hogy egy igazi kis vasgyúróval van dolgom. A rossebb egye meg a nyomorult sárkány-farkas hibrid leszármazottat. Felemeltem a gyertyatartót, a gyerek ott lógott rajta. Megráztam, továbbra is csak csüngött az a függelék. Bár a szája erősen sírásra görbült, de akkor se engedte volna el.
- Utoljára mondom, azaz enyém! - szinte már belekiabáltam a kis fülébe, és kedvem lett volna átharapni a torkát. - Ha nem engeded el, akkor... - Sajnos sosem derült fény arra, hogy mivel fenyegettem volna meg a kis kölyköt. Ugyanis megijedt a hadonászó morcos nőtől, aki ugyebár én voltam, és elbőgte magát.
- Hogy az a... Szakadna rád az ég, te szerencsétlen. Engedd már el, az ég áldjon meg - ráztam egyre hisztérikusabban a gyertyatartón csimpaszkodó függeléket, szinte már én is bőgve. És akkor megtört a jég! Mármint a gyerek könnytől, nyáltól takonytól eléggé síkos mancsa engedett a rázásnak és a gravitációnak és elrepült. Hogy merre? Az nem érdekelt. A lényeg az volt, hogy meg volt a gyertyatartóm.
- Te nyomorult kis féreg! HOL VAGY?! - kiáltottam fel újra hisztérikusan, mikor megláttam a fognyomokat. Vérben fogó szemekkel, szinte égnek álló hajjal kezdtem el keresni a kölköt. - Esküszöm, ha megtalállak, megbánod, hogy megszülettél!

Felemelt szemöldökkel mustráltam az elém táruló látványt. Nőből vagyok, egy ingyen sztriptízt nem utasítok vissza és meg kell hagyni, kellemes látvány volt. Mégha rövid ideig is tartott. Szerény véleményem szerint túl gyorsan bugyolálta magát a törölközőbe, de hát ez van.
Értékelni kell az élet apró örömeit. Helyes, vonzó testű fiatal férfiak, akiknek olyan jó lenne beleharapni a... jesszusom, miken nem jár az eszem. Jó lesz ezeket a gondolatokat messze-messze elkerülni, még a végén kiülnek az arcomra.
Apró örömökről jut eszembe, nem lenne rossz ötlet felszaladni a szobámba, felkapni a fuvolámat. Kissé meztelennek érzem magam nélküle. Talán túlságosan is hozzászoktam, de nem tehetek róla, olyan, mintha az egyik végtagom lenne.
Owennek sem ártana ha előtúrnék valami felsőruházatot. Na nem csak azért, hogy nehogy megfázzon, hanem azért is, hogy kevésbé legyen olyan ellenállhatatlanul harapnivaló. Furcsa egy hapsi meg kell hagyni. Úgy érzem jobb, ha nem engedem le teljesen a figyelmem, amíg jelen van, valahogy a csontjaimban érzem. Talán túl ártalmatlannak tűnik.
- Egy perc és máris csatlakozom, csak felszaladok a szobámba egy pillanatra - felelek az invitálására, majd villámgyorsan, választ sem várva felvágtattam az emeletre. Egy pillantást még hátravetettem, csakhogy szemtanúja lehessek letelepedésenek a kandalló előtt. Meg kell hagyni, jól állt neki a tűz fénye. Olyan tiszta melegséget kölcsönzött az arcának, amit az árnyékos sarokban semmilyen bazsajgás nem tudott megadni.
Majd befordultam a lépcsőforulóba, aztán egyből a szobámba. Szerencsére itt volt rögtön a lépcső mellett.
Összeszedtem a hangszerem és a toldott foltozott táskámból előtúrtam egy nagyobb inget, egy zöld alapon fekete kockásat, szépen összehajtogatva. Puha gyapjúból, kellemes tapintású anyagból készült, ha belebújik az ember, olyan mint egy nagy, puha ölelés. Nem véletlenül újítottam be egyből négy darabot, négy különböző színben. Owen megkaphatja a zöldet, azt még úgysem használtam. Nekem így is marad még három. Egy piros kockás, egy teljesen fekete, és egy gyönyörű, mélyzöld. Azt hiszem, tudom már, miben fogok ma nyugovóra térni.
A kockás zöld inggel a kezemben visszatrappoltam a földszintre, ahol a hónom alá csaptam, majd két kézzel, biztosan megmarkoltam a ragus tálat. Lehet, hogy Owen nem éhes, de én lassan egy lovat is meg tudnék enni. Vagy kettőt.
A tállal a kezemben könnyedén egyensúlyoztam, kecsesen kikerülve a lassanként mozgolódó és felkászálódó áldozataimat, miközben érdekes hangok ütöttek meg a fülem.
Gyerekszájból származó hisztéria hangjait és egy felnött nő sirással vegyített kiabalását hallottam és kíváncsian forgattam a fejem, honnan jöhet a hang, de egyenlőre nem láttam az eredetét a zsivajnak. Lassan odaértem Owen mellé, mikor is egy levegőben száguldó, hangosan visító kis csomag repült a kandalló irányába.
Hatalmasra kerekedett szemekkel kaptam el a gyereket, mielőtt belezuttyant volna a kandallóba. Csakhogy menet közben elfelejtettem, hogy a ragus tál a kezemben van, úgyhogy a sivalkodó gyerek biztonságban landolt a kezemben tartott ragus tál kellős közepébe. Ragut, taknyot és nyálat permetezve mindenfelé. Csupa trutyi lettem, ráadasul nem láttam semmit, mert a dzsuva egy része a szemebe fröccsent, úgyhogy látásomat vesztve a gyerekragus tállal a kezemben egyensúlyozva megtántorodtam és zuhanni kezdtem talastól, ragustól, gyerekestől.

Chori visszatértekor Owen ugyanúgy, ugyanabban a pózban ült, mint amiben a lány utoljára látta, egy tapodtat sem mozdult el. Egyedül a törülköző szélét húzta kicsit feljebb, arcának alsóbb részét, beleértve a száját is, eltakarva. Feltehetően, tudatalatti cselekedet volt, amit a fiú a mély gondolataiba való elmerülése közben hajtott végre. Amint az ismerős nő lépteit hallotta, a hibrid fiú egy keserűen lassú pislogással párosított, várakozó pillantással üzent a másiknak: - "Ideje volna már letelepedned és elmesélni a történet végét, ahelyett, hogy a szádat tömöd." - Bár a szigorú megfedés helyett, ismét csak egy kedves mosoly jelent meg az arcán. A várt befejezés azonban váratott magára, mivel bizonyos zavaró tényezők elhatározták, hogy még a holtakat is felverik a településen. Owen diszkréten, a szeme sarkából pillantott a fülsüketítő ricsaj felé, mely egy látszólag felnőtt kort megélt nőből és egy taknyos kölyökből áradt. - "Nem vagyok a női bántalmazás híve, de ha nem fejezi be a rikácsolást, a torkára lépek a madárijesztőnek." - Szugerálta a hangoskodókat, immáron tekintetét ténylegesen az irányukba fordítva. Mivel a lárma csak nem akart alább hagyni, bérgyilkosunk különféle „ártalmatlanító” módszerek elgondolását kezdte latolgatni. Elegendő egyetlen csepp a nyálából, és pirkadatig csend honol a fogadóban... Mikor már példásnak mondható türelmének utolsó morzsái is majdnem elfogytak, a gyermek hirtelen szárnyalni kezdett, amivel semmi probléma nem lett volna, ha nem a ragus tál felett kér magának leszállási engedélyt. Az elkerülhetetlen becsapódás bekövetkezett, a tányér tartalma pedig egy szaftos toccsanással spriccelt szét, szétterülve a négy égtáj felé. A repülő moslék képétől szegény Owen pupillái összezsugorodtak, mint egy lufi, melynek leeresztették a levegőjét. Rikítóan fehér, gyönyörű hajkoronáját immár tészta, hús és szaft elegye, sajátos színfoltokkal szennyezte be. Arcjátéka továbbra is hibátlan maradt, azonban néhány orrnyergén gyűlt ránc árulkodóan hirdette tüzes hangulatát. Megpróbáltatásai azonban itt korántsem értek véget. A földön terpeszkedő árnyék, az egyensúlyát vesztett Chori prófétájaként, figyelmeztette a veszélyre. Owen szemeit lehunyva, a pillanat tört részében megejtve egy halk sóhajt, cselekedett. Kirobbanó sebességgel kapta ölébe a nőszemélyt, így az rosszabb esetben is legfeljebb csak elharaphatta a nyelvét, de más egyéb sérülést nem szenvedett el. Karjait a dekoltázs alatt összefonva, szorosan ölelte magához Chori-t.
- Egek-egek Nővérkém, ez veszélyes volt. Remélem nem sérültél meg. - Suttogta mézédes szavait, melyek hangsúlya felért egy delejes érintésű cirógatással a hallójáratoknak. Aztán megtörtént "az". Annyira Chori-ra koncentrált, hogy a keze ösztönösen mozdult... grabancon ragadta a kölyköt és mintha az olyan természetes volna, egy könnyed, elegáns legyintéssel dobta be a forrongó kandalló kellős közepébe. A lángra kapott hibrid fióka felsikított és keserves jajgatások közepette menekült ki a tüzes katlanból... Nagy szerencséje volt, hogy a benne csörgedező sárkányvér javarészt megvédte őt a megégéstől, de még így is lesz néhány álmatlan éjszakája.
- Nézzenek oda milyen kis eleven poronty. Hát nem kiugrott a tenyeremből?

Igen, bevallom nem figyeltem merre repült el az a kis... valami. DE! Mikor ploccsanást hallottam, és a ragu illat megcsapta az orromat, már sejtettem, hogy hol lehet az a kis nyomorult.
- MEGVAGY! - üvöltöttem fel diadalmasan, majd gyorsan megfordultam, hogy átcsörtessek néhány méteren a gyerekig. Hozzá kell tennem, ezen a ponton el kell ismernem, hogy a vérben forogtak a szemeim és vörös ködön át érzékeltem a világot. Tudatom peremén még elért, hogy vannak Körülöttem néhányan, de ez nem tartott vissza attól, hogy nemes egyszerűséggel átgázoljak - szó szerint néhány emberen, lényen, akármin, hogy megragadjam a kölyköt, kikapva a raguból, lebasszam elegánsan az asztalra és ott kezdjek el üvölteni vele. Az már egyébként mellékes, hogy valaki befejelt a kandallóba. Hoppá! Járulékos veszteség. Sosem volt egyszerű a szakmám, mindig akadtak problémák.
Igenám, csak volt még egy gond a tervemmel: méghozzá az, hogy a kölyök újra repült. Egyenesen be a kandallóba, ahonnan két bőgés között mászott.
- Te... te... te... - fordultam a fehérhajú, illetve jobb esetben fehér hajú férfihez. - Mész utána! - fenyegettem meg a gyertyatartóval. Azonban a bőgésre felkaptam a fejemet. Magamban elrebegtem néhány hálaimát, hogy a kölyök túlélte. Na nem azért, mert annyira a szívemen viseltem volna a sorsát, hanem mert én akartam kirázni a bőréből, azért amit az antik gyertyatartómmal művelt.
- Te kis féreg! Nézd meg mit műveltél, NÉZD MEEEEEG! - hadonásztam az orra előtt a gyertyatartóval, miután grabancon ragadtam és lebasztam az asztalra. Nem tudom ki nyikkant nagyobbat, a gyerek, vagy az asztal. A hadonásszással csupán annyi volt a gond, hogy a gyermeknek annyi esze volt, mint egy kiskanálnak és ahelyett, hogy összeszégyelte volna magát, inkább csak tapsikolt és kacarászott. Engem meg még jobban elöntött a heveny agyfasz és idegbaj. Szinte már toporzékoltam, mikor egyszer csak fejen találtam a gyertyatartóval. Több dolog történt egyszerre. Egyrészt a gyerek megsebesült, bár ez nem érdekelt. Másrészt a gyertyatartóm a fognyomok mellé még el is görbült.
Szinte sokkos állapotban néztem a behorpadt kincset.
- Te... te... te... - dadogtam, elévgre nem jutottam szóhoz.
- Engem átvertek! - rogytam össze egy széken. Ha ültek is rajta nem érdekelt. Akkor mellé pottyantam, vagy csak a földre rogytam. Már nem tudom hol voltam, merre voltam fejjel előre. Csak ültem, és néztem magam elé. - ENGEM ÁTVERTEK! - üvöltöttem fel a néhány percnyi sokkból hirtelen.
- Most mihez kezdjek? - motyogtam.

A várt becsapódás meglepő módon elmaradt. Hős megmentőm úgy szorított magához, mint egy fuldokló a neki dobott mentőkötelet.
Majd a fülembe suttogott, ismét azt a hangot használva, amitől a tarkómon lévő összes pihe az égnek állva borzolódott, ám, mielőtt reagálhattam volna, eltűnt a kezemben tartott ragustálból a gyerek, amint tökéletes ívben a kandallóba repült, ezúttal Owen jóvoltából. Eldobtam a már kiürült tálat a kezemből, majd Owen kapott is visszakézből egy finom legyintést a tarkójára.
- Nem dobáljuk a gyerekeket a kandallóba! - feddtem meg indulatosan. Szerencséjére a gyerek gyorsan ki is mászott a tűzből, így nem kapott több fenyítést. Helyette két kezembe fogtam ragutól maszatos arcát és hálásan össze-vissza puszilgattam, majd, mint aki jól végezte dolgát lenyaltam ajkaimról, és az ujjaimról az arcáról és hajáról rámragadt ragut. Hmm, nyami.
-Köszönöm, hogy elkaptál! - mosolyogtam rá bájosan, bár biztosan rontott valamit az összhatáson, hogy közben a maradék ragut nyalogattam az ujjaimról.
Jobbára fel sem ocsúdtam, mikor tomboló hurrikánként viharzott át mindenen kiabálva egy látszatra kincsvadász nő, egy gyertyatartóval a kezében. Dőltek körülötte az emberek, mint a tekebábuk, egy szerencsetlen le is fejelte a kandallót, majd elterült. Egyenlőre nem kapott lángra, bár ez a látszólagos biztonság minden bizonnyal kérészéletű volt.
Ekkor egy veszélyesen közel kalimpáló gyertyatartó sikeresen elterelte a figyelmem. Társamat megfenyegették egy nem túlbizalomgerjesztő, jobb napokat is látott gyertyatartóval, majd a gyereket olyan lendülettel cserdítette a dühös fúria az asztalra, hogy azt hittem, szerencsétlen bútor menten összecsuklik.
Fiatal korát lehetett csak okolni, hogy a gyerek nem érezte a vesztét, sőt, szemmel láthatólag élvezte a csillogó tárgy vidám táncát a levegőben. Hangos, koppanó csendülés, és a vész bekövetkezett. Egy pillanat múlva már üvöltött is a gyerek és a fúriaszerepben tündöklő nő sokkot kapva meredt az immár használhatatlan gyertyatartóra, majd lerogyott és dobhártyaszaggatóan hirdette szét a helyiségben, hogy átverték, majd csalódottan motyogni kezdett magában. Ezt a pillanatot kihasználva kikászálódtam Owen karjaiból, és felkaptam a gyereket.
- Jó, most szépen mindenki nyugodjon le - jelentettem ki emelt hangon, határozottan,  majd halkan dúdolni kezdtem a kölyöknek, hogy elaltassam és meggyógyitsam. Hangszer nélkül nem túl erős a képességem, ráadásul jóval kissebb hatókörre korlátozódik, de időnként így is hasznos tud lenni, még akkor is, ha nem olyan hatásos, mintha a fuvolámmal, vagy más hangszerrel szőttem volna a dallamot.
A gyerek szép lassan elcsendesedett, majd álomba szenderült és szuszogni kezdett. Mivel súlyos sérülést nem szenvedett, hála a sárkányörökségének, bőségesen elég volt néhány lágy dallamhullámmal enyhíteni a fájdalmait. Egy-két nap és kutya baja sem lesz, maximum szerzett egy maradandó púpot a fejére, hála a gyertyatartónak.
Egy alkalmas pillanatban Maya kezébe nyomtam a már békésen szendergő gyereket, és megkértem, hogy készítse elő a fürdőt számunkra, szerintem mindhármunkra ráfér már egy jó fürdés. Itt meg háznál van egy kellemes, meleg vizű forrás. Miután ezt letudtam, a többiekre néztem.
- Mit szólnátok, ha amíg várunk a fürdőre elmesélném végre, hogy végződött a történet?  - kérdeztem, miközben kényelmesen letelepedtem a kandalló elé.
- Hát, sajnos nem túl vidáman, de  annál tanulságosabban. - Kezdtem bele választ sem várva a történet folytatásába, miközben valahol hálás voltam a megszakításért, bármilyen kaotikus is lett, mert nem tudom, hogy alakítottam volna úgy a mese végét, hogy gyermekfüleknek is alkalmas legyen.
- Az utazó holttestét a kisvárosba érkezése utan két nappal találták meg, amikor elcsitult az ég haragja, a felhőket elfújta a szél, és nap vidáman ragyogta be a vidéket.
A kora reggel dolgukra indulók pillantották meg először, de egyikük sem igazán foglalkozott vele. Mind azt hitték, túl sok malátalé csúszott le az éjszaka, emberünk meg pihenget egy kicsit az árok alján ülve.
Jócskán délutánra járt már az idő, mikor egy kissebb társaság tagjai, akik a hajnalban megkezdett munkából hazafelé tartottak, igencsak furcsállották, hogy hajnal óta ugyanabban a pozícióban ül. Szólongatni kezdték, majd egyikük lemászott hozzá a sártól csúszós gödörbe, hogy vállát rázva felébressze. Akkor vették észre, hogy már nincs benne élet, bár furcsamód semmi külsérelmi nyom nem látszott rajta. Ahogy átkutatták a holmiját, az azonosításhoz, találtak nála egy kulcsot a belső zsebében, amit megvizsgálva rájöttek, hogy az egyik helyi fogadó tulajdona. Egyesített erővel kiemelték a szerencsétlen utazó porhüvelyét az árokból, és elvitték a fogadóba, ahol a fogadós egyből felismerte, majd izgatottan kérdezte, hogy nem-e találtak nála más egyebet, de mindegyik férfi a fejét rázta.
Senki sem tudta megmondani, hogy pontosan mi volt azon az összetekert papíron. Akik a vihar elültével megtalálták a holttestet, váltig állították, hogy semmilyen papírt nem találtak nála.
Az viszont tény, hogy a kisváros azóta elnéptelenedett. Néhány, már érett korban, ereje teljében lévő férfi, valamilyen ismeretlen okból kifolyólag vándorútra indult.
Némelyiknek családja is volt, akiket amikor utólag megkérdeztek, hová tűnt a ház ura, elmondták, hogy azt ígérte, nagy vagyonnal tér vissza, de azóta semmi hírt nem adtak magukról az eltűntek.
Milyen különös fintora a sorsnak, hogy azok indultak vándorútra, akik megtalálták az utazó holttestét, nem gondoljátok? -
Fejeztem be a történetem egy kérdéssel, majd cinkos mosollyal az arcomon néztem társaimra, miközben egy rongyos, málladozó de még egyben lévő tekercset húztam elő a ruhámon lévő megszámlálhatatlan zsebeim egyikéből.
- Őszintén szólva, azért indultam útnak, hogy utánajárjak a történéseknek. Azt hallottam, értékes kincsek, valamint - itt izgatottan közelebb hajoltam a többiekhez, és lehalkítottam a hangom
- régi tekercsek, és ősi tudást tartalmazó pergamenek is vannak ott, ahová ez a térkép vezet. - felegyenesedtem, izgatottan várva, mit szólnak mindehhez. Talán lesznek útitarsaim a legújabb kalandomhoz. Gondolataim hangulatán világosan jelezte, a ragyogó, izgatott mosoly, ami teljesen kiült az arcomra.

Szemöldökei egészen a homlokáig szöktek fel a meglepődöttségtől. Chori tarkón vágta őt, igaz, nem ereje teljéből. Mindenesetre, ahogy a mondás is tartja, a szándék a fontos. Az ezüst színű fürtökkel megáldott fiú ismerte a társadalom normáit, a törvényeket, szabályokat. Egyszerűen csak tojt rájuk. Egyetlen rendszer létezett, aminek hajlandó volt fenntartások nélkül hódolni: a bűn-társulatának normái.
- "Most komolyan? Hisz ez csak egyetlen gyermek. Szívem szerint az összes hangoskodó vakarcsot a tűzre dobnám." - Alig ért dacos gondolatmenetének a végére, 180 fokos fordulat gyanánt, az őt bántalmazó nőszemély indokolatlanul mindenféle számára abszurd módon kezdte el őt szeretgetni. E pillanatokban roppantul csábítónak tűnt Owen-nek az ötlet, miszerint valami nagyobb célponttal is megismételje azt, amit a fiókával művelt.
- Nem tesz semmit. Nem akartam, hogy megsérülj. - Még egy áspiskígyó is megirigyelhette volna hazug szavait, melyeket angyali pislogások közepette formált meg bűnös ajkaival. Mikor már azt hihette volna, hogy emlékezetének feneketlen pöcegödrébe lapátolhatja az elmúlt percek kellemetlen eseményeit, a tűzről pattant hibriddel acsarkodó szöszi támadt rá, egyenlőre csak verbálisan. Az idétlen gyertyatartó lóbálót Owen csupán csak egy lesajnáló pillantással jutalmazta, ezenfelül Chori háta mögül, középső ujját is felmutatta neki, sőt, minden jókívánsága tetejében, még a nyelvét is kiöltötte rá. Könnyen meglehet, hogy csak a jelenlévő harmadik fél gyors közbenjárásának köszönhetően nem történt vérontás. A mese-est végül folytatódott. A kandalló tüzének lágy ropogása mellett, Owen szemlátomást mélyedt el a történet hallgatásában. A kifejezéstelen arca mögött rejtőző, titokzatos érzelmek csaknem megsejthetetlenek voltak és bizony még azok a híres, világos színben tündöklő szemei sem fedték fel egykönnyen a fiúval kapcsolatos rejtelmeket.
- "Amennyiben a történetnek van némi valóságalapja, a papír a holttestet megtaláló személyekhez került. Rejtélyes körülmények között elhunyt és eltűnt emberek, egy elnéptelenedett kisváros... Megannyi változó, valamint a közös nevező, a papír. Gyilkosság, vagy talán egy átok műve volna? Raziel-t bizonyára érdekelnék a tekercsek. Nincs okom visszautasítani a felkérést. Ha egy gyilkosról van szó, megölöm. Erőm hatalmas, aligha lenne okom félni bárkitől is. Egy átok persze problémásabb, de Acerola képességével az sem képez leküzdhetetlen akadályt a számomra. Végső soron, ezt a két bolondot is bármikor feláldozhatom, ha az érdekeim úgy kívánják." - A magában lefojtatott rögtönzött taktikai megbeszélést követően, egy hangos sóhajtás kíséretében dőlt oldalra, fejét Chori combjain megpihentetve.
- Nővérkém, én ebből az egészből egy szót sem értek. - Mesterkélt színjátékával próbálta magát ostoba lényként feltüntetni, melyre a panaszosan felhúzott orrával is rátett egy lapáttal. Olyan volt, akár egy nagyra nőtt gyermek.
- De ha kincsvadászatra adod a fejed, szívesen elkísérlek. - Villantott rá egy felettébb bájosnak nevezhető mosolyt, odalentről. Szembogarai ekkor a másik nőre vándoroltak át, mely művelethez fejét is némileg oldalra kellett döntenie.
- Örvendek a találkozásnak. A nevem Owen Cordier. - Mutatkozott be Deliah-nak is, egy szája szélén megülő halovány mosollyal. Már első ránézésre is megtudta állapítani, hogy melyikük lesz a botcsinálta kis csapatuk, legbárdolatlanabb tagja.
- "Oh, a célpontomról sem feledkezhetem meg, elvégre... a munka az első. Ha szerencsém van, pont útba esik." - Már csak azt kellett kifundálnia valahogy, hogy miként fogja majd rávenni a két leányzót egy ártatlan ember megölésére, precízebben fogalmazva arra, hogy asszisztáljanak a merényletben. Kénytelen volt lemondani a kényelmes fejtámaszáról, mikor Chori úgy döntött, hogy felegyenesedik. Ezért némileg csalódottan ült fel, valamint az is eszébe ötlött, miért szokta megölni partnereit ideje korán. Számos nyűgtől kíméli meg magát, mint például a véget nem érő fecsegések sorától, illetve a mostanihoz hasonló, izgága mozgolódásoktól.

Nagyokat sóhajtottam, próbáltam megnyugodni, lévén, hogy mást nem nagyon tudtam csinálni. Az már másodlagos volt, hogy a fickó a kandalló előtt terült el végül. Az meg már harmadlagos volt, hogy kárörvendően jót vigyorogtam, mikor a farkaslány fejbe kólintotta a fehérhajút. Helyes! Elégedetten nyugtáztam, mert amúgy én akartam a kölyköt bedobni a kandallóba, hogy ropogósra süljön. Mondjuk, ami késik, az nem múlik, szokták mondani. Hátha ez most az én esetemre is jó.
- Anyád! - reagáltam le, mikor Hófehérke bemutatott.
A gyertyatartó görbe és fognyomos, a gyerek az asztalon üvöltve bőg, engem csúnyán átvertek... Minden mindegy alapon fogtam magam és elhajítottam a gyertyatartót egy irányba, és csak fél füllel hallottam, hogy valaki éppen megint rosszkor volt rossz helyen. Nagy ügy...
Lassan ingattam a fejemet, és közben csak fél szemmel figyeltem, ahogy a kölyök abba hagyja a bőgést, miután a farkaslány megnyugtatta, valami csodával határos módon. Érdekes!
- Vissza kell mennem - motyogtam magam elé. - Kell keresnem a bűnbakot. Ő lesz a hibás - motyogtam, és biztattam magam, hogy ugyan, nyugi Delilah, nincs semmi veszve. Minden menthető, csak megfelelő indok és balfék kell hozzá. Gyorsan felpattantam, ennek csupán az volt a hátránya, hogy megszédültem, és félő volt, hogy újra összepottyanok, ha meg nem kapaszkodom valamiben. Nos, ez a valami volt Hófehérke fehér lobonca. Legalábbis, mikor abba az irányba kaptam még ott volt. Aztán kitudja, lehet a levegőt markolásztam. Mindegy, nem is érdekelt. A lényeg, hogy két lábon voltam, és neki kellett állnom megvalósítanom a tervemet.
- Egyébként Delilah vagyok, ha valakit ez érdekel - mutatkoztam be Hófehérkének és a farkaslánynak.
S bár a történet annyira nem érdekelt, lehetőséget adott arra, hogy ott, a kandalló mellett, a szőnyegen törökülésben figyelést színlelve el tudtam zseniális tervem tervezgetését.
Végül azonban, a terv nem került kidolgozásra, mert valószínűleg elszundítottam, és arra kaptam fel a fejem, hogy a farkaslány kincset emlegetett. Ez meg olyan volt, amire általában fel szoktam kapni a fejem.
Innentől kezdve feszült figyelemmel követtem azt a maradék néhány mondatát, amit még kiejtett a száján.
Közben, pedig... Hófehérke...
- Oké, tetszik! - jelentettem ki. Ezt pedig lehet értelmezni nagyon sok mindenre.
- Hófehérke! - néztem rá Hófehérkére, akinek amúgy kiderült már az eredeti neve: Owen. Bár ez annyira nem érdekelt.
Az viszont annál inkább, hogy a képességem lassan kúszott Hófehérke irányába. Amikor sikerült, kicsit megborzongtam, még is csak egy életemtől búcsúztam el, pusztán a hecc kedvéért.
- Ezt az előbbi húzásodért kapod! - hajoltam nagyon közel hozzá, pusztán a drámai hatás kedvéért, és lágyan homlokon csókoltam. Elégedetten és meglehetősen gonoszan vigyorogva léptem hátrébb. A szaga már emberi volt.
- Ha szeretnél valaha nem emberi szemétként meghalni, akkor nyugodtan könyörögj! - veregettem barátságosan pofikán néhányszor, miután még bizalmasan rá is hunyorogtam. Így jártál, Hófehérek! Haha.