Fogadó

RIYA

Hakuryuu a Kereszt út közeli fogadó felé vette az irányt. Tudta, hogy a Kereszt út az a központi hely, ahol minden fejvadász megfordul. Nem volt kérdéses: tervét ezen a helyen vitelezi ki. Hatalmas teste eltörpült a végtelen égbolton ahogy átszelte azt. Szerencsére, úti céljuk nem volt távol Damarel városától, így rövidesen meg is érkeztek. Hakuryuu még a levegőben visszaváltozott emberi alakjában és karjaiban Riya-val, elegánsan landolt. Egy átlagos élőlény lábai szilánkosra törtek volna a becsapódástól, de nem egy Hakuryuu féle démon hibridé.
- Hamarosan hajnalodik. Sietnünk kell. - Közölte letéve a földre a lányt, majd elindult a fogadó bejárata felé.
- Ha vérdíjat tűzöl ki valaki fejére, előleg gyanánt be kell fizetned a teljes ár egy bizonyos töredékét. Van nálad pénz, nem igaz? - Kérdezett vissza a háta mögé. Kapkodott, ami nem is volt csoda, hiszen a Nap bármelyik percben felkelhet. Akkor pedig... az okos és megfontolt Hakuryuu helyett, egy szeszélyes fenevaddá lesz.
Nyitotta az ajtót, de amit megpillantott, arra egyáltalán nem számított. A keresett személy... minden baja forrása... Kayn, a fejvadász... ott ült az egyik bárszéken és jókedvűen iszogatott, hovatovább... Midayoi is vele volt.

A szagot nem, de az erőteljes démoni erőt azonnal megérezte, ezért tekintetét a bejáratra szegezte. Az ajtó nyílt és egy anyaszült mesztelen Hakuryuu látványa fogadta. A levegő megfagyott. Az elkövetkezendő 3 másodperc olyan volt, mintha örökkévalóság lett volna. Végül, Kayn egyszerűen csak elnevette magát, még a sört is kiköpte.
- Nocsak, nocsak! Kicsi a világ! Hakuryuu, hiszed vagy sem, épp téged kerestelek! Narelle hercegnő holléte felől szeretnék érdek... - Mondatát nem tudta befejezni, mert Hakuryuu támadást indított. Meglendítette öklét, amivel ugyan Kayn-t nem, de a bárpultot eltalálta, ripityára törve azt. De itt még nem állt meg. Újra és újra megpróbálta átrendezni a nagyokat pislogó vámpír arcszerkezetét.
- Úgy látom ma bal lábbal keltél fel. Mi történt a ruháiddal? Tán csak nem arról van szó, hogy elszerencsejátékoztad? Ha az is úgy megy, mint a nőkkel való társalgás, nem csodálom! - Öntött olajat a tűzre, miközben kitért egyik ütés után a másik elől. Pár perc leforgása alatt... a berendezés romokban hevert, a vendégek nagy része kimenekült, akik pedig megpróbálták megállítani Hakuryuu-t, azok virágnyelven kifejezve is ki lettek ütve.
- Ne már, most komolyan? Meddig akarod még ezt folytatni? Itt van Midayoi is. A végén még megsérül! - Természetesen utóbbi csak blöff volt, lévén ha arra került volna a sor, az árnyaival megvédte volna a kis védencét.

Elég sokat repültünk. Oké, bevallom imádtam.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm - ugrottam Haku nyakába és ott lógtam egy kicsit. Tényleg páratlan élmény volt a repülés. Megbocsátok komolyan mindent neki, csak hadd repülhessek majd még máskor is.
Végül kicsit elpirulva engedtem el és léptem hátra párat.
- Khm... - köszörültem meg zavartan a torkomat, majd helyeslően bólintottam. Ideje volt a tettek mezejére lépni, hiszen valóban lassan hajnalodott.
- Úgy nézek ki mint aki nem hord magánál? - horkantam fel. Amúgy... nem, nem volt nálam. - Khm... amúgy nincs nálam - tettem még hozzá azért. Hát bocsi... valahogy eszembe se jutott, hogy legyen nálam pénz. Ő... pedig szóba se jöhetett, mert ugye még ruha sem volt rajta.
Ahogy az ajtó kinyílt... elszabadul a pokol. Na jó, az nem csak Kayn. Fejemet fogva sétáltam be utána, majd az egyik asztalra álltam fel.
- Na jó emberek! - kezdtem hangosan, túlkiabálva a dulakodást.
- A kormányzó parancsa hogy a fogadót lefoglaljuk néhány órára. Aki nem akar meghalni az most szépen elmegy. Ha valakinek baja van, akkor mehet Damarelbe és keresse Altair lovagkapitányt - próbáltam ösztönözni az embereket. Nyilván nem sikerült.
- Haku, ha kérhetlek, valakit nyomoríts már meg, hogy húzza ki mindenki a belét. És nem, nem azért, mert felvágtam mint egy állatot sütés előtt - morogtam. Bár amint a berendezés romokba hevert, kábé az idő alatt míg én az asztalon prédikáltam mindenki úgy ítélte meg jobb lesz ha távozik. Nem is tudom miért.
- Nos. Akkor ő lenne az? - néztem kérdőn Hakura, meg majd a vámpírra. A reszkető kis sárkányt csak pillanatokkal később vettem észre. Végül csak biccentettem neki. Mi a szösz?

Változatos és izgalmas utunk volt. Még mindig a fejembe csengtek a szavai, amit délen mondott. Nem bántam, hogy eljöttem, s azt sem, hogy most Kayn mellé csapódtam. Ha még se lenne jó ötlet, délre még mindig visszamehetek, vagy akár... még magamtól is vándorolhatok. Habár délen azért annyira jutottam, hogy legalább repülni és alakot váltani tudok. Nos, ez is több, mint a semmi.
- Haku...? - motyogtam kérdőn az ajtó felé, majd amikor egy szál ruha nélkül lépett be elvörösödve hajtottam a fejemet le, hogy az asztal lapját tanulmányozzam.
Azonban Haku nem úgy látszott, hogy nagyon beszélgetős kedvében volna, így hátrébb, a sarokba csúsztam a székkel, hogy ne legyek útba senkinek. Onnan, félve pislogtam nagy szemekkel. A lányt nem tudtam hova tenni. Nem Narelle volt, és Haku még is elviselte... akkor ezek szerint csak velem volt baja. Elszontyolodva néztem magam elé, majd halkan megköszörültem a torkom.
- Kayn... - kezdtem halkan. - Menjünk, kérlek. Nem szeretnék itt maradni - és indokként csak Hakura pillantottam. Amúgy is viharos volt az elválásunk, azóta nem is láttam. S, nem is nagyon szerettem volna a szeme elé kerülni.

Hakuryuu egyetlen ütése sem ért célba, világos volt tehát, mint a Nap: fizikai úton módon képtelen lesz kifejezni nem tetszését Kayn számára. A két férfi egymással szemben állt, a fogadóban már csak Ők négyen voltak. Kayn... teljesen nyugodt volt. Nem zavarta a tény, hogy az ellenfele egy démon hibrid.
- Igen. Ő az. Kayn. - Felelte Riya kérdésére, s egy pillanatra sem tévesztette szem elől célpontját. Mágikus erőt nem használhat, mert akkor a többiek is megsérülnek, vagy legalábbis Midayoi. Valamint... nem azért van, hogy megölje a nemezisét.
- Kayn. Ha csak egyszer is meglátom, vagy megtudom, hogy Narelle hercegnő közelében legyeskedsz... megöllek. Na persze... így is úgy is megöllek. Gondoltam, ezt azért nem árt, ha tisztázzuk. - Morogta fenyegetően, majd Midayoi-ra pillantott. Megváltozott. Erősebb lett, életrevalóbb.
- Mi dolgod van Madoyoi-val? Tán csak nem megint elraboltad Őt?! - Hakuryuu kezdett kijönni a béketűrésből, de valahogy Midayoi nem úgy tűnt, mintha elrabolták volna.
- Akárhogy is. Mielőtt megöllek... van itt valaki, aki szeretne veled beszélni. - S azzal átadta staféta botot Riya-nak.

Hát Haku nem volt nagy segítség. Megcsóváltam a fejemet. Hát... oké... akkor mindent bele.
- Köszi - jegyeztem meg kicsit gúnyosan, hogy enged vele beszélni mielőtt megöli. Az, hogy mi volt a sárkánnyal... az már nem az én dolgom volt. Nekem csak egy harapás kell és itt se vagyok. Illetve vagyok, mert Hakut nem szabad felügyelet nélkül hagyni.
- Khm... - köszörültem meg a torkomat. Számtalan lehetőség futott át az agyamon, temérdek órát gondolkodtam azon, hogy vajon, hogy is zajlana ez a beszélgetés, ám végül még sem jutott egyik se az eszembe.
- Helló apa - mondtam végül, remélhetőleg sokkolva mindenkit. Hakut kivéve persze.
- Mielőtt még sok felesleges kérdés jutna az eszedbe a tárgyra térnék. Harapj meg, változtass át. Most, minél előbb aztán el is felejtheted, hogy létezek - mondtam neki határozottan, hogy mi a feladat. Elfojtottam egy sóhajt, majd egy épen maradt bárszékre leültem.
- Kétszázegy éves vagyok, kell az a nyomorult harapás. Azért jöttem el otthonról, hogy megkeresselek. Szóval... - csettintettem néhányat, hogy hopp-hopp kapkodja magát. Nem lesz egyikünk se fiatalabb, de az én időm jelenpillanatban igencsak véges.
- Ki a sárkány? - kérdeztem végül. Kicsit zavart, hogy mindenki ismeri, csak én nem.

Miután Hakuryuu lecsillapodott, Kayn megállt egy helyben, vele szemben.
- Hm. Legjobb tudomásom szerint, te és a hercegnő nem vagytok egy pár. Így tehát, hogy kivel tölti az idejét... nem a te dolgod. Ami pedig Midayoi kisasszonyt illeti, segítek neki megtalálni a helyét a világban. Elvégre, barátok vagyunk. - Felelte olyan higgadtsággal, amely példátlan még a pokolban is.
- Igazán? Ki a kishölgy? Szemrevaló egy teremtés. Várjunk csak... időközben ugye nem felcsaptál kerítőnek? Csak hogy tudd, nincs szükségem ilyesfajta segítségre, hiszed vagy sem, népszerű vagyok a lányok körében. - Közölte, majd már amikor éppen hajolt volna kezet csókolni Riya-nak, megcsapta a fülét az a szó, hogy "apa".
- Tessék? Jól hallottam? Az imént... apának szólítottál? - Kérdezett vissza, miközben zavarában a tarkóját vakargatta.
- Ez valami... ízetlen tréfa? Nem tudok róla, hogy lenne lányom. De... várjunk csak... - Hirtelen Riya mögött termett, kiemelt egy tincset a hajából és alaposan szemügyre vette.
- Ismertem és volt is dolgom egy olyan nővel, kinek ilyen színű haja volt. Még ma is... tökéletesen emlékszem az árnyalatra... a selymességére... noha... idestova 200 éve történt. Nem lehet... te tényleg... a lányom volnál? - Meredt rá teljesen megdöbbenve, mintha valami földöntúli, isteni csodát látna. A Midayoi kilétét illető kérdés pedig... teljesen elkerülte a figyelmét. Mondhatni, sakk-mattot kapott.

Felsóhajtottam. Úgy látszott, nem mostanában megyünk innen el. Visszaültem a helyemre, a sarokba, ahol reményeim szerint nem sok vizet zavartam.
- Nem, nem rabolt el. Önszántamból vagyok vele! - emeltem fel egy pillanatra a hangomat, hogy Haku vegyen komolyan, mielőtt ez egy újabb ok lenne számára, hogy Kayn-t akarja bántani. - És a nevem Midayoi, jó lenne ha megjegyeznéd végre - tettem még hozzá, kicsit felszegett állal. Ha másra nem is, de ennyire jó volt az az idő, amit a sárkányok között töltöttem.
- Azonban... - kezdtem kicsit érdeklődve fordulva Hakuhoz. - Még is mi közöd van hozzá? Nem tartozok neked elszámolással - tettem még hozzá kissé dühösen. Hiszen nem jött utánam. Nem keresett. Egyszerűen... fene se tudja mit csinált, miután én elszaladtam.
- Az apja?! - meredtem döbbenten hol a lányra, hol a vámpírra. Menten megáll az eszem. Tényleg jól tettem, hogy visszaültem a székre, mert valószínűleg összepottyantam volna. Ez az információ, miszerint van Kaynak egy lánya, oly' mértékben sokkolt, hogy néhány percig csak tátogtam, mint egy partra vetett hal. Ezek után persze már esélytelen volt, hogy minél hamarabb távozzunk a fogadóból.

Ez az egész család egyesítősdi túl nyálas volt Hakuryuu számára, de nem hagyhatta magára Riya-t, mert ki tudja, hogy az a perverz vámpír mit forgat a fejében. Abban sem volt biztos, hogy az egyáltalán a saját lányára tekintettel lesz.
De ha már egyszer a sors úgy hozta, hogy Midayoi is itt van, akkor kihasználja a lehetőséget és rendezi vele a számláját. Fél szemét természetesen Kayn-en tartva, Midayoi színe elé járult.
- Igazad van. Nem az én dolgom, hogy kivel utazol, de ez a férfi... veszélyes. Rád nézve veszélyes. A hercegnő megparancsolta, hogy vigyázzak rád. Így hát... ennek eleget téve, velünk jössz. - Lényegébe egy deka választási jogot sem hagyott Midayoi-nak. Ha kell, akkor erőszakkal hurcolja magukkal.
- És ha már itt tartunk... mi ez a hangnem? Egy fióka tisztelje az idősebbeket. - Szidása után, jól homlokon pöccintette szegényt. Vagyis... csak pöccintette volna, de akkor Midayoi egész testét árnyak vették körbe és levédték a "támadást". Közvetlen ezután, el is tűntek. Nem csak Haku tartotta fél szemét Kayn-en, hanem az is Ő rajta.
- Ha beleavatkozol a nevelési módszereimbe, leválasztom a nyakadról a fejed. - Morogta fenyegetően Kayn-nek.

Nagyokat pislogtam. Vajon mikor kerültem a bolondok házába, ami úgy látszik folyamatosan mozgásban van? komolyan... idiótákkal vagyok körbevéve.
- Már megbocsáss... Kikérem magamnak! - csaptam el a kezét. - Nem tapi, harap! - adtam ki feladatba. Ábrándozzon majd máskor arról akiről akar.
- Igen a lányod vagyok - sóhajtottam fel kissé fáradtan. - Nem tudom miért kell ezen ennyire meglepődni. Sorban állnak más félvérek, hogy a lányodnak adják ki magukat?
Plusz még aktiváltam is a képességem. Szóval jelenleg most már csak átnyúlni tudott rajtam. Pech... Majd ha harapásra készül újra szilárd leszek.
- A félvér átok, tudod... ketyeg az óra, jelenleg az idő élet. S mivel szeretek élni, szeretném ha megharapnál. Lehetőleg még ma, MOST! - azt nem tettem hozzá, hogy minél előbb. Mondjuk még hajnal előtt.
- Khm... Haku... nem jó ötlet magunkkal vinni. Tudod... a nappal az kicsit problémás - jegyzetem meg a hibridnek. - Nem fogok még rá is vigyázni. Elég vagy te nekem - tettem még hozzá szinte tátogva. Bár nem fűzte hozzá sok reményt, hogy a másik kettő nem hallotta meg.

Kayn szemei csillogtak a csodálattól: meglehet, hogy em volt éppen egy ideális apamodell, de a tudat, hogy egy ilyen szépséges és első látásra intelligens lány apjának mondhatja magát, hájjal kenegette a mellkasát.
- I-igen, máris! - Ellenállás nélkül beleegyezett a lánya kérésének teljesítésébe, de amikor kezeivel megfogta volna annak vállait, azok belesüppedtek a testébe. Szemei kikerekedtek, szóhoz sem jutott.
- A képességed... anyagtalanná válás. Láttam már hasonlót, de ennyire tökélyre fejlesztettet még nem. Te... tényleg az én lányom vagy. Hihetetlen! - És már megint teljesen oda volt meg vissza. Legszívesebben keblére ölelte volna Riya-t, de annak képessége megakadályozta Őt ebben.
- Megteszem, amit kérsz. De... cserébe én is kérnék valamit. Nem akarom, hogy azután csak úgy eltűnj. Szeretnélek megismerni. - Mondta komoly hangvételben. Humornak nyoma sem volt, Kayn 180 fokos fordulatot vett. Amikor Riya teste ismét elérhetővé vált, lassan odahajolt a nyakához, rálehelt egyet, majd óvatosan belemélyesztette két szemfogát. Ivott a véréből, persze csak mértékkel, hisz nem akart neki ártani. Az egész alig tartott néhány másodpercig. A rítus végén elhajolt, tett egy-két lépést hátra, s kíváncsian szemlélte az eredményt. Vajon... ez tényleg működött? Hallott Ő is a félvérek átkáról, de élete 400 éve során, most először "szembesült" is egyel.
- Hogy vagy? Jól érzed magad? A neved... elárulod a neved?

Bár alapvetően higgadt sárkánynak tartom magam, de okkal tartottam a Hakuryuu-val való találkozástól. Jelen pillanatban azonban úgy éreztem, hogy hiba volt eljönnöm délről. Legalábbis azért, mert újra találkoztam vele.
- Hmm... és hol volt ez a parancs, mikor elszaladtam? Most könnyű mondanod, mert itt vagyok kéznél. Bezzeg akkor a kisujjadat sem voltál képes mozdítani. Felejtsd el Hakuryuu nem megyek veled sehova - közöltem vele, s durcásan karba tett kézzel néztem rá.
- Nem vagy teljesen sárkány, így nem fogok feléd engedelmességgel tartozni - húztam ki magam. Nos, legalább kiállok magamért. Nem hiszem, hogy ez annyira problémás lenne. Halvány mosolyt villantottam Kayn irányába, mikor megvédett a képességével. Kayn-Haku egy-nulla. A vámpírnak drukkolok.
Közben a félvámpír és Kayn... hát, nem az én dolgom, hogy mit csináltak, miről beszéltek. A lényeg, hogy a lány illata érezhetően megváltozott. Kayn-t nem akartam nyaggatni, de nagyon mehetnékem volt. Nem akartam több, a szükségesnél több időt eltölteni Haku társaságában.

Hakuryuu dölyfösen elmosolyodott, kihúzta magát és tekintetét az égre, egész pontosan a fogadó plafonjára emelte. Testtartása azt sugározta, hogy az Ő felsőbbrendű logikáját egy ilyen harmadrangú kis fióka úgy sem értené meg, ettől függetlenül, kegyesen megosztotta vele:
- Egy fióka, aki semmit sem tud a világról és az abba született csodáról - rólam -, hogy merészel rágalmazni? Ha nem rólad lenne szó, Madayoi... itt és most meghalnál. Az, hogy nem mentem utánad, nem azt jelenti, hogy megfeledkeztem a hercegnő parancsáról. Éppen ellenkezőleg. Azt hihetnéd, hogy a mostani találkozásunk a véletlen műve, de ez nem így van. Ez előre el volt rendeltetve. Még a sors maga is fejet hajt előttem és számomra kedvező módon alakítja a történelem folyamát. - Válaszolta Midayoi "koholmányára".
- Engedelmességgel tartozol, ahogy az összes többi élőlény is. Világunkban... az erő a meghatározó tényező. A gyengék... fejet hajtanak és követik az erőseket. Ez így van rendjén. Nem vagyok teljesen sárkány, de az egyik uralkodójuk vére csörgedezik az ereimben, hovatovább... erősebb vagyok mindegyiknél. Kell ennél több ok, hogy engedelmeskedj, Madayoi? - Kérdezte közel hajolva az ücsörgő lány arcához. Pillantása szinte égetett, a régi Midayoi minden bizonnyal maga alá vizelt volna félelmében. Hakuryuu, ezzel is tesztelni akarta egykori védence fejlődésének mértékét.

Haku teljes mértékben figyelmen kívül hagyott... Gratulálok neki, ezt még egyszer visszakapja, egy vagy két nyakon vágás keretén belül. Mindazonáltal volt fontosabb dolgom is amire figyelnem kellett. Nevezetesen az apám, aki épp majd' sokkot kapott a képességem láttán... Elmosolyodtam, azért jól esett a dicsérete, bár eddig mindenki elámult a képességem láttán.
- Ööö... köszönöm - mondtam kissé zavartan. Utána azonban kérdő pillantást vetettem rá. Marha jó, hogy még feltételhez köti a harapást... Gratulálok neki.
- Szép... - morogtam enyhén bosszúsan. - De legyen, nem tűnök el a felkelő nap sugaraiban - tette még hozzá egy kicsit szarkasztikusan.
A harapás és vérivás nem hatott meg, ahogy maga az átváltozás se. szinte pillanatok alatt ment végbe, szinte fájdalom nélkül. Gyanítom, hogy nagyon közel jártam már a végéhez, aminek vagy halál vagy az átváltozás volt. Szerencsére ez a harapás mindent megváltoztatott.
- Jól vagyok, köszönöm - feleltem mosolyogva. A világ egyből kitárult, bár eddig is jól láttam, de most még jobban. Megváltozott az egész fogadó, a hangok és a szagok is felerősödtek.
- Khairiya Nox, de csak Riya - tettem eleget a kérésének, miszerint elárulom-e a nevemet.

Kayn maga is látta és az illatán is érezte, hogy a vörös hajú szépségben valami megváltozott, pozitív irányban. A kasza eltűnt a feje felől és erősebb, mint valaha. Túlélte és élni is fog, főleg, ha ez Kayn-en múlik.
- Tehát sikerült... úgy örülök! - Örömében Riya nyakába ugrott és jól megölelte, feltéve, ha az nem vált anyagtalanná, mert ez esetben felkenődött a pultra.
- Mit szólnátok, ha megünnepelnénk a lányom gyógyulását? Van itt ital minden mennyiségben és kétlem, hogy a fogadós megállna a városig. De mire ideér az őrség... mi már nem leszünk itt. - Hozakodott elő legújabb ötletével Kayn, ami semmi jót nem ígért.
- Midayoi, van itt tej és gyümölcslé is, így te sem maradsz szomjan! - Még a kis védencéről sem feledkezett meg a nagy ünneplés közepette.
Az egyetlen valaki, aki problémát okozhatott, az nem más volt, mint Hakuryuu, akinek az aurája nyomasztóbb volt, mint valaha.
- Oh igen, Riya! Ő itt Midayoi, Hakuryuu és az én közös ismerősöm, a barátunk. Egy sárkány hölgy, akinek meglehetősen zord előélete volt, s csak most kezdett el ismerkedni világunk szépségeivel.

Büszkén álltam a tekintetét. Nem fog megfélemlíteni, ezt kantároztam magamban. Eltelt vagy két hónap, hogy elszaladtam. Nem félek tőle, nem félhetek tőle.
- Hitegesd és nyugtasd magad ezzel - feleltem végül még számomra is furcsán hidegen, ridegen, elutasítóan.
- Továbbá... eléggé szánalmas, hogy pusztán azért, hogy felsőbbrendűnek hidd magad elrontod szándékosan a nevemet. De tudod mit, Hakuryuu... Nem érdekel - vontam meg kecsesen a vállam, miközben felálltam és kikerültem. Odasétáltam Kayn mellé és onnan mosolyogtam rá, a már vámpír lányra.
- Szia - próbáltam barátságos hangot megütni vele szembe, de kissé feszélyezett a tény, hogy bezzeg neki a nevét nem rontja el...
- A gyümölcslé, jó lesz, köszönöm - mondtam Kayn-nak, majd igyekeztem mellette maradni, lehetőleg messze Hakutól, mielőtt eszébe jutna, hogy menjen, s vele együtt én is.

Midayoi talpraesettsége meglepte ugyan Haku-t, de még mindig nem volt képes elviselni az efféle hangnemet egy fiókától. Na jó, Narelle-en kívül senki mástól sem.
- Az, hogy figyelmen kívül hagyom a rágalmazásaid, önmagában is fémjelzi felsőbbrendűségem. De mi a helyzet veled? A szavakkal jól bánsz, de még mindig képtelen vagy megállni a saját lábaidon. - Mondta pökhendien, s egy megvető pillantást vetett Kayn-re.
- Ha azzal a férfival maradsz... nem vár rád más, csak sötétség. - Tette hozzá lesajnálóan, majd sarkon fordult és elindult a kijárat felé.
- Riya. Nincs kedvem ehhez a babazsúrhoz. Ha végeztél... kelts fel. - S azzal távozott őfelsége és meg sem állt egy lombos fáig, aminek tövében leheveredett és álomba szunnyadt. A Nap felkeléséig, már csak percek voltak hátra, így a teste megkezdte az átalakulást.

Komolyan... csak bosszúsan felhorkantottam... Lemondóan csóváltam meg a fejemet. Nem tudtam volna mit kezdeni Hakuval. Az viszont érdekelt volna, hogy mi ez a feszültség, ami miatt ennyire harapós, ha Kayn szóba kerül.
- Ööö... szia...? - motyogtam kérdőn Hakuryuu után, ahogy kiment a fogadóból. Hát oké... Csak megvontam a vállamat, megint.
- Khm... nos... - fordultam zavartan apám és a sárkánylány irányába.
- Azt hiszem utána kellene mennem, mielőtt még komoly gond lenne belőle - nem, nem álltam neki részletezni, hogy mi, de jobbnak éreztem, hogyha szemmel tartom.
- Majd még úgy is összefutunk, Kayn - mosolyogtam rá halványan a vámpírra. Jujj, most már én is az voltam. Ez annyira furcsa volt.
- Sziasztok - intettem sután a furcsa kettősnek, majd Hakuryuu után szaladtam. Csakhogy kint szembesülnöm kellett azzal, hogy Haku sehol sincs.
- Ezt nem hiszem el - csóváltam meg a fejemet, majd elindultam egy valamerre, ahonnan az illatát éreztem halványan.

Kayn nem próbálta meg megállítani Riya-t, hogy az Hakuryuu nyomába eredjen, sőt:
- Nem tudom melyik lepett meg jobban. A tény, hogy van egy lányom, vagy hogy a lányom Hakuryuu útitársa. Igazad van. Jobb lesz, ha utána mész. Hakuryuu hajlamos... elkanászodni. Ugyanakkor, kevesebb személyt tudok elképzelni, aki mellett nagyobb biztonságban lennél. - Kayn és Hakuryuu kapcsolata különc volt. Előbbi elismerte, utóbbi a pokolban kívánta a másikat. Személyiségük, nem is lehetett volna eltérőbb.
- Találkozunk, ebben biztos vagyok. Legközelebb, sok mindent meg kell beszélnünk egymással. Addig is... ha segítségre van szükséged, csak hagyj egy cetlit valamelyik fogadó hírdetőtábláján a nevemmel és hamarabb ott leszek, mint azt gondolnád. - Mosolyodott el a büszke apuka és Ő is viszont intett búcsúzóul.
- Midayoi. Nekünk is ideje lenne indulnunk. A városi őrség hamarosan itt lesz. - Javasolta, majd egy erszény aranyat rakott a pultra, amely fedezi a fogyasztásukat és a keletkezett kár egy részét.
- Lenne kedved elkísérni a következő küldetésemre? Ne aggódj, egy csepp vér sem fog folyni. A feladat: egy menyasszony megszöktetése. - Kérdezte egy ártatlan mosollyal, Midayoi kezébe nyomva a felkérést, amit akkor vett le a fogadó hírdetőtáblájáról, amikor megérkeztek.

Kicsit furán pislogtam Hakuryuu után. Végül megráztam a fejemet, amolyan "le vagy tojva" érzéssel. Nem akartam vele foglalkozni... De amint kilépett a fogadó ajtaján megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Elment, engem meg itt hagyott. Hurrá! Ennyit arról, hogy vele kell mennem. Na nem mintha, nem léptem volna le az első adandó alkalommal. Rég volt már az, hogy pattantam minden szavára.
Integettem mindenkinek, aki szépen elhúzta a csíkot. Utána meg kérdőn pislogtam a vámpírra, hogy hogyan tovább. Na meg merre.
- Rendben - bólintottam, majd egy csúnya pillantást vetettem rá. - Csak Mido!
Nos, legalább ő nem rontja el a nevemet. Fejlődés.
- Tudod, hogy megyek - ingattam a fejemet, hogy miért is kérdez butaságokat. - Kayn, nem lehetek eléggé hálás, hogy eljöhettem veled, és veled utazhatok. Így, nem kérdés. Követlek és megyek veled, amerre te mész - mosolyogtam rá. A cetli szerint a fővárosba megyünk. Felsóhajtottam. Hónapok óta nem jártam arra, és bevallom, nem is nagyon lett volna szándékomban arra menni.
- Mi lenne, ha repülnénk? - érdeklődtem halkan és kissé félve a reakciótól. Leginkább azért, mert landolni még mindig nem tudok. De shh! Ez maradjon az én titkom.

- Mido. Bocsánat. Csak Mido. - Halványan elmosolyodott és bólintott egyet, hogy megértette.
- Tudod... nem muszáj vakon követned minden javaslatom. A javaslat azért javaslat, mert opcionális. Elfogadod, vagy sem. Rajtad áll. A menyasszony szöktetésen kívül, még megannyi mókás dolgot tudnál csinálni. Példának okáért, adok egy zsák aranyat és ameddig én dolgozom, te megtömöd a hasad mindenféle finomsággal egy édességüzletben. Nem tartozol hálával, nem tettem érted semmit. Nekem is előnyös, ha velem utazol. - Bár ezt mondta, de valójában egyetlen okot sem tudott felsorolni, miért lenne számára előnyös Midayoi jelenléte. Lelassítja Őt, plusz egy szájat kell etetnie, valamint a figyelme is megoszlik. Mindettől függetlenül úgy érezte, hogy ha nem lenne itt vele a kis sárkány, akkor nem érezné teljesnek magát.
- Repülni? Köszönöm, de nem! Szeretek a két lábamon - szilárd talajon állni -, s hiszem, hogy az ég nem véletlenül nem áldott meg szárnyakkal engem! - Kayn finoman visszautasította az ajánlatot, s úgy állította be, mintha félne a repüléstől, de valójában attól félt, hogy Midayoi még nem teljesen ura a testének és egy esetleges becsapódás során, megsérülne szegény.
- Ezenkívül, a célunk az elvegyülés. És bár minden bizonnyal a sárkány formád is legalább olyan bájos és gyönyörű, mint a mostani, az emberek ezt látva megpróbálnának újfent kisajátítani. Ha erre sor kerülne... a vérontás elkerülhetetlenné válna. És mint mondtam... nem szeretek ingyen ölni. - Kayn ezen kijelentésével megerősítette, hogy felelősséget vállal Midayoi-ért és ha kell, emberi életeket is kiont, hogy védje Őt.

VÉGE

RIYA

Amint leszállt az éj, a Keresztúti fogadó előtt egy férfi tűnt fel. Teste mocskos volt, ruhái szakadtak. Olyan volt, mintha most ásták volna elő a föld alól, s ez nem is volt olyan messze az igazságtól. Ajtóstul rontott a házba, noha azt az ajtót kitépni a helyéről, nem volt nagy dicsőség, lévén csak 1-2 rozsdás csavar tartotta a helyén. A fogadó - ahogy az ilyen időtájt lenni szokott -, telve volt, vándorok, fejvadászok ettek-ittak. Nem is gondolták, hogy ez lesz életük utolsó éjszakája.
Galeon tett egy-két lépést előre, megjelenése vonzotta a tekinteteket. A kosz mögött világító sárga szemeivel az összes prédát szemügyre vette, semmi és senki sem kerülte el a figyelmét.
- Halandó szagot érzek... - Morogta, s ezen kijelentésével, megannyi ellenséget szerzett magának. Voltak akik megfogták kardjuk markolatát és olyanok is, akik elő is húzták a fegyverüket. Galeon esetében, ez olaj volt a tűzre.
Gomoly felhők gyűltek az égen, az eső eleredt. Már több, mint 15 perc telt el azóta, hogy Galeon belépett a fogadóba. Mostanra a vendégekből nem maradt más csak egy halom, groteszk, széttépett húscafat. A vér patakokban folyik, emberi belsőségek hevernek szerte széjjel. A gyilkos maga fent ül egy nagy kád meleg vízben, testét 3 fiatal nő tisztítja, akik a fogadó dolgozói. Nincsenek maguknál, Galeon képessége átvette az uralmat a testük és elméjük felett. Ha nem így lenne, akkor minden bizonnyal már Ők is halottak volnának.
- Ez a képesség... csak nyűg a számomra. - Panaszkodott egy nagy sóhajtás keretében. Annak ellenére, hogy ezt mondta, mégis Ő volt az, aki manipulálta Őket, hogy a kényelmét szolgálják. Azt persze nem tűrte volna el, hogy a saját akaratukból tegyék azt, amit, de így olyanok voltak számára, mint néhány élettelen marionett bábu.
- Hozz nekem tiszta ruhákat és élelmet. - Küldte el dologra az egyiket, majd átadta magát az élvezeteknek.
- Hakuryuu... most minden bizonnyal valami nemes, büszkeségéhez méltó cselekedet hajt végre, Altair pedig halandó életek ezreit ontja ki ebben a pillanatban is... Én sem fogok lemaradni. - Osztotta meg magával nagyszabású terveit, majd azon kezdett el morfondírozni, hogy desszertnek, megeszi a 3 életben maradt leányzót.

Végül nem mentem Haku után. Úgy voltam vele, hogy majd előkerül, illetve csak meg kell várnom míg az a kötözni való bolond el kezd valahol tombolni.
A fogadóban maradtam, ez volt amúgy is a fejvadászok törzshelye, így munkám, pénzem volt. Az egyik emeleti szobába már teljesen jól berendezkedtem, egészen megszoktam. Sokat számít az, hogy nem kell a szabad ég alatt aludni, hanem van tető a feje fölött és meleg étel, meg vér. Sok-sok vér. Hát, éhes vámpír vagyok, gondolom majd beáll valami megszokott, normális ütemre, de addig is ideje megtölteni az újfent üresen korgó gyomromat.
A cetlimre pillantva megállapítottam, hogy csak egyszerű meló, senkinek nem fog szemet szúr,ha az áldozatot még meg is esze. Oké, értem én, hogy fejvadász lennék, nem bérgyilkos, de ezeknek semmi sem szent.
Néhány órával később mikor már látszódott a fogadó baljós előérzetem támadt, ami megfeküdte a gyomromat. Elővigyázatosságból aktiváltam a képességemet. Nem terveztem lopakodni, a képességem gondoskodott róla.
Felvont szemöldökkel, gyanúsan szimatoltam a levegőt a kitépett ajtó láttán. Démon szag és még valami más volt. Nem Haku, az biztosan. Lehet egy a testvérei közül. Hát... gratulálok neki, megyek és lecsapom, bármilyen démonszerzetet is sodort erre a maioresz.
Ahogy felfelé mentem a lépcsőn csak erősödött a szag. Az egy dolog, hogy a szobámból kilépett egy nő, és keresztül gyalogolt rajtam, de... mi asz hogy a szobámból?!
Ha lett volna testem bizonyosan végig trappolok a folyosón és kitépem a szobaajtót a helyéről, de így csak be kellett érnem azzal, hogy besétáltam és körbe néztem. Sehol senki, bár a fürdőből hangok jöttek. A dolgaimhoz nem nyúlt senki. Szerencse.
Átsétáltam az ajtón, ahol a kádban egy idegen férfit találtam.
- Hát ez már mindennek a teteje! Kifelé a kádamból te bolhás dög! - robbantam fel képletesen. Bár testem nem volt, a hangom így is eléggé csattant, mint egy ostor, aminek hegyes szögek vannak a végén.
- Már megint egy kötözni való bolond... Lucifer minden bolondot a nyakamra küldött?! - fújtattam tovább dühösen. Bár ezen a ponton elgondolkodtam, hogy kettőnk közül ki is a macska.

Teltek múltak a percek és Galeon kezdte lassan megelégelni a fürdőzést. Ekkor egy ismeretlen, vörös hajú leányzó lépett a szobába. Sem illata, sem pedig mágikus erő-kisugárzása nem volt. A férfi, még sosem találkozott hasonló szerzettel. Tekintetét lassan fordította, s emelte a jövevényre. Tetőtől talpig felmérte, majd gondterhelten sóhajtott egyet. Észre sem vette annak morgolódását. Pontosabban... nem tulajdonított neki figyelmet. Egy határozott mozdulattal felállt és kiszállt a kádból. A padló csurom vizes lett, de annak fényébe, hogy odalent milyen állapotok uralkodnak, ez szinte említésre sem méltó. Anyaszült meztelenül a lány mellé sétált, majd hátat fordítva neki, bolyhos macska farkincáját meglebegtette előtte.
- Töröld szárazra. - Parancsolta meg, majd karba tett kezekkel, ismételten elmerült a gondolataiban. Még csak ügyet sem vetett rá, hiszen abban a hitben volt, hogy Ő is csak egy nőstény, aki képtelen ellenállni a képességének.
- Abból, amit megtudtam, ez a fogadó szomszédos Damarel várossal, amely az emberi faj fővárosa. - Kezdett hangos gondolkodásba, majd egy kezdetleges térképet karcolt a falba.
- Ha a halandók harci erejét a fogadóban megölt példányok szerint átlagolom és figyelembe veszem a városbéli, becsült létszámukat, akkor kevesebb, mint 3 nap alatt teljes és megsemmisítő csapást mérhetek rájuk. - Folytatta, s közben az állát megfogva, elgondolkodott.
- A nőket életben hagyva, fizikai munkára foghatom Őket. Talán, de csak talán... hasznomra válhatnak a kapu megépítése és újboli megnyitása során. - Fejezte be mondandóját. Szerencsés volt, legalábbis Ő ezt gondolta, lévén egy füst alatt leszámolhat a démon faj egyik riválisával és a küldetést is teljesítheti. Egy dologban azonban csak nem hagyta nyugodni. Hogy lehet az, hogy Haku, Altair és a többiek még nem végeztek? Idestova 200 évet aludt, ezalatt pedig kismillió kaput megépíthettek volna fivérei és nővérei.
Magvas gondolatai közepette, felfigyelt még valamire. A farkincája csak nem lett szárazabb. Kérdőn Riya-ra pillantott, mintha csak azt kérdezné, hogy "mi van, lemerült az elem?".
- Értem már. Tehát ez az egyed túl ostoba még ahhoz is, hogy a képességem befolyásolni tudja. - Jelentette ki minden élcelődési szándék nélkül.

Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy kimászik a kádból... Nos legalább kiszállt. Meg egy kicsit elszállt magától. Nekem meg az agyam rögtön. Hol van ennek a gazdája, nincs a nyakában nyakörv.
- Pardon? - hökkentem meg, mikor utasított, hogy a bolyhos lomposát törölgessem. Hát.. komolyan... Ki ez a szerencse csomag? És én még azt hittem a nappali Haku a csapás... ez meg se közelíti.
Nem ismételte meg, pedig elvártam volna. Vagy mást mond... Volt lehetősége a javításra, de úgy nézett ki, mint aki nincs is fejben otthon. Elmerült a gondolataiban. A pech az volt, hogy hangosan is ecsetelte a tervét. Amit én meg jó kislány módjára hangos kacagással jutalmaztam. Két nevetés között valamikor elfelejtkeztem a képességemről is, így ár csak azt vettem észre, hogy a vállát csapkodom jókedvembe.
- Öregem... - vinnyogtam még mindig. - Te nem vagy százas. Haku hozzád képest egy észlény - jegyeztem meg fejcsóválva. Utána pedig komolyságot erőltettem magamra.
- Először is, nem illik valaki lakhelyére betörni, nem tanultál jó modort? - érdeklődtem, miközben jól meg néztem magamnak a cicafiút.
- Másodszor, nem kérünk meg senkit arra, akinek van egy kis csepp esze, hogy törölgesse a lomposodat - magam sem tudom, hogy miért kezdtem kiosztani a cicát, ahogy azt se, hogy miért rángattam meg a farkincáját.
- Harmadszor. Nem vagyok túl ostoba, hogy befolyásolj. Te vagy a túl amatőr, hogy befolyásolni tudj - közöltem vele. - Egyébként nem vagy rossz példány, cirmos. Hol hagytad a gazdád? - Nem, nem jártak olyan komisz gondolatok a fejemben, hogy fogom magam és valamiből hevenyészett, ideiglenes nyakörvet és pórázt dobok össze a cicának.
- Csak úgy halkan megsúgom, cirmos, Altair soha az életben nem engedné, hogy árts Damarel városának is. Csodás terved kábé annyit ér, mint egy kupac lótrágya.

Mikor a lány megszólalt, Galeon tekintete megváltozott. Az eddigi közömbös nem törődömséget, valami egészen félelmetes váltotta fel. Ha pillantással ölni lehetne, Riya halott lenne.
- Elárulnád... hogy mi olyan vicces, nőszemély? - Kérdezte, de amikor az Ő és Hakuryuu intelligenciája került mérlegelésre, majdnem felrobbant a feje.
- H-h-hogy merészeled... szádra venni a bátyám nevét?! - Galeon mondhatni, lefagyott a döbbenettől. Nem tudta mire vélni, hogy egy egyszerű halandó nő... hogy lehet még életben azokután, hogy megismerte a démon faj hősének nevét?
Galeon tudta, hogy a nő nem hazudik. A ruháin, még mindig érezni lehetett Hakuryuu szagát.
- Lakhely? Kérés? Mégis... kinek nézel te engem? - Élt a Hakuryuu által már olyan jól ismert szófordulattal.
- Galeon vagyok, a Harag bűne. A démon faj elitjének egyike és a küldetésem, az összes olyan faj likvidálása, amely nem hajt térdet királyunk, Lucifer előtt. - Mutatkozott be illően, ámbár nem igazán látta Riya arcán a várt eredményt. Még mindig háttal állt neki, így a farkincája könnyű préda volt, amit az ki is használt. Amint a halandó kacsók hozzáértek fenséges kinövéséhez, Galeon szemei szikrákat szortak. Tudta, hogy Riya nincs az irányítása alatt, így pedig a tény, hogy hozzáért, felért egy kisebb lelki traumával számára. Ez zaklatójának is feltűnhetett, lévén egy adag szőr maradt a kezében.
Galeon lecsapta a füleit és minden előjel nélkül, megkísérelte a lány fejét elválasztani annak nyakától, csak hogy... keze nemes egyszerűséggel áthaladt célpontja anyagtalan testén.
- Jól gondoltam. Elég erős vagy hozzá, hogy képességet birtokolj. És abból, amit láttam, képes vagy a testedet anyagtalanná tenni. Érdekes. Nagyon is. - Szemei felcsillantak és miután szembefordult a vámpírral, karba tette a kezeit és dölyfösen nézett le rá, akárcsak Haku szokta. A különbség csak a magasságukban volt. Hakuval... valahogy jobban átadja magát az érzés.
- Kihívlak egy párbajra. - Jelentette ki.
- Nem tudom, hogy ki vagy... vagy hogy miért veszed testvéreim nevét a szádra és állítasz róluk hallatlan dolgokat... de most... próbára teszem a képességeidet...

Hát nem találok szavakat. Ez a cica... tiszta humorista. Azért Haku-n is eleget tudtam nevetni, de ő... ez a hibrid teljesen más. Más, de még is hasonló.
- Te - jelentettem ki nemes egyszerűséggel. Utána pedig csak egy ferde pillantást vetettem rá. Most komolyan? Kérdőre mer vonni?!
- Simán. Kedvelem Haku-t, egy darabig együtt utaztunk - vontam meg a vállamat, remélhetőleg ezzel közelebb sodortam egy sokkhoz.
- Egy pimasz, cirmosnak, aki betört a lakhelyemre - feleltem. - Vagy úgy. Szóval Galeon... A cirmos jobban illik hozzád. Engem nem érdekel, hogy kinek-minek vagy a fia, idegen hagy, hogy démon hibrid vagy - tettem még hozzá. Nem izgattam magam a cicafiún, Haku mellett megtanultam elengedni a dolgokat, nem kell mindenen fennakadnom.
- Ó - nyikkantam meglepődötten. Pedig nem húztam meg a cica farkát nagyon. De még is meghökkenve pillogtam a kupac bundára a kezemben. Már-már készültem volna mondani valamit, de a szemem sarkából láttam a mozgását. Képességemet rögtön aktiváltam, így már egykedvűen figyeltem, ahogy a keze csak úgy keresztül siklik rajtam.
- A legtöbb lénynek van valami képessége. Ez nem olyan nagy dolog. Mond csak, te az elmúlt években merre éltél? - érdeklődtem, szinte már kedves hangon. - A világ megváltozott, kedves Cirmos.
Kicsit vidám volt a hangom, kicsit gúnyos. De a válasza komolyan érdekelt. Eddig hol volt, és mit csinált, mert tisztára olyan, mintha egy másik világban élne.
- A párbajt elutasítom. Nem kell semmit bizonyítanom neked - legyintettem. Nem érdekelt a párbaj, sem pedig a vele való csatározás. Nem ismertem, nem ismertem a képességét, nem akartam játszani az életemmel.
- Ahogy említettem. Hakuval egy darabig együtt utaztam. Altairral csak egyszer találkoztam, de nagyon szimpatikusnak találom, annak ellenére, hogy démon - válaszoltam, vagy inkább csak járt a szám. Igen, az találóbb megnevezése a dolgoknak. - Egyébként pedig Riya vagyok.

Ahogy Riya-t hallgatta, Galeon szemei egyre inkább összeszűkültek, tekintete gyanakvó volt. Sehogy sem tudta büszke bátyjáról elképzelni, hogy az megtűrne maga mellett egy halandó lényt. Főleg nem egy ilyen bosszantó példányt, amelynek fel van vágva a nyelve.
- Kedveled? - Kérdezett vissza. Mi történhetett az elmúlt 200 év alatt, ami alatt aludt? Tűnődött.
- Csak hogy tudd, a macskás hasonlataid engem hidegen hagynak. - Galeon már a pokolban is kiemelt bánásmódban részesült a fülei és farkincája végett. Egy párszor elgondolkodott azok karommal való eltávolításán, de végül sosem tette meg. Miért Ő legyen kevesebb, csak azért, mert mindenki más körülötte gyerekes cicabolond?
- Ha más, hozzád hasonló egyedek is vannak, akkor a halandók leigázása körülményesebb lesz, mint azt először gondoltam. Problémásabb... de nem sokkal. - Jelentette ki határozottan. Ízig vérig Haku rokona volt, le sem tagadhatta volna.
- 200 évig mély álomban szunnyadtam. Számomra ismeretlen oknál fogva... ez a szokásos időintervallum sokszorosa volt. - Felelte és meglepődve konstatálta, hogy már 3-nál több mondatot váltott egy halandó lénnyel.
- A párbaj lényege nem az, hogy másnak bizonyíts, hanem az, hogy magadnak. Te talán... mégsem vagy olyan nagy harcos, ha a szíved nem lángol fel egy kis összecsapás lehetőségétől... Minő csalódás... - Csóválta lemondóan a fejét.
- Hakuryuu bátyám szeszélyes, tegyük fel... el tudom képzelni, hogy megkegyelmezett neked. Na de Altair... az élőholt királynő. Ez a titulus nem csak dísznek van. Seregnyi démont mészárolt le, s a halál nyugalma helyett, az a sors várt rájuk, hogy a kísérleti nyulaivá váljanak. Nála ridegebb személyt, nem ismerek. - Magyarázta, próbálván értelmet verni a vöröskébe.
- Riya, mi? Nem ígérem, hogy észben tartom és ha engem kérdezel, pazarlás alsóbbrendű lényeknek nevet adni. - Közölte gúnyosan és közben megérkezett a cselédlány is, a kért ruhákkal. Galeon hozzá is látott az öltözködéshez.

- Igen, kedvelem. Miért olyan hihetetlen ezt elhinni? A maga mufurc módján jó fej - vontam meg a vállamat. Nem értettem, miért olyan nagy dolog ez.
- Ezt valahogy sejtettem, de én azért cirmosnak foglak hívni. Ha tetszik neked, ha nem - közöltem vele. Noha nem tudtam milyen a macska alakja, ha egyáltalán van neki, vagy ez a köztes megoldás jutott neki, de... mindegy. Sanda gyanúm van arra, hogy most egy darabig az ő nyomában fogok loholni.
- Nem vagyok halandó. Vámpír vagyok, nem ember. Az embereket illesd halandó névvel, mindenki mást ezzel megsértesz. S bár én emiatt nem ugrok a nyakadnak, pedig nagyon finom lehetsz, más megtenni - fejtettem ki a véleményemet, s bár folytattam volna tovább bennem rekedt a szó. - Kétszáz évig?! - ismételtem meg döbbenten. - Oké, akkor ezennel felajánlom a segítségemet, hogy ne ölesd meg magad az elkövetkezendő néhány napban. És! Persze ne ölj meg senkit, akit nem muszáj. Sokat változott a világ a robbanás után, Galeon - ejtettem ki lágyan a nevét. Nem rossz ez se, de a cirmos határozottan jobb neki.
- Óvatos vagyok és taktikus. Nem felelőtlen és ostoba, hogy beleugorjak egy párbajba - védtem a magam igazát a hibriddel szembe. - Nem megkegyelmezett. Nem tudott megölni, lényeges különbség - mutattam rá egy fontos pontra. Ám, azt kihagytam a történetből, hogy azért nem tudott megölni, mert a föld alatt bujkáltam. - Láttam a démoni alakját. Damarelt védte, Haku ellen - mondtam, majd érdeklődve figyeltem, ahogy felöltözik. Akarom én tudni, hogy vajon honnan lettek azok a ruhák összeszedve? Bár valószínűleg a gazdájuk épp több darabban fekszik odalent.
- És Mi a terved cirmos? Berontasz a városba? - érdeklődtem csevegő hangon. Igen, nyilvánvaló volt, hogy követem, megyek utána. Pusztán azért, mert érdekelt mi lesz.

- Hallgass, nőszemély... - A szavába vágott, majd ki is fejtette:
- Te csak egy halandó vagy... ne dobálózz olyan nagy szavakkal, hogy kedveled őt! - Ahogy ráförmedt, az ég is villámlott egyet. Felborzolt, macskaszerű farka, idegesen csapdosott össze-vissza.
- Ci...ci...cirmos?!  - Ez volt az a pont, amikor szemei tikkelni kezdtek és a levegő megtelt kismillió kihullott szőr- és hajszállal. Galeon nem az a fajta, aki egykönnyen véka alá tudná rejteni az indulatait. A szőrzete elvesztése, a felfűtött idegi állapotának egyik legjellegzetesebb ismérve. Aki ismeri Őt és látta már így, az joggal kérdezhetné, hogy "Galeon, hogy az ördögbe nem vagy te még kopasz?", a válasz egyszerű, minden egyes elvesztett szőrszál szinte pillanatok alatt újra kinő.
- Oroszlán vagyok! A dzsungel királya... nem holmi szobacica... - Magyarázta, de valamiért úgy érezte, hogy a falnak is több értelme lenne beszélni. Olyan vizslató szemekkel meredt Riya-ra, mint egy tehénre, akinek a lábai a hátán nőttek ki, a feje és a feneke pedig helyet cserélt. "Hogy lehet ez még életben?" - Az elmúlt percekben, ez a kérdés újra és újra megfogalmazódott benne.
- Vámpír, ember... nekem aztán teljesen mindegy, egy kutya... életetek egyformán jelentéktelen és okafogyott. Anyám sokat mesélt rólatok... kártékonyak vagytok és pazarlóak... egy tumor, amely megfojtja a Földet. - Idősebb harag bűne valóban sokat mesélt fiának a halandókról, jót és rosszat egyaránt, azonban Galeon csak utóbbinak szentelt figyelmet.
- Nincs szükségem a segítségedre. Egymagam is jól elboldogulok. Azt ölök meg, akit csak akarok és az, hogy engem megöljenek... pfff... lehet nem látszik rajtam, de harci erő tekintetében, majdnem olyan erős vagyok, mint a bátyám. Lehet a világ maga sokat változott, de a halandók továbbra is kiábrándítóan gyengék... és gyávák... - Utolsó szava célzás volt Riya-ra és arra, hogy eláll a harc lehetőségétől.
- Nonszensz. Altair sosem rántana kardot Haku ellen. Főleg nem a halandók védelmében... - Kezdte elégedett mosollyal az arcán, de akárcsak bátyja, Ő is ösztönösen megérezte, ha valaki hazudik. Most... nem érzett semmit. Ez nyugtalanította. Újabb adag szőrzet repült szét a levegőben.
- Nos, ha valóban igazat beszélsz... akkor Altair minden bizonnyal valaki irányítása alatt áll. Ha egy olyan erős személy él Damarel-be, aki képes befolyásolni nővérem elméjét, akkor esztelenség lenne egy frontális támadás. Megkeresem a bátyámat és egy kombinált támadással, távolról töröljük le Damarel-t a térképről. Hiszed vagy sem, odahaza a bölcsek úgy tartották, hogy Haku még egy hegyet is képes megsemmisíteni! - Ahogy más tollával ékeskedett, s Damarel pusztulására gondolt, ösztönösen is dorombolni kezdett.

Egy pillanatig csendben meredtem a dühös macskára. Komolyan... hozzá képest Haku semmi volt.
- Kedvelem, nyugodtan párnának is használhatom, ha olyan a kedvem! Nem tudsz te semmiről, mi változott a világban, cirmos - vágtam rá, kicsit büszkén kihúzva magam. Ennek ellenére, kicsit furcsán pislogtam rá, hogy mik csak úgy vedleni kezdett.
- Te... a tavaszt érzed, hogy itt vedlesz? - érdeklődtem csevegő hangon. A kérdésem második felét a biztonság kedvéért visszatartottam, hiszen nem akartam idő előtt meghalni. Pedig az is cuki lett volna.
- Kismacska, nagymacska - tártam szét a kezemet, amolyan "nem mindegy" stílusban. Nekem végül is mindegy volt, mert macska volt. Fülekkel, amit emberi alakban is viselt, meg egy szép fekete bundás lompossal. Bár a fülei érdekesebbek voltak. Vajon ha megvakarnám a  fülei tövét el kezdene dorombolni? Érdekes feltevés, egyszer majd kipróbálom.
- Nem mindegy, de nem állok le veled vitatkozni. Úgy látszik még alszik a józan eszed - vontam meg a vállamat, és ezzel ezt a témát lezártnak tekintettem. Nem akartam felesleges vitatkozni vele, mert alkalomadtán még nyakon csípem.
Felvont szemöldökkel pillantottam rá. Megint. Oké, akkor most visszavonok mindent, és garantálom a cica nyugton marad.
- Ugyan-ugyan... azt hiszed, ha kiirtasz egy várost, akkor nem fognak hajtóvadászatot indítani ellened? - érdeklődtem, miközben közelebb mentem hozzá, majd egy óvatlan pillanatban keresztül nyúltam a mellkasán.
- Egy mozdulat cicus, és kirántom a szívedet - közöltem vele hidegen. - Khairiya Nox vagyok, bérgyilkos, fejvadász, amit szeretnél. Gyorsan hűtsd le magad cirmos, mielőtt mind a kilenc életednek vége szakadna egy pillanat alatt - vetettem rá egy utolsó hideg, rideg pillantást, majd sérülésmentesen kimásztam belőle. Hát... a kétszáz év alatt senki nem bosszantott fel ennyire. Még Haku se. A cica tud valamit.
- Mondtam, amit mondtam. Te meg azt hiszel el belőle amit. Makacskodhatsz, gyárthatsz elméleteket, cirmos. De majd az igazság fog meggyőzni, én nem. Az elméleteid meg csapnivalóak, komikusak. Te meg egy bolond vagy, ha azt hiszed behódolnak majd előtted az emberek. Vagy a démonok előtt - ott hagytam. Átmentem a szobámba és összerámoltam a dolgaimat, amik fontosak voltak nyilván. Minden más... mindegy. De a fogadóval valamit kezdeni kell, nem maradhat így. Mindegy.
- Haku nem fog Damarelre támadni. Tudod, ott van Altair - szólaltam meg egy kicsit hangosabban, hogy eljusson a cica agyáig, amit mondtam.

- Párnának? A bátyámat? Tán az a terved, hogy halálra nevettetsz? Hakuryuu soha, semmilyen körülmények között sem engedné meg egy halandó lény számára, hogy hozzá érjen. E tekintetben, még én tőlem is kényesebb. De tegyük fel, hogy igazat mondasz... ki vagy te Hakuryuu számára? A szeretője? A szerelme? Vagy esetleg, valamely számunkra eddig még ismeretlen bűbájt használtál rajta? Hm... elég satnya vagy. A melleid aprók és a feneked is harmadrangú. Nem értem, miért pont veled kezdene... - Magyarázta csalódottan.
- Nem mintha rád tartozna... De a bundám... azóta ilyen, amióta csak az eszemet tudom. Kiskoromban egyszer majdnem megfulladtam... rémálmom volt és amikor kinyitottam a szemeimet, elnyelt a szőrtenger... - Emlékezett vissza, majd elkapta a tekintetét. Ostobán érezte magát, hogy ilyen belső információkat osztott meg egy alsóbbrendű lénnyel.
- Fejvadászok? Bérgyilkosok? Köpök mindre! - Jelentette ki indulatosan, s szemei egy pillanatra, azúrkéken izzottak fel.
- Jöhetnek amennyien csak akarnak! Tízen, húszan, harmincan... minél több, annál jobb! Vert hadak holttesteinek tengerén ülök majd lakomát! - Emelte a téteket, majd közelebb hajolt Riya-hoz, arcuk csak pár centiméterre volt egymástól.
- Gyerünk, tedd meg! Ha megölsz, megmentheted a halandók szánalmas kis életét... Ha azt képzelted, hogy ettől majd megijedek és visszalépek, akkor nagyot tévedsz, Khariya Nox! Életem minden egyes másodpercében fel vagyok készülve a halálra! - Galeon mosolya széles volt és érzelemdús. Csak úgy sugárzott belőle a féktelen vadság és vérszomj.
- Egy percig sem vártam el, hogy szavaim magasztosságát, egy egyszerű halandó lény - mint amilyen te magad is vagy -, megértse. Az embereknek és az összes többi fajnak két lehetősége van: behódol, vagy kipusztul. Khariya Nox... döntöttem. Életben hagylak, hogy lásd... a világ miként sikolt fel, mikor a démonok uralma beköszönt! - Döntése után, hagyta, hogy a lány a dolgára menjen, Ő maga pedig, befejezte az öltözködést. A cselédlányokra, a továbbiakban már nem volt szüksége, így az életük kiontása mellett döntött. Egyetlen mozdulattal választotta el fejüket a nyakuktól. Élettelen testük felett átlépve, elindult a fogadó kijárata felé.
- Ne becsüld le a nővéremet. Még ha Haku teljes erejű mágikus támadása telibe is találja a várost, Ő akkor is megtalálja a módját, hogy túlélje azt. - Felelte egy pillanatra megtorpanva a folyosón.

Ekkore pofátlanság hallatán csak tátogni tudtam, mint valami partra vetett hal. Hát... ezt nem hiszem el.
- Nem vagyok se a szeretője - sajnos - se a szerelme - még sajnosabb dolog. - Csupán az útitársa vagyok - vontam meg a vállamat. Minden mást eleresztettem a fülem mellett. Majd ha egyedül maradok, akkor majd kielemezgetem, hogy vajon milyen megtorlás is jár érte, ha legközelebb összefutok vele.
- Ó, ez érdekes - érdeklődve pillantottam rá, s óvatosan megsimogattam, bár nem volt szilárd testem, így nagyon egyikünk se érzett semmit. De nem gond. A tudat megvolt.
- Bolond vagy. Bolond az a harcos, aki csak úgy képes eldobni az életét - vetettem rá egy lesajnáló pillantást. Nem bántottam. Őszintén szólva nem azért mert annyira elragadó személyiség lenne, hanem Haku és Altair miatt. Velük nem akartam volna bajszot akasztani, egy cica miatt.
- Meg se tudnál ölni, cirmos - vontam meg a vállamat. Arról inkább ne beszéljünk, hogy az nagyon kimerítő lenne nekem, de megoldanám. Az biztos. Haku ellen is megoldottam, feltaláltam magam. Menne ellene is.
- Nem is arra gondoltam - mondtam neki, majd miután eltűnt nagyot sóhajtva láttam neki a takarításnak. Na persze nem tettem rendbe nagyon a fogadót, de azért egy kupacba hordtam a hullákat. Nagyon szívesen, máskor nem végzek önkéntes munkát.
Ezt követően Damarelbe indultam. A cirmossal ellentétben én tudom az utat, nyerek néhány órát, míg előkerítem Altairt.


VÉGE

Raziel

A fogadót az elmúlt hónapok alatt teljesen renoválták, a hullákat eltüntették. Ahogy beléptem az ajtón megcsapott az új bútorok szaga, mintha csak most hozták volna őket. A székek és az asztalok biztosan újak voltak, a padlót és a falakat szerintem csak simán letakarították. Sokszor... Nagyon sokszor, hogy használható legyen.
Ahogy első pillantásra felmértem a helyet sikerült megállapítanom, hogy a komisz macska minden mészárlására utaló nyomot eltüntették.
Felsóhajtottam, majd a pultot kikerülve egy sötét sarkot választottam, hogy lezuttyanjak a székbe és nézzek ki a fejemből.
A hirdető fal előtt nagy volt a nyüzsgés. Először csak távolról, majd végül engedve a kíváncsiságomnak közelebb mentem hozzá, útközben elsodorva egy kiadós vacsorát. Nem érdekelt. A falon több tucat bandita, körözött vagy épp keresett személy kezdetleges arcképe virított, mellé néha tűzve egy-egy apróbb cetlit, melyen határidő, vérdíj és egyéb fontosabbnak ítélt információk voltak feltüntetve.
Nem vettem el most egyet sem, nem akartam most felkérést vállalni, hiszen épp lusta voltam. Na jó, isten igazából élveztem a nyugis kis életemet, s nem mondtam volna le erről semmiért sem.
Nagyot sóhajtva fordultam meg és indultam vissza az asztalomhoz, hogy egy másik asztalról mást borítsak le. Egy pillanatra megtorpantam, hogy elnézést kérjek, majd végül mentem vissza a sötét kis sarkomhoz, hogy én is rendeljek vacsit magamnak.

Nem sokkal Riya után, egy elegánsan öltözött, jóvágású fiatalember is belépett a fogadóba. Az általa viselt fekete öltöny és az épület belső látképe olyannyira nem illettek össze, hogy az még a legnagyobb alkohol mámorában levőknek is szemet szúrhatott.
Célirányosan megindult a pult felé, s bár nem kis feltűnést keltett, úgy tűnt, hogy Őt ez cseppet sem zavarta. Elhaladva a hírdető tábla mellett, vetett egy pillantást a keresett személyek fantomképére. Az ilyen és ehhez hasonló felkérések olyan bűnözők kézrekerítéséről szólnak, amelyek az egyszerű, hétköznapi fejvadászok számára is teljesíthetőek. Ami Raziel-t és a társulatát illette, Ők egy teljesen más kategória voltak. Kilétüket jótékony homály fedte és csak Damarel legfelsőbb köreiben voltak ismertek. Még a kormányzó első számú fejvadásza, Kayn sem vállalt el egyetlen olyan felkérést sem, amely a társulattal való konfrontációval járt volna.
- Mit adhatok, uram? - Szólította meg a fogadós.
- Köszönöm, nem iszok alkoholt, ellenben várok valakire. Egy fiatal, szőke hajú hölgyre. - Felelte Raziel.
- Fiatal, szőke hajú hölgy? Sajnálom, ma még egyet sem láttam, de nyitva fogom tartani a szemem és szólok, ha mégis. - Szabadkozott a fogadós.
- Ha inni nem kér, legalább étellel hagy kínáljam meg. A feleségem marhapörköltje messze földön híres, sok visszatérő vendégünk van, csak emiatt. - Tette hozzá, mire Raziel fejével biccentett egyet.
- Legyen, kérnék egy tányérral. - Fogadta el az ajánlatot és hátrapillantva látta, hogy egyetlen szabad asztal sincs, ellenben az egyik sarokban levő asztalnál, csak egy valaki ül.
- Jó estét, szabad ez a hely? - Érdeklődött az asztalhoz sétálva, a Riya-val szemközti székre mutatva.

A sötét kis sarkomban üldögéltem békésen, s vártam a vacsorám. Bár kellett néhány pillanat, hogy kitaláljam, hogy mit is egyek. Sok választási lehetőségem volt, de igazából a vér lett volna a megfelelő. Ennek ellenére, a főtt ételeknek nagyon finom illatuk volt, hogy a nyál is összefutott a számban.
- Nyami - közöltem a világgal, mikor valaki elsétált mellettem a marhapörkölttel teli tányérjával. Az egy már másik dolog, hogy mivel a sarokban ültem az idegen nem ment tovább. Helyette megállt mellettem. Bután néztem rá néhány pillanatig hogy vajon mit is szeretne tőlem. Eme kérdésre hamar választ is kaptam.
- Öhm... persze - habogtam hirtelen megszeppenve. Nem igazán tudtam volna egyébként is mit mondhattam volna. Nemet? Akkor... elhúztam a számat, s intettem a férfinak, hogy nyugodtan helyezze magát kényelembe magát, ha a szavaim után nem tette volna meg.
A vacsorám azonban nem sokkal később meg is érkezett, így csupán néhány percnyi kínos csend honolt az asztalnál.
Bevallom az első percekben csak a térdemet szuggeráltam, hiszen amint leült a férfi igencsak mehetnékem volt. Valami... valami nem stimmelt a férfival, s nem szerettem volna több percet eltölteni a társaságában, mint ami feltétlenül muszáj. Magam sem értettem a reakciómat, hiszen az ilyen figyelmeztetéseket csak elengedem, nem szoktam velük foglalkozni.
- Köszönöm - közöltem a fogadóssal, amint megjelent a teli tányér étellel. Ahogy beleszimatoltam a levegőbe több dolgot is kénytelen voltam megállapítani. Először is, hogy az étel tényleg finom. Másodszor, hogy az orromat bántja a tömény izzadság és sör szag furcsa elegye. A harmadik pedig az, hogy a velem szemben helyet foglaló férfi démon volt. Részben pedig ember. Ez olyan meglepő erővel hatott, hogy pár pillanatig teljesen elfeledkeztem magamról.
- Félvér démon?! - szisszentem fel döbbenetemben. A székemet lendületesen hátra toltan, szinte harcra készen nyúltam az övemen lógó tőr után.
- Hogy...? - nyögtem döbbenten, mert nem tudtam elvonatkoztatni a faji hovatartozásától. Az én szememben lehetetlen volt az ember és ember párosodása. Mármint gyakorlatilag. Értem én, hogy elméletben lehetséges, de hogy...
- Miért érzem úgy, hogy a pokol legsötétebb bugyraiból szabadultál?
Költői kérdésnek szántam. Elméletileg, ha kapok rá választ, lehet Damarelig szálasok. Feszült, várakozással teli percek és csend követte a kérdésemet, amit csak a fogadó alapzaja tört meg. Én pedig csak a sötét kis sarkomban vártam a lehetőséget a vacsorám elfogyasztására, ha a férfi nem akar inkább engem megenni...

Raziel helyet foglalt az asztalnál és finom étellel teli tányérját, letette maga elé. A kést és villát, annak rendje és módja szerint vette a kezébe és nemeseket megszégyenítő előkelőséggel, vágott is egy darabka húst magának, amit aztán a villára feltűzve, a szájához emelt és megízlelt. A falatot alaposan megrágta és lenyelte. A fogás valóban olyan finom volt, mint ahogy azt a fogadós állította, azonban Raziel arcán nyoma sem volt az élvezet legapróbb jelének sem. Ő egy olyan férfi volt, aki nem érte be a szimplán jóval, neki a legjobb kellett.
A csendet a vele szemben ülő Riya riadtsága törte meg.
Egy pillanatra felvonta szemöldökeit, midőn a nő a fegyvere utána nyúlott.
- Olybá tűnik, hogy az étvágyad mellett, a szaglásod is kiváló, kisasszony. - Felelte kedves, nyugodt hangszínen. Igen, észrevette, hogy a vámpír éhezik.
A feltevésen, miszerint a "pokol legmélyebb bugyraiban született", halványan mosolygott.
- Ebben a világban fogantam és születtem. Az anyám egy közönséges halandó volt, az apám pedig egy egyszerű katona, Lucifer démon seregéből. - Válaszolta meg a kérdést. Természetesen hazudott, de mindezt oly mesterien, hogy sem a hangszínén, sem pedig a testbeszédén, a legkisebb jelét sem lehetett felfedezni.
- Kérlek, nyugodj meg. Semmi szükség rá, hogy fegyvert ránts. Noha félvér démon vagyok, a mágikus erőm elenyésző és a fizikai erőm is épphogy felér egy átlagos emberi férfiéhoz. Nem vagyok ellenfél a számodra. - Mondta kellemes, lágy hangon, amely szinte masszírozta a nő hallójáratait.
- Ellenben az eszemre büszke vagyok. - Tette hozzá és tekintete megváltozott, komolyabb lett. A zsebébe nyúlt és három dobókockát vett elő és tett le az asztalra, Riya-val szemben. Első ránézésre a dobókockák ezüstből készültek és drága példányok voltak.
- Mit szólnál egy játékhoz? A szabály egyszerű. Ha az általad dobott érték 18 alatt van, nyertél. De ha a három kocka értékei 6 - 6 - 6... én nyerek. A vesztes fizeti a másik vacsoráját. - Tett javaslatot egy kis idő elütésre.
- Ahogy mondtam... jó magam inkább intellektuális személy vagyok és egyben hazárdjátékos. Az esélyek neked kedveznek, hogy élsz-e velük, az csak is rajtad áll.

Feszült figyelemmel követettem a tetteit. Jelenleg nevezetesen azt, hogy hogyan lát neki az étkezésnek. Első pillantásra már meg tudtam állapítani, hogy nem valami jöttment alak. Az, hogy képes volt civilizáltan enni alátámasztotta ezt a megállapításomat. Hiszen, a legtöbben a fogadóban képtelenek voltak az evőeszközök rendeltetésszerű használatára.
Egy pillanatra megrezzentem, ahogy megszólalt. Felkészületlenül ért. Buta voltam, vagyis... inkább elpuhultam, lassult a reakcióidőm... nem, még ez sem fedi jól a valóságot. Talán tényleg jobb, hogy nem vállaltam el az utóbbi időben semmi felkérést, mert csúnyán buktam volna azokat.
- Hmm... - hümmögtem nagyon bölcsen, pusztán azért, hogy ne legyek csendben. Lehet hülyének nevezni, de az volt az érzésem, ha nem mondok semmit, ő néz hülyének.
Válaszát hallva csak egy meglepett pislogásra futotta. Elvégre nem vártam választ tőle.
- Vagy úgy - bólintottam végül, még mindig tartózkodóan, de legalább visszaültem a székemre és közelebb húzódtam az asztalhoz. Igen, az étel nagyon is csábító volt, így annak szenteltem a figyelnem nagyobb részét. Ámbár nem kerülte el a figyelmemet a mondanivalója.
- Az eddigi megfigyeléseim alapján a szavainak ugyan van valóságalapja, ám megkockáztatnám, hogy néhány ponton hibádzik az elmélete. A démonvér az egyik legerősebb természetfeletti faj vére, s bár lehet az ember gyengíti az erőt, még sem olyan mértékben, ahogy azt ön előadja. - Nem, nem tettem hozzá, hogy én már csak tudom, hiszen vámpír félvérként éltem évszázadokon keresztül. Néhány falatot tudtam csak enni, hiszen, mikor a férfi kijelentette, hogy az eszére büszke. Furcsa pillantást vetetten rá.
- Szép... - motyogtam az orrom alatt. - Arra én is büszke vagyok, bár jelenleg elutazott. Nyaral valamerre - folytattam a motyogast és inkább az evésre koncentráltam.
A három ezüst dobókocka azonban jobban felkeltette az érdeklődésemet, mint az étel. Amúgy is elfogyóban volt. Mitagadas gyorsan ettem.
- Hmm... Szép szavak. De ostoba lennék bízni egy démon szavában. Noha... azonban szeretek kockáztatni, így legyen. Játszok önnel - osztottam meg a döntésemet a másukkal. Viszont, mivel nagyon is ezüstnek néztek ki a kockák, nem csupasz kézzel értem hozzájuk, a zsebemből vettem elő a kesztyűmet, s utána dobtam az asztalon. Az eredményt fedje jótékony homály... Nem mertem megnézni.

- Sokat tudsz a démonokról, de nem eleget. Nem hazudtam, amikor a mágikus és fizikai erőmről beszéltem. Ha nem hiszel nekem, tégy hát próbára. - Hogy miként is gondolta Raz ezt a próbatételt, azt a kisasszony kreativitására bízta. De tény és való volt, hogy igazat mondott. Önmagába véve, csak egy gyaloggal ért fel a sakktáblán. Ellenben a képességével együtt, az egész sakktábla Ő maga volt. Persze... ezt már nem kötötte a másik orrára.
A dobókockák egymásután álltak meg és: 6, 6, 6. Az eredmény magáért beszélt, Raziel nyerte a fogadást. Nem tudni, hogy Ő volt-e a szerencsés, vagy Riya-e a balszerencsés, de a férfi arckifejezése egyáltalán nem árulkodott elégedettségről. Ez nem is volt csoda, hiszen a valódi fogadást, elveszítette.
- ~ A dobókockák Heart Under Blade egyik képességmásoló kardjának pengéiből készültek. Ha puszta kézzel érintette volna meg Őket, a képessége már az én birtokomban lenne. Átlátott volna rajtam? Nem... a magyarázat az ezüstben keresendő. ~ - A gondolatmenet után Raziel elmosolyodott és elrakta a kockáit.
- Úgy fest, hogy a szerencse ma engem pártol. De aggodalomra semmi ok, nem vagyok nagy étvágyú. - Szólalt meg a fogadás megnyerése óta először.
Az idő egyre csak telt és telt, s a személy, akivel találkozója lett volna, még mindig nem érkezett meg. Néha-néha, hátrapillantott, valahányszor egy új vendég lépett be a fogadóba, de egyik sem Heart Under Blade volt.
- Azt imént azt mondtad, hogy nem bízol egy démon szavában. Talán, ismersz rajtam kívül más démon vérűeket is? - Kérdezett vissza Riya előbbi kijelentésére. Raziel tisztában volt Narelle és a többi démon hibrid kontinensbeli tartózkodásával, s a kis fejvadász is felkeltette az érdeklődését. Hisz a kisasszonynak megvolt a magához való esze és talán még más démonokkal is kapcsolatban állt... Ha pedig ez igaz, akkor Raziel sem engedheti csak úgy el.
- Olyan fejvadásznak látszol, aki igényes a munkájára. Lenne számodra egy felkérésem, már amennyiben elfogadod. Elől járóban annyit, hogy a diszkréció elvárt. Rövid időn belül, sok pénz ütheti a markod. Érdekelnek a részletek?

Felvont szemöldökkel pillantottam a férfira. A nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy "valóban?" ám magam sem tudom, miért nem tettem fel. Talán a nyugalom, ami a hangjából áradt arra engedett következtetni, hogy tényleg igazat mond.
- Sose volt... - kezdtem, majd megcsóváltam a fejemet. - Pontosabban sose volt okom és indokom komolyabban utána nézni a démonoknak. Avatatlan orr, nem is veszi észre, be se tudja azonosítani a démoni aromát - közöltem a véleményemet a férfival. Természetesen nem fogadtam el a burkolt kihívását. Nem ettem meszet. Őszintén szólva egyik démonhibriddel sem álltam volna le harcolni. Legalábbis nem önszántamból. Haku este teljesen más volt.
Hunyorogva néztem a kockákat, ahogy megállnak, majd felsóhajtottam. Úgy látszik nem vagyok ma nagyon szerencsés formában. Elhúztam a számat, hiszen nekem kellett fizetnem az idegen démonfélvér számláját is. Erre mondják azt, hogy karma? Mármint, a két levert tányér miatt... Maioresz nem ver bottal... Az egész fogadót ne hívjam meg én vacsira?! Na nem mintha nem lett volna nálam elég arany, de na... azt magamra akartam költeni. Mondjuk néhány új tőrre, vagy ilyesmi.
- Nem aggódom. Nem kell a fogamhoz vernem minden garast - válaszoltam vállat vonva, talán kicsit hetykén. Oké, nem vetett fel a pénz, de tényleg nem szűkölködtem.
- Vár valakit? - kérdeztem rá, miután láttam, hogy elég sokszor tekinget a bejárat irányába. - Ha találkozója van, akkor elmegyek - bár enyém volt ez a hely először, de nagy kegyesen majd átengedem. - Nem akarom feltartani semmiben, uram - közöltem vele. Amúgy is elfogyott a pörkölt a tányéromból. Viszont, mielőtt felállhattam volna, és megléphettem volna olyan kérdést tett fel, amitől gyanakodva meredtem rá. Pár pillanatig szinte dermedten ültem a helyemen, belefagyva a megkezdett mozdulatomba.
- Ha nem ostoba, s mint kifejtette nagyon is büszke az eszére, akkor tudhatná, hogy ez a kérdés a maga részéről merő ostobaság volt. Kevesen, talán egy maroknyian vannak, akik felismerik a démonvért. Erre két lehetőség van. Az egyik, hogy valaki már a robbanás előtt élt, és találkozott démonnal, vagy a világot járó néhány démonhibrid egyikébe futott bele. Mondja, mit gondol, melyik a valószínűbb az esetemben? - érdeklődtem kissé kíváncsian, kissé gúnyosan. Mindegy mennyire veszi magára. Azonban érdekelt a válasza. Vajon milyen következtetésre jut? Vajon...? Na jó elég, Riya ne törd ezen a fejed, nem látsz bele a fejébe. Sajnos. Noha, lehetséges, hogy talán jobb is, ha nem látom mi jár a fejében.
- Minden munka esetében alapvető dolog a diszkréció. Ha elkapnak, bár olyanra még eddig sosem volt példa, akkor sem fedem fel a megbízómat - jelentettem ki. Érdekelt a munka. Fogjuk arra, hogy kíváncsi voltam, hogy vajon mit tudna kínálni egy különös idegen, akinek démonvér folyik az ereiben.

- Nem aggódsz? Ez esetben most különösen merész leszek és rendelek repetát is. - A fenyegetése hatását vesztette a hozzá társított, nyájas hangszín végett.
- Vártam valakit, de az a valaki olybá tűnik, hogy ma este nem fog eljönni. Ellenben a találkozásunk, sorsszerű volt, fejvadász kisasszony. Kegyed társasága, kárpótol engem mindenért cserébe. - Hízelgett Raz, de kedves mosolya mögött, valami ördögi bújt meg. Nevezetesen, legszívesebben itt és most megskalpolta volna a vele szemben ülő nőt, hogy megvizsgálhassa annak agyának sajátosságait.
- Hm. - Elmosolyodott.
- Nem vagyok ostoba. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy az életkorod 200 körülire tehető. Valamint, csak nem rég változtál át teljes értékű vámpírrá, nem igaz? - Kérdezte, majd megmagyarázta következtetését.
- Már egy ideje figyelem az emberi étkek illatai által kiváltott reakcióidat. Az átváltozást követő néhány hónapban, vagy esetleg évben ez természetes. - Leplezte le a "mágiáját" ami nem is annyira volt mágia, sem mint jó megfigyelőképesség.
- Robbanás után találkoztál a démonnal. Nem is eggyel, ha jól sejtem. Eggyel? Kettővel? Nem... több, mint hárommal. Egész pontosan néggyel. - Találgatása közepette, egy pillanatra sem törte meg a szemkontaktust. Voltaképpen, Riya szemei voltak azok, amelyek elárulták Őt. A pupilla milliméternyi összeszűküléséből, valamint a számok egymásutáni felsorolásából, Raz megtudta állapítani az igazságot.
- Értékelem a munkád iránti elhivatottságodat. De megint nem gondoltál bele minden eshetőségbe. Vannak olyan képességgel rendelkező bűnözők, akik képesek mások gondolataiban olvasni. Így ha a szád nem is, de az agyad apró impulzusai elárulnak. - Hívta fel a fejvadász figyelmét egy esetleges eshetőségre is.
- Ami pedig a munkát illeti, kérlek vess egy pillantást erre: - Raz egy fantomképpel ellátott szórólapot vett elő öltönye belső zsebéből és csúsztatott oda Riya elé. A fantomképen nem más szerepelt, mint Heart Under Blade.
- Ő egy "S" besorolású bűnöző. Értesüléseim szerint, én vagyok a legújabb célpontja. Én és a szállítmányom. A napokban fogok útra kelni több szekérnyi rakománnyal. A te feladatod az én védelmem lenne, illetve a rakomány célterületre való megérkezésének biztosítása. Természetesen nem leszel egyedül, más fejvadászokat is megbíztam a feladattal. Mint azt már minden bizonnyal te magad is láthatod, ez nem egy egyszerű, sétagalopp lesz. Ha csak egy pillanatra is lankad a figyelmed, meghalhatsz. Cserébe viszont, a honorárium is ennek megfelelő. - Ismertette a részleteket és hagyott néhány másodpercet a nőnek, hogy átgondolja.
- Nos, hogy döntesz? -

Halványan elmosolyodtam a válaszát hallva.
- Ajánlhatom még a desszertet is - kacsintottam rá pimaszul. Igazából csak adtam alá a lovat, nehogy már csak ő kóstolgasson engem. Nem maradok adósa.
Csak meglepetten nyikkantam. Mármint... némileg furcsának találtam a magyarázatát, de elfogadtam minden gond és zokszó nélkül. Talán tényleg nem zavartam. Talán... Ám a mosolya, nagyon is gyanakvásra adott okot. Olyan volt a mosolya, mint mikor egy macska figyeli a sarokba szorított egeret. S jelenleg én voltam az az egér. Ez pedig nem tetszett. Nagyon nem tetszett.
- Jó megfigyelőképesség - biccentettem elismerően. - Bár a korom leginkább csak tipp. Hiszen nem utal külső jegy arra, hogy hány éves is lennék - jegyeztem meg némileg kötekedően, de egyébként nem zavart. A mostani világban amúgy sem olyan gyakoriak a félvámpírok. Ha nem találkoztam volna az apámmal... nos, lehet már nem élék.
- Örülnék, ha elmúlna - sóhajtottam gondterhelten, s beletúrtam a hajamba. Pótcselekvés volt, de úgy éreztem muszáj vagyok valamit kezdeni a kezeimmel. Felsóhajtottam, megint, mert ahogy sorolni kezdte, hogy mikor és mennyi démonhibriddel találkoztam a szemem bosszúsan szűkült össze, s nagyon morcosan pillogtam a külvilágra. Igen, beismerem, nagyon is zavart, hogy ennyire nyitott könyv vagyok a számára. Ez nagyon zavaró dolog. Ezen változtatnom kell, majd a jövőben... feltéve ha megérem.
Bosszúsan szusszantam egyet. Vagy inkább morrantam? Nem is tudom melyik volt a megfelelőbb jelző. De, hogy gondolatban elküldtem az összes felmenőjébe ezt a roppantul irritáló zsenipalántát...
- Nohát... valóban? Mutasson nekem egy gondolatolvasót, és elismerem, hogy igaza van - közöltem kissé flegmán. Ha a képességemet használom, akkor a gondolataim sem érhetőek el. De ezt persze nem kötöttem a másik orrára. Van, amit ugyebár nem kell tudnia.
Amint az orrom alá dugta a képet, nem kellett tudnom, de kiült az arcomra a felismerés. Láttam már, tudom ki volt a képen. Az a vámpírlány, akivel a múltkor sikerült összeakadnom a fekete piacon.
- Láttam már - közöltem végül a férfira pillantva. - A fekete piacon, Damarelben. Hetekkel ezelőtt. Egy Scratch nevezetű kétes alakot keresett, csak amaz addigra már sajnos halott volt - magyaráztam. Nem volt ebben semmi titok, nem is nagyon zavartattam magam a fecsegés miatt. Egyedül csak az volt a gond, hogy már elfelejtettem, mi lett a találkozás vége. A feledés homályába merült, mert azóta zajlik az élet. a főváros pedig meg végképp.
- Hmm... - hümmögtem. - Érdekes, felettébb érdekes. Mit kell a szállítmányról tudni? Milyen természetű védelemre volna szükség leginkább? Hány fős a csapat? - tettem fel azokat a kérdéseket, amik leginkább foglalkoztattak. - Lehet érdemes lenne csapatbontásban gondolkodni. Néhány őrszem, néhány közeli őr, és néhány távolibb, akik előttünk és utánunk haladnak, hogy biztosítsák az utat. Ha már szállításról van szó - adtam elő egy rögtönzött tervet. Persze, abban biztos voltam, hogy így is úgy is bele köt majd... Még húztam a döntést, minél többet szerettem volna megtudni a munkáról, mielőtt még igent mondok. Nyilván való volt, hogy úgy is beleegyezek majd, hiszen kíváncsi voltam.

- A gondolatolvasás nem egy olyan képesség, amivel az emberek kérkedni szoktak. Az ilyen képességgel rendelkező személyeket általában a társadalom kiközösíti és kerülik a velük való kontaktot. Mindenkinek vannak titkai, amit szeretnének ha titkok is maradnának. Ritka képesség... vagy csak ritkán a világ tudtára hozott képesség. - Raz magyarázatából kikövetkeztethető, hogy még neki sincs ilyen ismerőse.
- Hm... értem, szóval találkoztál már vele... Életben vagy és ezt nem sokan mondhatják el magukról. - Raz összehúzta szemeit.
- ~ Talán ez a nő tud valami Heart Under Blade jelenlegi tartózkodási helyéről is. Ki kell derítenem. ~ -
- A fekete piacon? - Kérdezett vissza.
- ~ Minden bizonnyal Scratch-al üzletelt. ~ -
- Scratch meghalt? - Ez egy nem várt, kellemetlen fejlemény volt. Ennek jele persze egyáltalán nem látszott az arcán.
- Ez sajnálatos. Nem is olyan régen, rendeltem tőle egy "árut". Megfelelő körökben, ennek az "árunak" felbecsülhetetlen anyagi vonzata van.
- Tudsz esetleg valamit... a halál körülményeiről? - Ha nem természetes halált halt, akkor Raz mindenféleképpen fel fogja keresni a gyilkost. Elbeszélget vele. Megvannak a módszerei. Ha nála van az "áru", könyörögni fog a halál megváltásáért. Ha nem, akkor csak Raz egy újabb kísérleti alanyaként végzi. Nehéz eldönteni, hogy melyik is a rosszabb...
- Ami a szállítmányt illeti, egy szekérnyi képesség-blokkoló mágiával megbűvölt karperecről van szó. A célterület pontos hollétét egyenlőre nem árulhatom el, csak annyit, hogy mélyen, a Határmenti vidékek területén található. Az út hosszú, s tele veszélyekkel. Útonállók, vadállatok nehezítik meg az áthaladást, na és persze Ő, Heart Under Blade. - Felelte.
- Veled együtt, összesen 12 fejvadász lenne. Mind magasan képzett, szakmájában veteránnak számító személy. - Válaszolta meg a kérdés második felét is.
- Nahát, nem gondoltam volna, hogy fejvadászat mellett, karavánok védelmének megszervezésében is jártas vagy. - Jegyezte meg, s szemeit lehunyta.
- De... ezt a feladatot kérlek bízd rám. Neked csak azt kell eldöntened, hogy elfogadod-e a felkérést, vagy sem. - És hamar le is törte a nő szarvait.
- A nevem Raziel Morningstar. Nagyon örvendek. Kegyedben kit tisztelhetek, kisasszony? - S végül elárulta a nevét, illetve megkérdezte a másikét is.

Erre bevallom őszintén nem tudtam mit mondani. Igaza volt, elismerem. Ez olyan dolog volt, amivel nem tudtam vitába szállni. Leginkább azért, mert nekem sem volt olyan ismerősöm, aki tudott volna másik gondolataiban vájkálni.
- Igen és igen - bólintottam a kérdéseire. - Igen, Scratch meghalt. Nem volt szép látvány - feleltem. Igen, még mai napig is kísérteni szokott a kép. Nem a farkashibrid volt, ez kiderült. - A valódi tettes... - megráztam a fejemet és bocsánatkérően pislantottam néhányat. - Nem tudom ki volt, ez nem derült ki végül - nem tettem hozzá, ha jól emlékszem, mert bevallom, már homály fedi azt a találkozást. - Scratch-et viszont sajnálom. Lehet, hogy egy zsugori kis szar kupac volt, de jó üzletember volt - már amennyiben lehetett ezt a szót használni egy uzsorásra. Scratch tipikusan az az alak volt, aki még a kupac szart is képes volt eladni.
- Gyilkosság volt, ez biztos - jelentettem ki. - Biztosan nem természetes halállal halt, hiszen darabokban volt, s néhány belső szerve is hiányzott, ha jól láttam - igyekeztem nem vissza gondolni, mert már akkor is a gyomrom forgott a látványtól. Nagyon örvendek neki egyébként, hogy ezt a témát pont vacsora után kellett elővennie. Magamban gratuláltam az idegennek. Ha eddig éhes is voltam, most már biztos voltam abban, hogy napokig megint nem fogok szilárd ételt magamhoz venni, maximum csak néhány kortynyi folyadékot. Felkavargatta, felbolygatta a lelki békémet, kell néhány óra, de minimum egy nap, hogy ezt feldolgozzam, s Scratch földi maradványainak az emlékét újra az agyam hátsó szegletébe szorítsam.
- Hmm... - jegyeztem meg. Igen, amúgy sejtettem, hogy a férfi nem fog lelkesedni az ötletemért, s emiatt, nagyon magamra sem vettem a dorgálását. Egyszerűen letudtam egy váll rándítással. Ennyi.
- Üdvözlöm Raziel, a nevem Khairiya Nox - mutatkoztam be. - A megbízást pedig... - némi hatásszünet, csak hogy borzoljam a másik idegeit: - Elfogadom!

Raziel-t cseppet sem érdekelte a vöröske "traumája", csak az, hogy tud-e valamit és ha igen, mennyit. De az elmondottak alapján, csak egy szerencsétlen, aki valami olyasmibe csöppent bele, amibe nem kellett volna. A hangsúlyából ítélve azt is megtudta állapítani, hogy nem hazudik.
- Farkashibrid? - Kérdezett vissza. Ez egy új, eddig ismeretlen részlet volt.
- Kérlek, mesélj még erről a farkashibridről. - Kért további információkat. Bárki is volt az, nem árthat ha felkeresi Őt és kikérdezi.
Scratch halála egy újabb érdektelen tény volt a számára. Az üzlet lebonyolítása után, minden bizonnyal úgyis megölte volna Őt, elvégre Raziel olyan férfi volt, aki nem szerette az elvarratlan szálakat.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Khairiya Nox. - Biccentett egyet fejével és a kedvező válasz elhangzása után, lehunyta szemeit. Nem tudni, hogy ilyenkor mi jár a fejében, de minden bizonnyal kesze-kusza terveit szövögeti.
- Ha a társaid érdekelnek, itt a lista a felkérésben szereplő többi fejvadászról. - Nyújtott át egy újabb papiruszt, amin a személyek nevei szerepeltek. Ezek mind-mind olyan fejvadászok voltak, akinek a felbérlése már külön-külön egy kisebb vagyonba kerülhetett. Joggal merülhetett fel Riya-ban a kérdés, hogy a kiadások összege nem-e nagyobb, mint maga az áru értéke?
- Holnapután, hajnalban indulunk. Találkozó a főkapu előtt. Aki elkésik lemarad, s nem kap fizetséget. Ha időközben meggondolnád magadat, kérlek jelezd visszalépési szándékaidat. - Ért végére a szokásos formalitásoknak.
- Előlegre igényt tartasz? - Kérdezte még egy kicsit visszakanyarodva a témához.
Igéretéhez híven, egy újabb adag tálétellel szerette volna gyarapítani a kisasszony számláját, ám amikor igényét jelezte volna a bárpult felé, egy kisebb konfliktus alakult ki. Az egyik kevésbé szomjas vendég az alkohol mámorában próbált szerencsét a pultos hölgy köreiben, több kevesebb sikerrel. A férfi nem jól élte meg a visszautasítást, kiborult és a színjátéka közepette, lesöpört egy tucatnyi poharat is, arra ítélve azokat, hogy ezernyi apró szilánkra törjenek szét.
- Elnézést. Szeretnék rendelni. - Szólt Raziel, ezzel megtörve a birkák csendjét. Nem kérdés, hogy ezután Ő vált célpontá. A részeg férfi dübörgő léptekkel caklatott az asztalukhoz és nemes egyszerűséggel, felrúgta azt. Raziel-t a gallérjával fogva ragadta meg, húzta fel álló pozícióba. Az ital hatására pupillái egy-egy pontok voltak, olyannyira összeszűkültek. A bajkeverő leginkább egy felajzott bikára hasonlított, s teste mérete is legalább a kétszerese volt egy átlagos városi polgárénak.
Raziel nem szólt és nem tett semmit, üres tekintettel állta a másik szemkontaktusát. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy bárki kitalálhassa, itt valaki megfog sérülni.

Nagyon örültem, hogy nem fárasztott a részletekkel. Nem faggatott. Nem akart belőlem semmit kiszedni. Amúgy se emlékeztem mindenre. Igazából csak foltok és homályos képek maradtak meg. Már ami Scratch-et illette.
- Igen - bólintottam óvatosan. Furcsa, meglepett és érdeklődő pillantást vetettem rá. Nem tudom mi szeppentett meg a legjobban a "kérlek" vagy, hogy még mesélnem kellene a farkashibridről, akiről én se sokat tudtam.
- Nem tudok róla sokat - nézőpont kérdése volt ez egyébként. - Nőstény volt, az fix - nem tudom, hogy ez mennyire lényeges vagy nem lényeges tény. - Igazából mire vagy kíváncsi? - néztem a férfi szemébe. Igazából ez volt a leglényegesebb kérdésem. Hiszen ha elmondta, hogy mire kíváncsi, arra akkor alkalomadtán tudtam is volna válaszolni. - Nem tudom, hogy hol tartózkodik, most a hibrid lány - siettem leszögezni, hogy a tartózkodási helye ismeretlen számomra. Ezt ne akarja kiszedni belőlem, illetve kiszedheti, de... akkor se tudok mást mondani, mert nem tudom, hogy merre van a farkaslány.
Óvatosan vettem át a pergament és néztem át a leendő társaim nevét. Egy-egy név láttán a magasba szaladt a szemöldököm. Valahogy ezt nem vártam. Sőt, bevallom nagyon nem vártam. Bárki is legyen a velem szemben ülő férfi... nem kevés vagyona lehet. Én sem dolgozom olcsón, sőt... nekem is van áram, még hozzá elég rendesen, de hogy több hozzám hasonló fejvadász felbérelését is meg tudja engedni, nos ez igazán ritka. Elismerő pillantást vetettem Raziel-re. Ez az elismerés annak szólt, hogy jó ízlése van fejvadászok terén. Noha, az egyik névre igencsak húztam a számat és ráncoltam a homlokom. Igen, felmerült benne, hogy visszadobom ezt az egész ügyet. Nem szívesen dolgoztam együtt a nővel. Továbbra is morcosan ráncoltam a pofim, hiszen nem tetszett, hogy az a... nő is velünk dolgozik. Fintorogva adtam vissza a papírt a férfinak.
- Értettem. Ott leszek - bólintottam. Ha az a nő is jön, több fegyvert viszek magammal. A végén még beleállít a hátamba egy tőrt. Őszintén...? Kinézem belőle.
- Nem, nem tartok rá igényt - ráztam meg a fejem. - Viszont... nem dolgozom olcsón, remélem ezzel tisztában van Mr. Morningstar - jegyeztem meg és kiittam az utolsó kortyokat is a kupámból. Várakozó pillantást vetettem rá, hogy akkor most hogyan tovább, viszont bármiféle kommunikációt megzavart, hogy az egyik ittas vendég balhét rendezett.
Érdeklődve pillantottam az ittas vendég és Raziel kettősére. Óvatosan álltam fel, nehogy magamra vonjam a figyelmét a férfinak, ám nem volt szerencsém. Morogva horkantott az irányomba és nem túl szép szavakat morgott rám az orra alatt.
Bosszúsan sóhajtottam, majd a képességemet használva egyszerűen megkerültem a férfit, és belenyúltam, majd kihúztam a kezemet... a szívével együtt.
- Nocsak... volt szíve... Ki hitte volna? - jegyeztem meg gúnyosan, majd eldobtam a szervet. Az ujjaimról lenyaltam a vért. - Hmm... kicsit több az alkohol tartalma, mint ahogy én szeretem. Nos, Raziel... nem rendelni akartál volna még egy tál pörköltet? - ültem vissza a helyemre, mintha mi sem történt volna.

- A pénz nem akadály, a megfelelő szaktudást örömmel hajlandó vagyok megfizetni. -
Felelte kellemes, nyugodt hangszínen, ezután belekortyolt a csésze teájába.
- Rendben, akkor azt hiszem, hogy mindent sikerült tisztázni. A megbeszélt helyen és időben, várni fogok rád, Khairiya Nox. -
Ők ketten az audiencia végére értek, s Raziel már éppen távozott volna, amikor a váratlan konfrontáció megtörtént.
Raziel-nek első osztályú rálátása volt az eseményekre. A részeg bajkeverő egy pillanat alatt meghalt, ahogy Riya kivette a szívét. A nagy, ormótlan teste úgy zuhant össze, akár egy kártyavár.
- Köszönöm. Megmentetted az életemet. -
Mondott köszönetet megmentőjének. Mindenesetre, Raziel arckifejezése nem arról árulkodott, hogy különösebb életveszélyben lett volna.
Az új adag étel lehetőségére csak megcsóválta a fejét.
- Nem, köszönöm. Meglehet, hogy magának kereste a bajt, de Ő egy ember volt. Nem tudom tagadni, mások halála felzaklat. Kiontja az étvágyam, így hát... visszautasítom nagylelkű ajánlatod. -
Mesélte mindezt úgy, hogy még a szeme sem rebbent meg.
Felegyenesedett, megigazította a ruháját és elindult a kijárat felé, de még egyszer utoljára hátrapillantott a fejvadászra.
- További szép estét. -
Búcsúzott és elhagyta az épületet. A fogadóból kilépve, nem látott egy árva lelket sem, de árgus pillantásokat érzett az őt körülölelő sötétség minden irányából.
Úgy tett, mint aki semmiről sem tud és egy birka nyugalmával indult meg Damarel felé, gyalog.
Mikor már tisztességes távolságba ért a fogadótól, követői felfedték magukat.
- Szokatlan látvány hogy magadfajta tehetős alak, csak úgy egyedül sétálgat a sötét éjszakában, nem de? -
Szólalt meg a banditák vezetője. Összesen 12-en voltak. Bekerítették áldozatukat.
- Kíváncsi vagyok, hogy vajon mennyit ér meg neked az életed. Piszkosul gazdag lehetsz.
Raziel csak állt egy helyben, szemeit lehunyva hallgatta a különféle következtetéseket.
- Nem beszélsz? Nagy kár, kénytelenek leszünk akkor megölni és megfosztani téged a nálad levő értékektől. Csináljuk, fiúk! -
A parancsra megindultak felé, de egyszer csak mindannyian megtorpantak. A szemük, a szájuk, az orruk és a fülük is vérezni kezdett. Testük nem mozdult.
- Túlságosan feltűnő lenne, ha a távozásom után halott embereket találnának az út közepén. Vadállat támadásnak kell álcáznom. - Mondta Raziel.
- Miről... miről beszélsz itt nekünk? - Hörögte haláltusája közepette a banditák vezére. Tévedett, Raziel egyáltalán nem hozzájuk beszélt.
A démon odasétált hozzájuk és egyenként megérintette a hasukat.
- A húsevő paraziták néhány órán belül kikelnek. A gazdatest még élni fog, mikor a bordákat szétzúzva, a hasfalat átharapva távoznak. Szívesen itt maradék, hogy értékes, kutatási eredményeket szerezzek, de sajnos dolgom van. - Zárta sorait, még mindig saját magának beszélve.

Másnap reggel egy tucat bandita holttestére lelt az arra járőröző őrség, kinek csontjairól valami, vagy valamik leszopogatták az utolsó cafat húst is. Állati eredetű támadásnak könyvelték el és újabb fejvadász felkérések kerültek felfüggesztésre szerte a terület fogadóinak falán.

Vége