Vérhegyre vezető ösvény

Gyönyörű szép, teliholdas éjszaka volt a mai, a hold fénye festőien megvilágította a Vérhegyre vezető ösvényt, amelyen most - 2 vándor - haladt át.
- Mondd, öreg, teljesen biztos vagy benne, hogy nem lesz belőle baj, hogy csak úgy behatolunk a vámpírok földjére? - Kérdezte Carl, egy 15 éves, soványka kisfiú. Faját tekintve ember volt, rangját tekintve pedig rabszolga. Pontosabban... ex-rabszolga. Vékonyka kis csuklóin, még mindig látszódtak a bilincsek nyomai. Társa, ránézésre egy harmincas éveiben járó, jó kondíciónak örvendő férfi volt.
- Öreg? - Kérdezett vissza felvont szemöldökkel Hircine.
- Csak vicceltem... ahhoz képest, hogy 1000 éves vagy, jól tartod magadat Hircine!
A férfi csak sóhajtott egyet és inkább elengedte az élcelődést...
- Azt... hogy kinek mi a földje... az uralkodók döntötték el.
- Még szép... különben képzeld csak el micsoda kavarodás lenne!
- Eltörlöm az uralkodók létezésének írmagját is. A népek pedig... majd eldöntik, hogy rabláncaiktól megszabadulva élnek, vagy azokat megtartva vesznek gazdáikkal együtt.
- Ez szép beszéd volt, de ugye tudod... hogy egymagad nem szállhatsz szembe egész hadseregekkel? Amíg te idekint háborúzol, addig az uralkodók, a kastélyban élik gondtalan életüket.
- Nem vagyok egyedül. Te is az oldalamon harcolsz és több ezer másik rabszolga is, akik megunták béklyóik súlyát.
- Nézd, Hircine... én hálás vagyok neked, hogy kiszabadítottál, de azonkívül, hogy információkkal látlak el a mai korról... aligha tudok neked többet segíteni. Azt sem tudom, hogy a kardot melyik végén fogjam meg...
- Mindenki a saját maga módján veszi ki a részét a forradalomból. Az információk, amelyekkel ellátsz, többet érnek egy harc edzett férfinál is.
- Na igen, de erre a feladatra is találhatnál alkalmasabb személyt... én csak annyit tudok, amennyit a gazdáim beszédéből hallottam, illetve amennyit a könyvekből olvastam.

- Megálljatok! Egy vérfarkas és egy ember... mit keresnek itt éjek éjjelén? - Förmedt rájuk egy agresszív hang a hátuk mögül.
Hircine nyugodtságot tükröző barna szemeit lehunyta és halványan elmosolyodott. A szag alapján pontosan jól tudta, hogy 3 vámpír van mögöttük 5 méter távolságra, tetőtől talpig páncélban. Igazából már akkor tudott róluk, amikor Ők még csak a gazban ugrándozó szöcskékkel voltak elfoglalva, de Carl szemmel láthatóan megrémült, hisz számára mindez újdonság volt...
- Nincs válasz? Így is jó... akkor majd a véretek elmond mindent helyettetek is! - A vámpír kardot rántott, de mire bármit is csinálhatott volna, egy láthatatlan lánc tépte le a lábát és a másik kettőét is.
Testük nagyot puffanva hullott le a földre, s mire bármit is felfoghattak volna mindebből, a lánc köréjük tekeredett. Minél jobban próbáltak kitörni annak fogságából, a lánc annál szorosabban szorította Őket.
Haláltusának is beillő vergődésük közepette, feltekintettek a hóhérjukra, akinek egy széles, ördögi mosoly ült kint az arcán.
- Akik disznókat szolgálnak, maguk is azzá válnak. Egy disznó pedig... nem méltó a páncél viselésére. - Hircine hangján érződött, hogy nagyon is kedvére van ez a kis szórakozás. Ahogy a lánc összezúzta a páncélokat és a csontok következtek, tekintete még inkább vérszomjassá vált. A vámpírok torkán már csak fájdalmas hörgés jött ki, nem sokkal ezután pedig testük, egy groteszk vörös masszává változott.
Carl egy pillanatig sem fordította oda a tekintetét, de a csontok ropogását és törését hallva, feljött az ebédje.
- Vége... vége van már? - Kérdezte teljesen leizzadva.
- Vége? - Kérdezett vissza Hircine, akinek arcáról eltűnt a korábbi vérszomj. Halványan elmosolyodott és a Vérhegyre emelte tekintetét.
- Még csak most kezdődik.

Sangria szórakozott mosollyal haladt az ösvényen, mely bár alapvetően felfele vezetett a hegyre, ő azonban azon távozott.
Meglepő módon azt állította, hogy macskaként fog távozni, ám valamiért úgy érezte, hogy ez hiba lenne. Így miután elhagyta Vérhegyet, illetve a kastélyt gondolataiba merülve sétált.
Mindenek előtt a bátyját kellene megtalálnia, hogy közölje vele ez a kis kiruccanása milyen nem várt eredményeket hozott. Még mindig nehezére esett elhinni az események ezen fordulatát, noha nem bánta. Végül is megkedvelte Zane-t, most már úgy tartotta, hogy vétek lenne megölni. Meg ő... amúgy is hasznát tudja venni, hiszen ismeri a Vérhegyet,a rajta elő vámpírokat. Hiba lenne eltörölni a föld színéről is.
Elfojtott kiáltások verték fel az éjszaka csendjét. Sangria gyanakodva pillantott körbe, ahogy megállt. Végül, amikor vámpírvér illat érződött a levegőben, óvatosan, de annál kíváncsibban indult, hogy beazonosítsa a szag eredetét. Az meg már mellékes, hogy egy vérfarkas szagát is érezte. Rég volt hogy utoljára vérfarkassal találkozott. Talán kétszáz éve. Azóta már a vérfarkas meghalt. Nem, nem Sangirának hála. Ő, megkímélte az életét.
Nem sokkal a vérfürdőtől néhány méterre megállt és onnan figyelte a jelenetet.
Lustán megtapsolta az előadást, nem törődve, hogy ezzel felhívta magára a figyelmet.
- Szép előadás - közölte egy kicsit gúnyosan. - A kölyök neked vacsi, vagy békeajándék? - intett a fejével a hegy és a kastély irányába. Sangria ezzel letudta a kötelező köröket, szóval ha a kutyulit nem zavarja, akkor ő szépen megy is tovább a dolgára. Elvégre nem vámpír, jelenleg semmi köze nincs hozzájuk. Zane... nos ő meg tudja védeni magát, így Sangriának mindegy volt, hogy a vérfarkas merre indul.

A 3 vámpír halálával a harc még nem ért véget Hircine számára, hiszen egy másik szag forrásával is tisztában volt. Tekintetét a kastélyról, lassan, kimérten vezette végig a tájon, egészen a titokzatos nőig. Amikor megpillantotta Őt, szemei összeszűkültek, mintha egy olyas valaki állna a színe előtt, akit jól ismerne. Nos, ismerni ugyan nem ismerte Őt magát, de a felmenőjét annál inkább.
- Állj hátrébb és menj fedezékbe, Carl. - Utasította a fiatal fiút, aki Ő maga is észrevette a jövevényt. Zöld szemeivel nagyokat pislogott, amikor meghallotta amaz feltételezését.
- Kisasszony... maga nagyon szép! - Carl még soha életében nem találkozott Sangria-hoz hasonló szépséggel, s csodálatát nem tudta véka alá rejteni.
- Carl... - Emelte fel hangját a vérfarkas, mire a fiú beadta a derekát.
- Jól van, jól van, megyek már! - Bólintott, majd egy méretes szikla takarásába húzódott.
- Vigyázz magadra, Hircine! - Kívánt sok szerencsét, mire társa csak megcsóválta a fejét. Hircine szemei felizzottak és alig hitt annak, amit lát: a lány mágikus aurája, uralkodókat megszégyenítően nagy és erőteljes volt.
- Ajaj... úgy tűnik, hogy ezúttal egy igencsak nagy halba futottunk bele. A kinézet... a véred szaga... a mágikus aurád minősége... te csak is az Ő lánya lehetsz. - Tett egy sejtelmes kijelentést, majd ki is fejtette:
- Nagy csodálója voltam édesanyádnak, Sanvaria L'espoir-nak. Bevallom, sokszor csak azért akaszkodtam össze Belia-al, az imperatorral, mert féltékeny voltam rá. De egyikük sincs már többé... - Mesélte kedvetlenül, s úgy tűnt, hogy kezd letargikus állapotba kerülni, ám ekkor... halkan kuncogni kezdett, ami egyre erőteljesebb nevetéssé nőtte ki magát.
- Ez aztán oltári! Ki gondolta volna, hogy pont veled futok itt össze? - Hircine tekintete megváltozott: minden kedvesség és szelídség eltűnt róla. Vállait keresztbe átkarolta és szinte látni lehetett, ahogy vacog a teste... mély levegő vételei után, a pára amelyet kifújt, sem tudta eltakarni szemeit, amelyek most sárgábban világítottak, mint valaha.
- Öhm, Hircine, jól vagy? - Kérdezte aggódva a szikla mögül Carl.
- Hogy jól vagyok-e? Soha nem voltam még ilyen jól, Carl! Fordítsd el a tekintetedet... ez nem lesz szép látvány... - Hircine felkészült a támadásra, s mivel szegről végről még mindig lovagias volt, megvárta, hogy a nő is így tegyen.

Sangria felvont szemöldökkel figyelte a jelenetet, hogy a vérfarkas hátrébb küldi a kölyköt. Akkor ezek szerint mégsem vacsi, hanem béke ajándék. A nő kizártnak tartotta, hogy az ember gyerek csak úgy vele van. Jelenleg házi állatként definiálta volta a kölyköt. A dicséretre nem mondott semmit, Sangria tudta magáról hogy szép. Ehhez nem kellett egy ember, egy kölyöknek, egy házi állatnak a véleménye.
- Milyen cuki... Mond, szobatiszta már? - érdeklődött gúnyosan. Ahogy Sangria látta a vérfarkasnak, fontos a kölyök. Csak tudná miért... Rokonok vagy tán egy pillanatnyi szeszély? Sangria nem tudta. Azt azonban igen, hogy ez meglehetősen ostoba döntés volt Hircine, mint kiderült a neve, részéről. Plusz egy fő, plusz egy támadási felületet. Buta kutya... Na de sebaj, Sangria majd megmutatja neki. Ezzel ugyan valószínűleg egy életre szóló ellenséget szerez, de a másik nyer egy ingyen leckét. Mondjuk van Sangria vagy az élet tanítja meg erre a vérfarkast...
A nő látványosan ásított egyet. Amolyan "lehetne haladni?" pillantást vetett rá. Ennyi erővel ki is írhatná magára, hogy Sanvaria volt az anyja. Persze, az már fájóbb pont, hogy az apja kiléte fele annyira se érdekel senkit.
- Nem Belial volt az apám. Az pedig, hogy vele kísértetted a sorsod... meglehetősen ostoba döntés volt a részedről. Belial sose volt Sanvaria imperátora. Maximum szeretők voltak - jelentette ki a nő. Hogy honnan tudja? Elég sok helyről. Volt, hogy a Delaver házaspárral futott össze Damarelben, vagy is inkább a Vezér kedves nejével, miközben amaz a renoválási terveket hozta előrébb. De ezt persze nem kötötte a vérfarkas orrára.
Mikor a férfi felnevetett, osztotta a háziállat kérdését. Nem úgy nézett ki mint aki jól van. Speciel, Sangira azt mondta volna, hogy elment az esze.
Sangria megvető pillantást küldött az irányába. Nem akart vele harcolni, de megfutamodni sem fog. Így egykedvűen, szinte már lesajnálóan várta, hogy akkor támadjon az ordas.

- Egy szóval sem állítottam, hogy Belial lenne az apád, vagy hogy édesanyád imperatora lett volna. Csak azt, hogy piszkosul szerencsés volt, hogy a nagyságos királynő kegyeiben lehetett. - Helyesbítette Sangria-t, miközben annak gyenge pontjait fürkészte. Ellenfele nem vette komolyan a kihívást, védelmén megannyi nyitott rés volt, de Hircine mégsem támadott.
- Ha emlékeim nem csalnak... én egy olyan férfi voltam, aki sosem emelt kezet egy nőre sem. Noha az a férfi majd 1000 évvel ezelőtt meghalt a katakombák mélyén... ezt a tulajdonságát újfent magamra öltöm. - Jelentette ki, leengedte a kezeit, s elállt a harctól.
- Egek... a régi idők emlékei oly hevesen törtek fel bennem, hogy majdnem szörnyű hibát követtem el... semmi értelme felszabadítani a világot, ha egy ilyen gyönyörű virágszál megsérül... - Motyogta panaszosan a tarkóját vakargatva.
- Egyébként is, az ösztöneim azt súgják, hogy értelmetlen a kettőnk közötti összecsapás. Őt akartad használni nem igaz? - Pillantott hátra szeme sarkából Carl-ra.
- Őt használtad volna fel, hogy megadásra kényszeríts. - Kérdezte halvány mosollyal az arcán. Hircine a legkiválóbb imperatorok között is a legjobb volt, ösztönei pedig páratlanok voltak egykor, s ma is.
- Még be sem mutatkoztam... a nevem Hircine. Csak egy utazó vagyok. Ő pedig... Carl, egy volt rabszolga, akit kiszabadítottam. Önben kit tisztelhetünk, kisasszony? - Egy pillanat alatt váltott át gyilkos fenevadból, nyájas, gavallér lovagba.
- Ő a társam. Nem háziállat, nem étel és nem ajándék.

- Pardon? - pislogott szaporán Sangria. Egy megvető pillantást vetett a férfira. - Az anyám volt ugyan, de hogy édes...? Még mit nem. Felneveltem én magamat, nem kellett hozzá az a nő - dohogott. Ez egy olyan téma volt, ami könnyeden kihozta a sodrából. Ha élne, valószínűleg neki neki támadna, minden erejét bevetve és az utolsó csepp véréig küzdve. De ez csak az anyja volt, aki már meghalt. Szóval ez a küzdelem már csak álom marad Sangria számára.
Sangria hirtelen nem is tudta milyen jelzőkkel illesse a vérfarkast. Sok minden szóba jöhetett volna. A legerősebb a "gyáva" és a "szánalmas" volt. Ámbár még sem tette szóvá.
- Nem tudom - vonta meg a vállát Sangria. Felmerült benne a gondolat, hogy a kölyköt használja, de az olyan kétségbeesett lépés lett volna részéről. Annyira pedig nem gyenge ő sem.
- Az ösztöneid jók. Értelmetlen energiapocsékolás lett volna egy ordasra használnom a képességemet. S nem utolsósorban, méltóságon aluli lenne, elverni egy vérfarkast, aki egy emberrel társul - az ember szót kellőképp megnyomta, hogy senkibe ne merüljön fel az a gyanú, hogy azt nem sértésnek szánta.
Ezzel egyidőben eleresztett néhány vértűt. Párat a vérfarkas felé, párat a háziállat irányába. Igazából csak nyomon akarta követni őket, bár az sem utolsó, hogy a kölyköt bármikor felhasználhatja, ha kellő közelségben lesznek.
- Sangria - közölte vonakodva a nevét. Végül is sose használta se az anyja, se az apja vezetéknevét, és sajátot se vett fel mint a bátyja.
- Ha Vérhegyre megy, akkor ott belőle vacsora lesz. Ha tetszik, ha nem. Bár jól mutatna egy nyakörv rajta. Akkor talán életben maradna. Mi tagadás. Rajtad is jól állna. Esetleg még néhány bilincs. Vajon mennyire emelné a tekintélyemet egy vérfarkasprém? - gondolkodott hangosan, miközben továbbra is a vértűivel játszadozott. Súlyosabb sebzésre a vértűk, amúgy se voltak alkalmasak, de nem is akart túlzott harcba bocsátkozni.

- Az anyád volt, de hogy mennyire édes... azt én sajnos nem tudhatom, hisz egyszer sem kóstoltam... - Szemtelenkedett Hircine.
- Méltóságodon aluli, vagy erőd feletti? Nem szégyen elismerned a vereségedet. Hisz... a vak is láthatja, hogy köztünk.. az erőnk között... áthidalhatatlan különbség van és nem a te javadra kisasszony! - Emelte a téteket. Tud Ő is szúrós lenni, bár ez inkább csak annyit tesz, hogy belement a gyerekes játszadozásba.
- Sangria... milyen gyönyörű név, illik hozzád hercegnő. Jól mondom igaz? A titulusod hercegnő, lévén legjobb tudomásom szerint, öcséd, Zane L'espoir az uralkodó. - Ment át szőrszálhasogatóba Hircine.
- Ami azt illeti, pont az Ő megölése végett tartunk Vérhegyre. Nem... ez így nem teljesen igaz... megölöm Őt és az összes többi nemest is. Lesz ám ott szép kis vérfürdő... - Kotyogta ki kendőzetlenül szándékát.
Hircine figyelmét a vértűk sem kerülték el, s mivel tengernyi volt belőlük, úgy ítélte meg, hogy a saját testét - pajzsként - felhasználva védi Carl-t. Egy pillanat alatt a vértűk és védence között termett és emelt fővel, férfiasan tűrte a... nos, fájdalomnak aligha lehetett volna nevezni a dolgot, ám csiklandozásnak annál inkább.
- Lám lám, milyen érdekes kis játékszereid vannak. - Dicsérte Sangria-t, miközben a testébe fúródó és a véráramába kerülő vértüskéket fixírozta.
- Ezek aligha ölték volna meg a fiút... te pedig nem olyan személynek tűnsz, aki csak úgy heccből pazarolja a mágikus energiáját. Tudod... az én szemeim képesek detektálni a mágiát és most, hogy a mellkasomra tekintek... a saját aurámat látom a te tűidével keveredni. Mi ez? Talán csak nem egy nyomkövető? - Kérdezte sunyi mosolyra húzva a száját.
- Kémkedni akarsz utánam? Ahhoz ezekre semmi szükség, ugyanis a kontinens hamarosan a tetteimtől lesz hangos. - Közölte hetykén, mint akinek mindegy, hogy gyakorlatilag vudu babát csináltak a testéből.
- A kölyök miatt ne aggódj, mint azt te magad is láthattad... megtudom Őt védeni. Az egyetlen ok, ami miatt magammal hoztam az az, hogy állítása szerint édesapja... a kastélyban fogoly. Őt keresem, másodlagosan, természetesen. - Árult el újabb részleteket küldetéséről.
- A farkasprém jó ízlésre vall, én mindenféleképpen támogatom az ötleted! - Jelentette ki felcsillanó szemekkel. Hircine-t semmivel sem lehetett zavarba hozni.
- Egyébként tudtad? Az egyik láncom végett halhatatlan vagyok. Még ha meg is nyúzol... a testem regenerálódik. Na persze... csak ha vért, vagy húst kap táplálék gyanánt. Azért... Isten mégsem vagyok. - Emelte a téteket, majd úgy tűnt, mintha egy pillanatra elgondolkozna a további ajánlatokon.
- Szerintem is jól állna a nyakörv, kiemelné a szemem színét, mit gondolsz? - Kacsintott a lányra, majd a csuklóira pillantott.
- De a bilincsek... félő kikezdenék a bőröm. Több, mint 900 év alatt, bőségesen volt benne részem, de hé... talán még meggondolom. - Ajánlotta fel nagy kegyesen, mintha valami nemes, Isteni jó cselekedetről lenne szó.

Halványan elmosolyodott, halkan felkuncogott. Hogyan kedveltesd meg magad Sangriával? Viccelődj Sanvaria kárára, s nyert ügyed van nála.
Mondjuk nem feltétlenül, de Hircine eléggé közel állt ahhoz, hogy Sangria elengedje különösebb fenyegetés, és sérülés okozása nélkül. Kezd megpuhulni... Ez a gondolat most zavarta.
- Szeretnéd kipróbálni magad a Vérkirálynővel szembe? - Nevezte nevén a kepésséget, mely titulusa, s egyben ő maga. Hiszen Sangria nélkül nem létezne a Renie de Sang, és fordítva sem. Nem vette fel a gúnyolódást, teljesen hidegen hagyta. Na jó, ez így nem igaz. Ebben a formában nem, mert mulattatta a kissé pökhendi kutyus.
- Nincs rangom. A jelenlegi helyzetben nincs. Amúgy a feltételezésed helytálló volna - bólintott a lány. Végül is az apja se volt kisebb személy, mint maga a Tigru Rege, Caius Chame. De ezt nem mondta el. Nem mindent kell a másik orrára kötni.
Az, hogy pont Zane megölése a terve... Sangria felkacagott. Csilingelő hangon nevetett, mint aki életében nem szórakozott ennyire jól. Átfutott a gondolatain, hogy lehet nem lenne hátrány, ha felsétálna velük vissza, pusztán szórakozásból, aztán majd ha Zane-t venné elő a kutyus, akkor majd támad. De végül elvetette. Nem ostobák a vérhegyi vámpírok, hovatovább nem Sangria dolga megvédeni őket, vagy figyelmeztetni. Bár az őrök meghaltak... de... Sangria letudta egy vállrándítással.
- És engem, ez hol is kéne érdekeljen? - kérdezte végül. Választ ugyan nem várt rá. Nem esett kétségbe, nem kezdett el rimánkodni. Ahogy amiatt sem, hogy Hircine beállt a házi állata elé. Amolyan elő pajzsként használta magát.
- Hmm... - hümmögött, arca megvető fintorba torzult. Bár ez is jó volt, de a kölyök elkapásának jobban örült volna. Kecsesen vállat vont a találgatásokra, a viszonylag helyes következtetésekre. Azt gondol, amit akar a másik. Ha alkalmasint rosszul gondolja es abba a hitbe ringatja magát... nos, az már nem Sangria baja lesz.
- Ostoba kutya! Miért kellene aggódnom egy olyan dolog miatt, ami jelentéktelen számomra?! - kérte ki magának, ámbár a hangját nem emelte fel, mégis hangosnak hatott a hirtelen beálló csendbe.
Sangria hirtelen felnevetett. Ez más volt mint az előbb. Ez hideg, fagyos nevetés volt, amitől egy jobb érzésű ember minimum félholtan esett volna össze.
- Ostobák. Félkegyelműek - köpte a szavakat meg mindig vidoran. - Ha valóban fogoly volt az apja... akkor mostanra maximum a szárazra szívott hulláját találhatjátok meg. Könyörgöm. Egy ember a Vérhegyen. A vámpírok birodalmában! - világosította fel őket. Legalábbis Sangria nem szarakodna foglyok ejtésével, meg a temetésével se. Csak arrébb lökné, mert mar nincs hasznára.
Hát ha ilyen nagy kegyesen beleegyezik... ezer örömmel hámozza ki a bundájából, akár itt és most. Ezen nem fog múlni.
- Nos, ha ilyen nagylelkűen felajánlottad... - mosolygott rá hidegen, vérszomjasan a lány. - Adj egy tőrt és máris hozzá látok - tette hozzá. - Ugyan, ugyan... - legyintett a kezével. - Hát úgy nézek ki mint aki megölné az új háziállatát? - tettette a felháborodását. Kinézte magának a kutyust. Elrettentő, s hatásos látvány lenne, ha a láncra vert vérfarkassal térne vissza a hegyre a koronájáért és a trónjáért.
- Gondolod vagy sem, én úgy döntöttem hogy igen. Térdre, kutya! Köszöntsd méltóan új gazdádat!

- Kipróbálni én? Ugyan, dehogy! Ne beszélj szamárságokat... Hisz az előbb is megmondtam, nem? Egy ilyen szépség testén... egy karcolást sem ejtek. Amikor még éltem... a becsületesség és megbízhatóság iskolapéldája voltam. És mára már... csak ez maradt nekem. A becsület. - Jelentette ki komolyabb hangvételben. Amit mondott azt soha sem vonja vissza, ámbár szívesen összemérné az erejét egy Sangria-hoz hasonló személlyel.
- Oh, tehát nem aggódsz érte? Pedig nekem nagyon úgy tűnt... szinte magam előtt látom a könnybe lábadt szemeid, ahogy könyörögsz... "Ne, Hircine nagyuram, ne! Ő még csak egy gyermek, Vérhegy túl veszélyes a számára!" Vagy... valami ilyesmi. - Hircine úgy döntött, hogy élcelődésével teszteli Sangria idegeinek határait.
- Én csak azt mondtam, hogy fogoly. Azt egy szóval sem, hogy ember. - Mosolygott rá a királynőre.
- A felsőbbrendűségedből eredeztethető hevességed végett... újra és újra téves következtetéseket vonsz le. Hát szabad ilyet, Sangria? - Még a férfinak magának is meglepetésére szolgált, hogy mennyire is kedvét leli a kisasszony heccelésében.
- Az sajnálatos... mert jobban belegondolva, a tényleges megölésem nélkül a szőrme sem lesz tartós. - Magyarázta, majd úgy döntött, hogy szemlélteti is a dolgot:
- Carl, van nálad egy tőr?
- Nem és ha lenne sem adnám oda... ismerem ezt a nézésedet Hircine, megint valami ostobaságra készülsz...
- Ostobaság? Én? Soha... - Alighogy ezt kimondta, jobb kezével megragadta a bal karját, majd nemes egyszerűséggel letépte azt és Sangria lábai elé dobta. A Hircine-től különvált végtag azonban... füstölni kezdett és mintha csak vízből lett volna, elpárolgott. Ezzel egyidőben a válla alatti csonkból egy vadi új kar nőtt ki.
- Látod, Sangria? Ameddig életben vagyok... még ha meg is nyúznál engem sem készíthetnél prémet a bundámból. Ez a képességem egyik sajátossága. - Zárta a szemléltetést. Arcán, nyoma sem volt a fájdalom legapróbb szikrájának sem, felmerült hát a kérdés, hogy vajon a szívét is ilyen nemtörődömséggel tépné ki? A válasz... valószínűleg igen.
- Jól van, jól van, mit nekem 1-2 új bilincs, nem igaz? - Mondta, mint aki beletörődött sorsába, majd további szócséplések helyett, Sangria színe elé járult és letérdelt. Először csak féltérdre, kisvártatva pedig már mind a két térde a földet érintette.
- Uh, teremtő atyám borogass... Carl, ezt kár, hogy nem látod... - Közölte pimaszul, miközben tekintetét végig vezette a királynő formás lábain, egészen fel, a mellekig. Szemeiben egyfajta kéjsóvár tűz lángjai lobogtak, s a vigyora sem volt éppen szűzies.
- Oh, hát persze... nem ezért térdelek itt... nos, akkor... éljen soká gazdám, Sangria a Vérkirálynő! - Tett eleget amaz parancsának, s miközben ezeket a szavakat kimondta, farkasszemet nézett vele. Senki sem tudta volna megmondani, hogy mi jár Hircine fejében, de csak úgy sugárzott belőle az elégedetség.

Kecsesen megvonta a vállát. Ha nem, hát nem. Ő ugyan nem fogja erőltetni. Bár hangja nem volt a szájával még is a "szánalmas" és "gyenge" szavakat formálta. Egy kis piszkálódás még neki is belefér, nem? Amúgy is, mivel a vértűk már az ordasban voltak, ha elég közel kerül hozzá, tudni fogja merre van. Így legalább majd figyelemmel kísérheti, ha még is mészárolni szeretne Vérhegyen.
Sangria egy megvető pillantást küldött az irányába, valamint a gyerek irányába újfent több tucat vértűt. Ha előzőleg eltalálta volna, akkor most biztosan a hatalmát demonstrálta volna, hogy megöli. Legalábbis néhány pillanatra leállítja a vérkeringését. Aztán, ha olyanja van úgy is hagyja. Neki nem számított a kölyök.
- Pusztán logika. Az apjának nevezted. Ebből lehet köveztetni, hogy ember, hiszen a kölyök is. Persze, lehet kakukk fióka is, de azt kétlem. Általában a hozzám hasonló hibridek a kakukk fiókák egy családban. A mi jelenlétünk a nem kívánatos - felelte, s Hircine szavaiból áradó gúnyt figyelmen kívül hagyta. Helyette kíváncsi pillantást vetett a férfira. Vajon mire készül? Bár ha már tőr került szóba, Sangria reménykedett abban, hogy megkapja a vérfarkas bundáját. Hát tévedett.
Egy pillanat erejéig hagyta, hogy a megrökönyödése kiüljön az arcára, amikor a másik letépte a karját és a lába elé dobta. Nagyon sok bámulni valója azonban nem akadt, mert a testrész azonnal füstölögni kezdett, majd eltűnt.
- Bámulatos... Megy a halott kutya trükk is? - érdeklődött kissé oldalra döntött fejjel. Ahogy meghallotta a kölyök hangját meglepődött. Egy percig teljesen meg is feledkezett róla. Ebből is látszik, hogy a lány nem tartotta sokra a kölyköt.
- Rendben - bólintott. - Ennek fényében kapsz tőlem egy feladatot. Szerezz nekem egy vérfarkas prémet. Olyat, ami illik hozzám. Azonban! Ha nem tetszik nekem, megetetem a kölyökkel a bundát - adta ki a feladatot. - Egy heted van rá, Hircine. És ne aggódj, meg talállak - tette még hozzá kacsintva. Bár a fejében épp egy kiadós vérfürdő jelent meg, ha nem kapja meg a bundáját, valamint a vérfarkas is inkább gyáván és ostobán megpróbál előle elmenekülni.
Felvont szemöldökkel pillantott le a vérfarkasra.
- Inkább ne is lássa. Nem gyerekműsor - jegyezte meg pimaszul a lány. Arról nem beszélve, hogy a gyerek egyelőre idegesítette. Ha rajta múlt volna, valahol már holtan heverne, vagy felküldte volna a hegyre békeajándékként.
- Térdelhetsz akár ezért is itt - jegyezte meg halkan. Aztán már csak egy elégedett macskavigyorra futotta.
- Helyes. Jó kutya vagy, Hircine - lépett közelebb és paskolta meg a fejét. - Lásd, milyen jó gazdád vagyok itt is a jutalmad - hajolt le és nyomott egy puszit a vérfarkas homlokára.

Hircine ezúttal nem mozdult, lévén Carl egy nagy darab szikla védelmét élvezte, így a vértűk nem jelentettek veszélyt ránézve.
- Sangria... kérlek... hagyd Őt békén. Itt vagyok én, vagy én tőlem talán félsz? - Hircine-nek nem tetszett, hogy a vérkirálynő újra és újra a kis védencét akarja tűpárnává változtatni.
- Logika? A logikád helytelen volt, Sangria. Ha harcra kerül a sor, minden eshetőségre gondolni kell, különben könnyen ott hagyhatod a fogaidat. Ha szeretnéd, szívesen tartok külön órákat ebből... és akár másból is. - Ajánlotta fel és a nőre kacsintott.
- Igen, ez csak természetes. A halott kutya trükk testhezálló, lévén az elmúlt évszázadokat annak gyakorlásával töltöttem. - Felelt a kellemetlen emlékeket felidéző kérdésre.
- Hm... hallottad ezt, Carl? Vérhegy után Farkasvölgybe megyünk... megnyúzunk 1-2 farkast. - Szólt hátra, társának Hircine.
- De Hircine... nem azt mondtad, hogy csak az uralkodókat és a nemeseket bünteted meg? - Kérdezte amaz még mindig a szikla rejtekéből.
- Igen, ez pontosan így van. De prémünket áldozni egy ilyen gyönyörű hölgy kegyeiért... jutalom, sem mint büntetés. - Válaszolta egy vérszomjas mosollyal az arcán. Természetesen Hircine még mindig hű volt az eszméihez és egy ujjal sem nyúlna a szegényekhez és az elesettekhez, ugyanakkor abban is biztos volt, hogy az uralkodók és a nemesek között - akiket olyannyira lenéz -, nem fog méltó prémet találni.
- Megtalálom... megtalálom a módját, hogy az én prémem legyen az, amely a tested melegíti. Hovatovább... személyesen, te magad nyúzhatod majd le, amikor letelik az egy hét. - Jelentette ki határozottan Sangria-nak Hircine.
- Már 15 éves... és mint azt nyílván te magad is nagyon jól tudod... ez a világ telis-tele van veszélyekkel. Így hát egy férfinak, minden egyes alkalmat meg kell ragadnia a földi gyönyörök megcsodálására. - Próbálta bókjaival elterelni a királynő figyelmét az ifjú ember palántáról. Hircine nem volt vak, látta és érezte is, hogy a nő... bármelyik pillanatban potenciális táplálékforrásként tekinthet Carl-ra.
- Lám-lám, bevallom egy pofonra számítottam kegyedtől, de fogadd elismerésemet, meglepően felnőttesen, éretten kezelted szemeim buja pásztázását. De vajon... ez valóban érettség lenne, vagy talán csak arról van szó, hogy férfi számba sem veszel? - Kérdezte pimaszul Hircine.
- Köszönöm, az egyik jó, vagy talán rossz tulajdonságom az, hogy a végtelenségig maximalista vagyok. Ha csinálok valamit... nem érem be a tökéletesnél kevesebbel. Ezt hamarosan te magad is megtapasztalod, királynőm. - Tett egy sejtelmes kijelentést a férfi, miközben ártatlanul mosolygott. A jutalmat - a homlok puszit -, elfogadta, vagy legalábbis nem dacolt ellene.
- Mondd, királynőm... mi a terved Vérhegyen? A válaszodtól függően... pusztítom el most, vagy éppenséggel nem. - Érdeklődött komolyabb hangvételben.

Sangria elmosolyodott.
- Nos, egy ilyen szép kérlek után, hogyan is tudnék nemet mondani? - érdeklődött vigyorogva.
- Nem, nem félek. Szó sincs róla - csóválta meg a fejét. - Csupán egy kis tű, mely nem okoz sebzést - vonta meg a vállát. De nem igazán hatotta meg a a dolog, hiszen Hircine jelenlétet tisztán érezte. Végül is ő is megteszi.
Közelebb lépett a vérfarkashoz. Nem félt tőle, attól se, hogy netán megölné.
- Hmm... csábító... vajon menne is, vagy csak... túl nagy szavakkal dobálódzol kedves, Hircine? - szavai halkak voltak, ámde felettébb gúnyosak. Kételkedett abban, hogy bármi újat tudna neki mutatni a vérfarkas... legyen szó bármiről. De persze, nem lesz ő semmi jónak az elrontója. Egy kis pásztoróra ellen semmi kifogása nem akad. Amúgy is azt csinál, amit akar. A saját maga ura, mindegy ki mit állít.
- Nos, akkor könnyedén lehet, hogy kijöttél már a gyakorlatból Hircine. Lehet, inkább nekem kéne felajánlom a külön órákat? - jegyezte meg tűnődve, s a találkozásuk óta most először nézte meg magának a férfit női szemmel. S be kellett vallania magának, hogy nem volt rossz, amit látott. Az utóbbi időben hanyagolta a férfiakkal az ilyenfajta szórakozást, hiszen első sorban a puccsot tervezte, ami ugyebár gyorsan zajlott, szinte nem is nevezhető puccsnak. Tehát, jutalmul magától-magának meg is engedte, hogy elgondolkodjon Hircine-en.
- Megteszi a sima vérfarkasprém, Hircine - nyugtatta meg a nő. Ha meg is nem válna be mint ágymelegítő... akkor még mindig lehet belőle bunda. - Egyelőre más terveim vannak veled, a kifutó fiúd nélkül. Annak majd kerítesz egy ügyeletes gyerekfelvigyázót - tette hozzá, a végét kimondottan gúnyosan, s megvető pillantást vetett a szikla mögött megbújó egyedre.
- Nos legyen. Bár már az előbb is mondtam, de mondom még egyszer. Békén hagyom az utánfutódat. Nem kell féltened tőlem. Nem fogom megenni. Ínyencebb vagyok annál, minthogy holmi háziállatok vérén éljek - jelentette ki Sangria határozottan. Nem, nem fogja akkor se többnek látni a gyereket, mint egy háziállat. Talán ha félvér lenne, lehet ember számba venné, de erre tiszta emberként esély sem volt.
- Pofon? - visszhangozta meglepetten a nő. - Ugyan miért tenném? Annál sokkal kifinomultabb módszereim vannak - jegyezte meg halvány, de annál kegyetlenebb mosollyal az arcán. A kérdésere nem tudta hirtelen, hogy mit mondjon. Férfiszámba vette, oh... nagyon is. De méltóságon aluli lenne, hogy bármit is kezdeményezzen. Amúgy is Hircine a férfi lépjen ő, ha akar valamit. Aztán majd Sangria eldönti mihez van éppen kedve.
- Oh... valóban? Kíváncsian várom - mosolygott rá kíváncsian Sangria. Remélte kifejti, vagy még jobb, bemutatja Hircine mire is gondolt a tökéletesség alatt. Nagy lány volt már, erősen kételkedett abban, hogy a férfi képes neki olyat mutatni, csinálni vele, amitől zavarba jöhet. De mindenek előtt...
- Átveszem a hatalmat, esélyt adok a hibrideknek, hogy otthonnak hívjanak egy helyet. Amennyiben persze vámpírvér is csörgedezik az ereikben!

- Ha nemet mondanál, attól tartok, hogy kénytelen lennék megharapni téged... persze csak ott és úgy, hogy az ne fájjon... hisz tudod... fájdalmat és sérülést sem okozhatok neked, egy hölgynek. - Hircine fenyegetése talán még a királynő kedvére való ajánlat is lehetett volna, ám a vérfarkas pillantása, amely társult hozzá, sokkal inkább óva intő volt, sem mint biztató.
- Ha nem félsz, akkor ostoba vagy. Lehet fel kéne hagynod a trónköveteléssel. Egy ostoba uralkodó... senkinek se lenne jó. Ami pedig a tűidet illeti, már megmondtam... szúrd belém az összeset. - Közölte kissé gorombán.
- Tény és való... néhány dolgot illetően... lehet, hogy berozsdásodtam. Csakhogy... van, amit ha egyszer megtanulsz... sosem felejtesz el. Ettől függetlenül, a tanáraim szerint kiváló hallgatóság és szorgalmas diák vagyok, s ezt szívesen bebizonyítom neked. Nevezd meg a helyet és időpontot... és ott leszek a különórádon. - Tett egy újabb ígéretet, amit nem volt rest alkalomadtán teljesíteni.
- Szó sem lehet róla. Méghogy egy sima vérfarkasprém... A gazdámnak titulálod magad... nem engedem, hogy holmi szeméttel takarózz, vagy melegítsd a tested. A világ legtökéletesebb vérfarkas prémjét, a sajátomat ajánlom fel a számodra. Meg aztán... megölni egy vagy két fajtám bélit, akik nyomokban sem emlékeztetnek dicső őseikre... olyan unalmasan hangzik, hogy szinte bealszom tőle... Ellenben felfedezni a saját mágiám korlátait és átlépni azokat... már sokkal izgalmasabb, nem gondolod, királynőm? - Hircine kérdésként fogalmazta meg mindezt, de valójában egy kijelentés volt, ami nem tűrt ellenmondást.
- Bármi is a terved velem most királynőm, attól tartok, hogy várnod kell vele. Rabszolgák ezreit kell felszabadítanom. Carl édesapja... - aki időközben vámpír lett -, kulcsfontosságú szerepet tölt be a küldetésem további részében. Hozzá pedig... ez a fiú a belépő. - Mutatott Carl irányába.
- Pofon, mert oly szemérmetlenül legeltettem szemeimet a bájaidon. Nem illő ilyesmit csinálni, egy királynővel szemben pedig egyenesen sértő. Vagy talán... te ezt szereted? Mocskos a fantáziád? Szólítsalak tán királynőm helyett könnyűvérű kis cédának? - Gúnyolódott miközben felegyenesedett, egyik kezével megfogta Sangria állát, s közel hajolt hozzá. Ajkaik szinte összeértek, ám ekkor... Hircine elhajolt, s egy lenéző pillantással illette a lányt.
- Ahogy te, királynőm... nem pazarlod a mágiád egy ordasra, úgy az ordas sem pazarolja a bujaságát rád. - Jelentette ki ridegen, majd rákacsintott. Ezután, hátat fordított neki, jelezvén, hogy egy szikrányi félelmet sem érez az irányába. Hircine erős volt, erősebb, mint bármelyik trónkövetelő ficsúr, akinek a tojáshéj még ott a fenekén.
- De talán... egy hét múlva... lehet, hogy teljesítem egy-két vágyadat. Mert azért... mégis csak az én kis drága gazdám vagy, nem igaz? - Kérdezte, félig oldalra fordítva a fejét, szeme sarkából Sangria-ra pillantva. A hangja nyugodt volt, s kedves, a mosolya pedig igéző. Hircine ezer arca közül sosem lehetett tudni, hogy vajon melyik a valódi.

- Ha arra vennéd a bátorságot, hogy belém mélyeszd az agyaraidat, az lenne az utolsó tetted az életedben - lépet közelebb Sangria, miközben a szemei hidegen villantak. Azért mert kedvesnek tűnt és cukinak, nem kell elfelejteni, hogy a nő valójában nem az. Bár elég sokat rontott az értékén, hogy nem maradt meg semmi a farkasból, ha Sangria esetleg csonkításra, vagy nyúzásra adta volna a fejét. Ennek ellenére, ahogy új irányt vett a beszélgetés Sangria elgondolkodott azon, hogy akár csak egy pillanatra is, de irányítani fogja a bolhás korcsot.
- Hircine - kezdte lágy hangon, ám a szeme mást ígért. Kínt és olyan fájdalmat, amitől egy mazochista már minimum egyszer elélvezett volna. Sangria meg is feledkezett a Vortex de Sangról. Hiszen, ahogy aktiválta a vértűit és azok Hircine testébe kerültek, lassan de biztosan elkezdték kifejteni a hatásukat. Bámulatos volt a férfi regenerációja, ha nem kezdett el még fáradni. A karját is már akkor tépte le, mikor a vértűk már csárdást jártak az ereiben. Sangria magában gratulált ezért.
Egyre közelebb sétált a farkashoz, s közben fürkészően bámulta. Szavai nagy részét figyelmen kívül hagyta, egészen addig, míg a másik nem volt annyira pimasz, és bődületesen nagy barom, hogy ostobának nevezze. Hirtelen mozdult. Esélye se volt kivédenie a hímnek a pofont. Égett utána Sangria tenyere, de még is élvezettel nyalta le róla a vért.
- Térdre - parancsolta, s egyben a képességét is bevetette, hogy térdre kényszerítse az ordast. - Akkor tisztázzunk valamit - kezdte, s egy tized másodpercig Sangria is megijedt magától, hogy mit fog kezdeni. Ennyit a kifinomult módszerekről. - Miért féljek, egy másodosztályú nem rég szabadult kutyától, aki azt hiszi, hogy ő majd megváltja a világot?! - tette fel a kérdést, miközben közel hajolt hozzá. Végig simított az arcán, le a nyakán, majd a tarkójára vezette a kezét. Egy hirtelen mozdulattal ragadta meg a férfi haját, és rántotta hátra erősen a fejét. - Tudod, megölhetnélek, ha azt nem is, de tehetnék arról, hogy néhány óráig roppant kellemetlen és pocsék érzésben legyen részed. Az alatt meg végig nézhetnéd, hogyan kínzom meg a kölyköt, miközben végig életben van. Képzeld el, ahogy lassan megnyúzom, a vér továbbra is kering a testében, rendesen működtetve a szerveit, nem hagyván, hogy a sokktól leálljanak. Utána módszeresen felszeletelem, esetleg rákényszerítelek, hogy átváltozz és megetetem veled, az apró darabkáit, majd végül a maradékot meghagyom neked, hogy eltemesd - suttogta a szavakat a szájába, miközben óvatosan belecsókolt a nyakába. Végül nem harapta meg, inkább a pillantását kereste.
- Nocsak... - váltott meglepett hangra. - Hiszen te vért izzadsz azért, hogy megbocsássam az arcátlanságodat. Ejnye... Hircine... hol marad az önuralmad? Ennyire fontos lennék? - incselkedett vele a nő. Végül szinte ellökte magától úgy engedte el. - Szánalmas vagy és gyenge, hogy visszautasítottad a harcot. Bár mit is várhatnék egy magadfajta kutyától...? - tett fel egy költői kérdést. Persze megpróbálhatja megválaszolni, de Sangriát már nem érdekelte.
Teljesen figyelmen kívül hagyott mindent, amint a kölyökről mondott. Azt már tudta, hogy a kölyök innen nem megy el élve. A kérdés az volt, hogy gyors halála lesz-e vagy sem. Az se érdekelte a nőt, ha ezzel egy életre szóló ellenséget szerzett magának. Nem volt ő annyira védtelen, mint az első pillantásra tűnt.
- Vissza térdre, kutya! - parancsolta hidegen a nő. - Tán megengedtem, hogy felállj? - döntötte egy kicsit oldalra a fejét, és úgy pillantott rá hidegen. Viszonozta az előzőleg kapott lenéző pillantást. - Maradsz, kutya! - parancsolta, miközben a szikla irányába indult. Nem kételkedett abban, hogy néhány percre Hircine nyugton marad. Ő addig eleresztett néhány vértűt a kölyök irányába, s mivel már nem volt pajzs előtte...
- Kölök, ide hozzám! - parancsolta, noha a vértűk miatt nem sok beleszólása volt a kölyöknek, hogy mit tesz, vagy mit nem.
- Nos, kutya... - kezdte lassan. - Vajon mi is lenne a méltó büntetésed? - töprengett hangosan. - Öljem meg a fiút...? Vagy vegyelek rá, hogy te tedd meg? Esetleg hajszoljam öngyilkosságba a kölyköt? Parancsoljam meg neki, hogy addig verje a fejét a sziklába, míg szétloccsan az agya? Nem, ez túl piszkos mun... áhh - gonosz fény csillant a nő szemében. - Változtasd át! Utána nyúzd meg. Belőle lesz az új prémem! - jelentette ki hangosan. Arca nem mutatott semmilyen érzelmet. Biztos volt abban, hogy jelenpillanatban az anyja büszke lenne rá. Végül is... talán ő hasonlított rá a legjobban.
Leguggolt a vérfarkas elé, hogy a szemébe tudjon nézni, ha lehet ezt mondani, farkasszemet nézett a férfival.
- Tudod Hircine... lehet, hogy ostoba vagyok néhány dolog van. Lehet, hogy élveztem a pillantásodat és a benne rejlő ígéretet, csábítást. Lehet - mondta halkan, kezét közben végig vezette a mellkasán, le a hasán. Érezte a jól kidolgozott izmokat, ám most ez nem hozta lázba a nőt. Igazából a vért terelte más irányba. Nem kellett volna feltétlenül hozzá érnie a farkashoz, de Sangria kőkemény elégtételt akart venni az őt ért sértésért. Amikor a hasánál járt elgondolkodott, hogy nem-e volna egyszerűbb, csak megenni a farkast, de végül tovább vezette le a kezét, egészen a férfiasságáig. Végül is... egy férfit a farkánál biztosan meg lehet fogni.
Vetett rá még egy lesajnáló pillantást. Majd a kölyökhöz fordult.
- Ide hozzám. A csuklódat - nyújtotta Sangrai a kezét a másik csuklójáért. Beleharapott, szinte feltépte a bőrt. Egy nagyon picit rásegített, hogy gyorsabban vérezzen el, mint ahogy normális esetben tenné.
- Könyörögj az életéért - utasította a farkast.

Hosszú percek teltek el azóta, amióta az első vértüskék Hircine testébe kerültek. A férfi azóta folyamatosan veszített az állóképességéből és ezen a szinten már a két lábon állás is nehézkessé vált a számára. A levegőt is egyre sűrűbben, nehezebben veszi, s verejték cseppek is megjelentek a homlokán.
- Igen, királynőm? - Kérdezett vissza Hircine, amikor Sangria lágyan a nevén szólította. Válasz helyett azonban egy pofont kapott, egy olyat, amely elég erőteljes volt ahhoz, hogy felszakítsa arcán a bőrt, ezáltal pedig skarlát vörös vére kiserkenjen. Noha a fájdalom sem volt utolsó, Hircine mindezt egy zokszó nélkül tűrte és továbbra is töretlen imádattal meredt a nő igéző szemeibe.
A "térdre" parancs szó hallatán, Hircine önkénytelenül is térdre borult, mintha a teste saját magától cselekedett volna.
- A testem... mit műveltél a testemmel?! - Förmedt rá riadtan. Nagyon úgy tűnt, hogy Hircine legendás, megingathatatlan hidegvére tovaszállt.
- Azt hittem... azt hittem, hogy azok a vértüskék csak a nyomkövetésemet szolgálják! - Olyan volt, mint egy megszeppent kisgyerek.
- Nem vagyok másodosztályú! Hircine vagyok, akit az Istenek választottak ki, hogy az igazságukat hirdesse! - Felelt a vádakra, miközben teste teljes egésze beleremegett a félelembe, midőn Sangria kacsóit végigvezette a nyakán.
- Nem teheted! Velem azt teszel, amit csak akarsz, de Carl-t kérlek... KÖNYÖRGÖM kíméld meg! - Kezdett esedezni, miközben kikerekedett szemekkel meredt maga elé a földre, s kívülről úgy látszott, mintha a saját tehetetlenségét átkozná.
A nyakcsóktól Hircine megrezzent, Sangria gondolhatta, hogy újfent meglepte a vérfarkast.
- Igen! Kérlek bocsáss meg! Te vagy a legfontosabb a számomra! - Erősítette meg Sangria gúnyolódását, de az eltaszította magától.
- Ostoba lettem volna, ha harcolok ellened! Már akkor veszítettem, amikor legelőször megpillantottalak! Nincs semmi amit elvárhatnál tőlem... pontosan az vagyok, aminek mondasz... - Próbálta megválaszolni a királynő kérdését, mindezt a büszkesége rovására.
Ezután Hircine megpróbált felegyenesedni, de az újabb térdre parancsok végett, önkénytelenül is vissza zuhant.
- Bocsánat... én csak... - Kezdett volna mentegetőzni, de amaz erélyesen belefojtotta a szót.
- Nem, nem engedted meg, királynőm. - Törődött bele a sorsába és a továbbiakban nyugton maradt. Nem volt semmi, amit Carl-ért tehetett volna, kisujját sem mozdítva nézte végig, ahogy Sangria elkapja Őt a vértűivel.  
- Ne... nem teheted... Engem büntess, ne a fiút! - Fohászkodott, de látszólag meg sem bírt mozdulni.
- Hogy lehetsz... ennyire kegyetlen? Ő csak egy gyerek! - Próbált meg a józan eszére hatni, de Sangria hajthatatlan volt.
Amikor meghallotta, hogy gazdája azt várja el tőle, hogy változtassa át Carl-t, majd miután megölte, nyúzza is meg... könnyek sarkantak ki a szeme sarkából.
- Sangria! Királynőm! Gondold ezt át, könyörgöm! - Ismételte esdeklését újra és újra.
- Már belátom, hiba volt ostobának neveznem téged... nem tekintenél el tőle most az egyszer? - Kérdezte, miközben szemeivel követte Sangria egyre lejjebb tévedő kacsóját. Ahogy az a vért a férfiasságába irányította, Hircine tekintete is megváltozott. A félelem már csodálattal, imádattal és vágyódással keveredett.
Nem volt ideje sokáig ezt a fajta kényeztetést élvezni, Sangria halálos sebet ejtett védencén.
- Könyörögjek? De hiszen egészen ez idáig is azt csináltam! - Mordult rá Hircine, majd... megadva magát a lány óhajának, négykézlábra borult, úgy, hogy a homloka a földet érintette. Szavak helyett azonban... kuncogás hallatszódott odalentről.
- Nem bírom... én ezt már tényleg nem bírom! - Emelte fel tekintetét Hircine és jól látszott, hogy a nevetéstől még a könnyei is potyognak. Az elmúlt percekben, elsőosztályú színészi alakítást mutatott be. A mozgása olyan könnyed volt, mintha tollpihék lennének a végtagjai.
- Látnod... látnod kéne a képedet, Sangria... - A férfit látva, esélyes volt, hogy a saját nevetése fog végezni vele.
- Egek, egek, több időbe tellett, mint azt gondoltam... de a láncom sikeresen analizálta a vértűidet és már ki is ürítette azt a testemből... - A vérfarkas szeméből, orrából, szájából és füleiből is vér folyt ki, Sangria vére.
A következő pillanatban Hircine gyomorszájon vágta Carl-t, aki elveszítette az eszméletét, majd a grabancánál fogva hajította el Őt, de mielőtt még becsapódhatott volna, a láncát is utána küldte, ami átdöfte annak szívét.
- Alábecsültelek téged? Oh nem... királynőm. Te vagy... a legerősebb! Csak hát... a testemben még mindig itt volt a Holdsugaram mágiája, aki olyan nagylelkűen osztotta meg velem azt... - Utalt Lunaris-ra, aki kiszabadította Őt.
- És most... a tiédet is elveszem... - Hircine ekkor megragadta Sangria vállait és magához rántva Őt, vadul megcsókolta. Erősen tartotta, nem eresztette, így az kénytelen volt elszenvedni mindezt... Ha már lúd, legyen kövér alapon, a férfi még a nyelvét is erőszakkal tuszkolta át a lány szájába, hogy maximálisan kiélvezhesse a pillanatot. Úgy 15 másodperc után engedte csak el és tett 1-2 lépést hátra.
- Ez mennyei volt! - Dicsérte meg és letörölte saját szájáról a vért.
- Ezek a láncok... lenyűgözőek! Belegondolva, hogy még egy hozzád hasonló szörnyeteg is teljesen tehetetlen velük szemben... Nincs senki... aki legyőzhetne... Én magam vagyok az igazság! - Jelentette ki, majd ahogy Sangria-ra pillantott, a mosoly eltűnt az arcáról és szomorúság jelent meg a helyén.
- Igaz is... mi tévő leszel? Lemondasz arról, hogy a gazdám legyél és megölsz? Vagy nem mondasz le róla és úgy ölsz meg? Vagy esetleg... nem mondasz le róla és továbbra is a céljaid és vágyaid megvalósítására fogsz használni? - Érdeklődött oldalra döntött fejjel.

A nő csak egy halvány mosolyt engedett meg magának, mikor Hircine riadt hangja csendült.
- Úgy tűnik... hogy tévedtél - jegyezte meg gúnyosan, még inkább a vérfarkas orra alá dörgölve tévedését.
Szenvtelenül hallgatta a másik könyörgését, bár valójában hidegen hagyta.
- Untatsz - zárta le a maga részéről a folyamatos könyörgést. Bár az elején még jó ötletnek tűnt, mostanra azonban már csak a füleit sértette a férfi rimánkodása.
Tudott volna mit mondani, de felesleges szócséplésnek találta.
Egy tizedmásodpercig kész lett volna engedni, és a kölyköt békén hagyni, ugyan de a vérfarkas keresztül húzta a számítását, és a Sangria szerinti hatalom demonstrációját.
A kuncogás némileg meglepte, de csak egy másodpercre villant érdeklődve a tekintete. Szerencsére ezt Hircine nem látta.
Félre döntött fejjel figyelte a vérfarkast. Ha bosszantotta is a lányt az események alakulása nem mutatta. Valahol mindegy volt. Valahol azonban nem. Valahol mélyen belül Sangria tombolt, és legszívesebben a két kezével esett volna a vérfarkasnak, hogy kihámozza a bőréből.
- Na és? - kérdezett vissza hetykén. Azért azt nem kellene elfelejteni, hogy Sangria vérmágus volt, annak minden előnyével és hátrányával. Tehát vértű ide vagy oda, a másiknak a vére felett még így is hatalommal bírt... legalábbis elméleti szinten. Persze, ezt megint nem kötötte a kutya  orrára.
- Nem fáradság újabb és újabb vértűket idéznem - jegyezte meg azért, hogy ne álljon csendben. Karba font kézzel állt, szemei dühösen villogtak.
Rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy a gyerek repül, majd Hircine az egyik láncával keresztül döfi a szívét.
- Szépen repült - jegyezte meg gúnyosan. - De elszállt, mint ahogy az én türelmem is.
Ha, Hircine szótfogadt volna, akkor életben hagyta volna a kölyköt. De így... igazából egy emberrel több vagy kevesebb...
Sangriát nem érdekelte. Talán egy szikrányi szánalmat érzett a kölyök irányába, jobban járt volna, ha rabszolga marad. Akkor talán élhetett volna még néhány évet. Bár megkísérelhette volna esetleg jelen pillanatban is életben tartani a kölyköt, talán meg is tudta volna tenni, de az átszúrt szívhez gyógyító kellett volna, ő pedig nem volt az. Az a néhány perc, vagy óra, amit így nyert volna, talán nem is nevezhető életnek.
- Nem vagy valami... - szórakoztató akarta mondani, ám a férfi nem hagyta, hogy befejezze a mondatát, mert megragadta és magához rántotta. Általában a lány szokott másokat rángatni, így kicsit meglepte ez a fordulat.
Amint elengedte a lány finoman kapott utána, hogy utána orrba vágja. Remélhetőleg sikerült és az orra is eltört. Megérdemli a kutya.
- Egyetértek - bólintott. - Remélem belefulladsz a véredbe - tette még hozzá. A vértűk nélkül is képes volt irányítani a vért, így néhány pillanaton belül néhány vérrög keletkezett a férfi testében. Sangria nagyon remélte, hogy fog okozni ezzel néhány kellemetlen percet a másiknak.
- Én ebben erősen kételkedek - jegyezte meg Sangria. Annak ellenére, hogy volt igazság a vérfarkas szavaiban, miszerint a vérmágiával nem nagyon lehet őt legyőzni... Sangriát ugyan kicsit bántotta, de nem túlzottan. Nem fog a nő álmatlanul forgolódni. A másik meg hiába támad rá, megölni nem tudja.
- Szerzek neked egy nyakörvet, és azt is tudom kitől - gonosz vigyor játszott az arcán. Ezzel pedig elmondott mindent. Nem fogja megölni. Betöri a kutyust. Ez az uralkodás mellett jó hobbi lesz. Amúgy se említette Zane-nek, hogy mikor megy vissza a trónjáért. - Arra foglak használni, amihez nekem kedvem van. Neked, kutya, ebbe nem sok beleszólásod lesz!

- Meghalok, majd egyszer. De nem fulladás által. - Jelentette ki, miközben testében megannyi vérrög sugárzott szét olyan fájdalmakat, amelyek töredékébe eszméletét vesztené bárki. De nem Hircine. Tekintetén még csak a fájdalom legapróbb jele sem látszik. A gyógyító láncot sem használhatja a fájdalom tompítására, lévén az az emberi gyermek szívébe van fúródva, s jelenleg is életben tartja Őt. A fájdalom egyre csak növekszik és növekszik... ám ekkor váratlanul megszűnik. Olyan, mintha valami semlegesítette volna Sangria képességét. Ez még Hircine-nek is új.
- Kételkedsz, mi? - Kérdezte költőien. Tudta jól, hogy a lány büszkesége úgy sem fogja megengedni, hogy az elismerje a vereségét. De ez nem is volt baj, Hircine saját magának akart bizonyítani. A láncai mágikus ereje az istenekével dacol és hol van még mindennek a vége? Hovatovább, újabb és újabb lappangó erőket érez feléledni magában. Újabb láncok öltenek testet lelki szemei előtt.
Ébredése óta, ez volt az első "csatája", noha egyoldalú volt, lévén Ő nem támadott vissza. Tanulságos volt, hisz a féri megértette: nem csak Ő rendelkezik egyedülálló képességekkel.
- Az a nyakörv a hatalmadat fogja szimbolizálni. Bárki, aki meglátja, térdet hajt majd előtted. - Nem hogy nem próbálta meg lebeszélni Sangria-t a dologról, de még lovat is adott alá. Hircine amúgy sem volt finnyás, egy nyakörvvel több, vagy kevesebb... nem számít.
- Sangria... - Hircine elképedt, mikor amaz közölte vele terveit. De... ez csak látszat volt, pontosan ilyesmire számított a nőtől. Kuncogni kezdett, ismét.
- Igen, ez felettébb jól hangzik! Legyen így, gazdám! - Nem visszakozott, sőt, letérdelt és megcsókolta Sangria lábfejét. Ez a hűség jele is lehetne, de a Hircine arcán a mosoly, semmi jót nem ígért.

Szenvtelenül nézte a kutyát a lába előtt. Nem mutatta, de a nőt roppantul bosszantotta, hogy nem csikart ki a férfiból valami reakciót. Szerette hallgatni, hogy az áldozatai kegyelemért könyörögnek. De nem, Hircine ezt nem tette, Sangria emiatt pedig konkrétan zabos volt rá.
- Természetesen. Egy kutyuli nem fog semmiben felém kerekedni - hagyta rá az ebre a témát. Inkább kikerülte, és elindult, hogy elhagyja az ösvényt. Még amúgy is beszélnie kell a testvérével. Elég időt pazarolt Hircine-re, többet már nem állt szándékában.
- Nem kell bizonygatnom senkinek a hatalmamat. Ha nem hiszik el, meghalnak. Nem kenyerem a felesleges hatalom demonstráció - pillantott hátra a nő a válla felett.
Nem is tudta hirtelen, hogy meglepődjön, vagy kiakadjon. A nevére felkapta a fejét, a kuncogásra, pedig csak teátrálisan az égre pillantott, hogy "már megint?" A meglepetések azonban itt nem értek végett. Sangria nagyon sok mindenire számított, de arra nem, hogy a vérfarkas ebbe belemegy. Ez meglepte a nőt.
Valahol érezte, hogy ez csak egy látszat lesz a világ felé. Sangria tisztában volt azzal, hogy egyenlőek, nem tudnak egymás felé kerekedni. Az, hogy Hircine behódolt... a nő valahol gúnyt érzett ki belőle, de elhessegette az érzést, nem foglalkozott vele.
Arra viszont tényleg elkerekedett a szeme, mikor a kutya letérdelt és megcsókolta a lábfejét. Meghökkenve pillogott Sangria. Magában, de csak szigorúan magában elismerte, hogy talán jobb lett volna, ha csak simán elsétál mellette.
- Neveletlen dög. Kutyaiskolában lenne a helyed - szisszent fel a nő. Elképzelte, hogy mit szólna Damarel vezetősége, ha beállítana a vérfarkassal, hogy a vadászkutyákkal együtt tanítsák be.
- Azonban, bármennyire is élveztem ezt a kis csevejt, dolgom van - közölte a nő, majd hátrébb lépett. Elgondolkodott, hogy vajon hogyan érné meg távoznia, de végül tartotta magát az eredeti tervéhez: macskaként jött, macskaként távozik. De egyelőre nem tudta kivitelezni az átváltozást. Még is csak nőből volt, és királynő! Nem fog egy vadidegen előtt meztelenkedni!

- Kutyaiskolában? Manapság már olyan is van? - Kérdezett vissza pimaszul. Vérfarkas volt, de soha életében nem degradálták még le kutya szintre, pláne nem ennyiszer. 1000 évvel ezelőtt, félték és tisztelték nevét, mára ez már a feledés homályába veszett. Így van, a jelenkor embere szemszögéből Ő csak egy vérfarkas, semmi több.
- Micsoda véletlen, még nekem is van egy-két dolog, amit el kell intézzek, gazdám. - Közölte, miközben lassan felegyenesedett és a kastély irányába tekintett.
- Akkor hát, egy hét. Ég Önnel. - Hircine érzékeny búcsút vett Sangria-tól és még meg is hajolt előtte. Terve, hogy frontálisan rohanja le Vérhegyet, megbukott. Hála a kis trónkövetelő hercegnőnek, sokkal könnyebb lesz oda bejutnia.
Még vagy 5 percig egy helyben állt és nem mozdult, majd egyszer csak kirántotta a láncot az ember gyermek szívéből.
- Kelj fel és járj, Carl. - Szólt oda viccelődve és lássanak csodát, az addig halottnak vélt fiú kinyitotta a szemeit.
- Hircine! Mi történt? Hová lett az a csinos hölgy? - Támadta le kérdéseivel a vérfarkast, aki csak megcsóválta a fejét és megvonta a vállait.
- Meglátta hatalmam és fülét farkát behúzva menekült el! - Válaszolta halálos komolysággal.
- Tudtam én, hogy senki sem olyan erős, hogy legyőzzön téged! Na és most? Betörünk a kastélyba?
- Ami a kastélyt illeti... új információk kerültek a birtokomba. Egyenlőre visszavonulunk.
- Hááát, ha te mondod... egyébként mi történt a mellkasommal? Úgy sajog, mint a bűn...
- Gratulálok Carl! Igazi férfi lettél!
- Mire gondolsz?
- Egy fiúból akkor lesz férfi, amikor legelőször összetörik a szívét!
- Összetörik... a szívét? Ki törte össze a szívem? Mégis miről beszélsz...?
- Ne is foglalkozz vele. Olykor össze vissza fecsegek minden badarságot! Na, keressünk valami fogadót és töltsük meg a gyomrunkat, FARKAS éhes vagyok!
- Hircine.
- Mi van?
- Hálás vagyok neked, hogy kiszabadítottál meg minden, de elárulnád, hogy mégis meddig akarsz még az én kontomra étkezni?
- Na fukarkodj! Cserébe bemutatlak majd pár csinos hölgynek! - És azzal Ők ketten elindultak visszafelé, Vérhegy pedig egyenlőre megmenekült a láncok fogságától.

VÉGE

Három órája körözött egy 250 méteres körben, tekintete szorosan a sárkánybőr tekercs közepéhez tapadt. Olyan elmélyülten olvasott, mintha csak a világ egyik legérdekesebb kalandregényével áldotta volna meg az. A kék szemek apró molyokként kergetőztek a szavak között,  mint mikor az ostoba rovar a gyertya fényét annak apró csóvályát kívánja magabiztos ragadozóként levadászni az ablak biztonságot és életét megóvó láthatatlan burka mögött.
Reine arca sokat mondó volt, a vonásai néha kételyeket néha pedig értetlenséget vetített le. A tekercs mogorva hangon terelgette, önérzetes volt a maga módjan de az amira valahol mélyen úgy sejtette az maga sem tudja biztosan merre keresse a kőrőzésük alatt álló Hircint. A vérfarkas vagy már órákkal előtt megérezte, vagy valahol a bestiális fajokhoz hasonlóan most vaskos bundában rágódott egy tetemes összeget érő szarvas bika súlyos csontjain. Ha így volt a vámpírnak éreznie kellett volna a vér friss, vagy koravén a melegtől megcsomósodott erőteljesen vasas illatát - ám ezeknek a könnyítő nyomoknak egy szemernyi jelét sem észlelte.
A feladás nem szerepelt a szókincsében, de előtte az a perc mikor megállapodik magával és a hepciáskodó papírfecnit háttérbe szorítva letelepszik egy vaskos törzsű tölgyfa tövébe. Ha eléggé kibéleli a hátát a levetett köpennyel, talán még el is szunnyadhat egy rövid időre anélkül, hogy a gőgösködő ereklye  fájdalmas csipkelődése és perzselése mellett a göcsörtös és egyenletlen kéregréteg már ne gyötörje meg jobban.
Ördögméze illata terjengett a levegőben, bár a növény nem volt közel hozzá ő mégis jól ismerte eme királykék virág karakteres aromáját. A fagyérzékeny Enciánbokor vígan virágzott az idáig levehető ösvény egyenletlen partján egy szúrós vadrózsa bokor mellett. A nő halványan elmosolyodott, majd beszívva az üde környezet illatkavalkádját egy pillanatra lehunyta a szemeit. Ha hasonlította volna valamihez, akkor ahhoz a damareli fagylalkészítő mester remek tejszínnel felvert hűs krémeihez tette volna amit a nemesi réteg de még a szegényebbek is fülig felfestett, eperkrémtől csillogó mosollyal falnak. Az amira nem kívánt sokat, csak néhány kötelességtől mentes percet amit kiélvezhet.
A gondolat pedig abban a másodpercben szöget ütött a fejében hogy kigondolta,  a vámpír már az évszázadok alatt megtanulta hogyan tudja elnyomni és kizárni akár hosszú órákra is a rikácsoló műkincset; és most is erre készült. A királykék szaténnal bevont oldaltáska fedele felemelkedett, a nap fénye még csalfán meg is csillant a zafír csatton majd előkerült egy vékony, kemény bíbor bőrkötédű könyv. Kopott volt azt meg kell hagyni, a sarkain pedig már az alatta lévő összepréselt papírlapok alkotta kemény fedél rojtosan kukucskált ki. Az 1300 év amit ezidáig megélt ennek ellenére alig látszott meg rajta, más könyvek ilyenkor már rég eggyé váltak volna az termőfölddel. Ez azonban korához képest igazán jól megtartotta a fóliáns saját alakját.
Nyelvével benedvesìtette hüvelykujját, majd fáradtan sóhajtva kinyitotta a könyvet és türelmesen a legelső üres papírosra pillantott. A sárgás lapja a cím és szerző nélkül sóvárogtak a leveleken átszűrődő mozgó fénypecsétek felé, melyek most  melengették a hajdan patyolat tiszta alakját.
- Kérek egy történetet. - döntötte hátra fejét, tarkóját pedig még éppenséggel sikerült a csuklya sarkára hajtania. A kényelme nem volt a Vérhegyen megszokott, de kellemesebb volt mint bogáncsokon heverészni és apró kavicsokkal viaskodni. "Szürke Ordas" - iródott a papíron döntött kézírással, az Amira arca pedig terhesen kisimult. Madarak csicsergésén, a cinegék és vörös begyek éneke és a szél távoli zúgása el is nyomta a tekercs hangját mely élesebb, bántóbb és érthetetlenebb lett. A könyv száraz lapjain, opálos, valami döglött álattól büdös - bár lehet egyszerű canine jellemző - folyékony pecsét jelent meg, ezt apróbb,  alakban és sűrűségben különböző szilánkok, cseppek követték. Kövérek és soványak, végül egy szűrt, az ágak remegésével vegyülő fojtott morgás is elcsípte az amira füle hegyét.
Belecseppent,egyenesen a fülébe ezért az üdvözlet helyett csak undor kente fintorral felhúzta vállait és megpróbálta azzal kitörölni a farkasnyálat hallójáratából - ha csak egy részét is, de mindenképp szabadulni akart tőle.
A ragadozó, egyszerű suhanc lehetett, még kajla barna fülekkel, amik légycsípések álltal varosodtak be a napon és most a porc számára nehéz súllyal csúfították az állatot. Első ránézésre meg sem lehetett állapítani a faji eredetét, de mielőtt jobban szemügyre vehette volna őt az farkát hátsó lábai közé préselve felvonított és átugrott az uralkodó válla felett és  minden ok nélkül menekülésre adta a fejét.  A vele szemközt megjelenő borostás, elsőre jóra való férfi előbb adott választ a fel sem tett kérdésre: [b]Hircine, a Szürke ordas.

Már maga sem tudja hány hónapja hagyta el Vérhegyet de a nyugati amira szavai még mindig tisztán csengenek a füleiben. Ő most már csak egy behatoló. Talán még egy szaftos kis vérdíj is van a fején. Na nem mintha bármitől is félne, mert a közönséges vámpírok esélytelenek, a nagy halak pedig amúgy sem ezen az ösvényen közlekednek. Nebula alszik, Cath pedig... vagy vándorol, vagy a lakosztályán szövögeti ördögi terveit, vagy pedig az egyik pocsolyában dagonyázik. Ha szerencséje van, talán senki sem látja meg Őt.
- Ha már itt vagyok. Talán köszönhetnék neki. Vajon megfogadta a tanácsom és kibékültek az őrzővel? - Kérdezi költőien, de hamar elhessegeti a gondolatot. Lehetséges, hogy ha veszélyesen közel merészkedik a kastélyhoz, akkor a vámpírok mint rajzó méh sereg özönlenek ki rá.
Ahogy halad az úton, egy ismeretlen szagot érez meg. A szag egy vámpíré és nincs is olyan távol. Szerencse vagy szerencsétlenség, a hasa is pont most kordul meg. Éhes a nagy ragadozó.
- Azt hiszem ez a sors akarata. - El is dönti magában, hogy Ő bizony most felfalja ezt a bizonyos idegent. Meglepetésére, nem Ő volt az első a sorban. Egy átlagos farkas is feni rá a fogát.
Az emberekkel ellentétben az állatok ösztöneit nem olyan könnyű becsapni, így történhetett meg az is, hogy a farkas fülét-farkát behúzva próbálta meg menteni az irháját. Csak hogy Hircine-nek más tervei voltak, így amikor a férfi a farkas elé kerül, az teljesen megdermed. Egyetlen kezével olyan könnyedén emeli fel az ordast a grabancánál fogva, mintha az csak egy kölyök volna.
- Az alfád nem tanította meg neked, hogy nem helyes hölgyeket rémisztgetni? - Szidja meg atyáskodóan, majd elmosolyodik és egyszerűen csak elengedi. A farkas a puha gyepre esik és felveszi a nyúlcipőt.
- Ezek a mai fiatalok. Semmi jó modor sem szorult beléjük. - Csalódottan sóhajt és megcsóválja a fejét.
- Üdvözlégy, vámpír kisasszony. - Integet neki szelíden. Lévén nem sűrűn találkozik napon sütkérező példányaival e fajnak, egy kicsit különös.
- Hm. Megfog égni a bájos kis orcádon a bőr. Legalább egy napernyőt tarthatnál magadnál. - Tanácsolja, bár Ő maga sem tudja, hogy a Nap mégis milyen hatást gyakorol a lányra.
Hircine szemei a hölgy egyik domborulatáról a másikra vándorolnak és egyben valami másról is megbizonyosodnak. A mágia-érzékelése most sem hagyja cserben.
- Hm ~ Milyen erőteljes mágia. Te vagy egy őrző, vagy pedig egy amira vagy, nem igaz? - Dönti oldalra a fejét.
- Még nem volt szerencsénk találkozni. A nevem Hircine. Magam is a kastélyban laktam egy időben, nagyon örvendek. - Mutatkozik be és meghajol.
- Nagyon érdekes kis tekercsed van, megnézhetem? - Kérdi a ravasz róka és elindul a lány irányába.

A sors akarata, vagy csak a farkas szerencséje, hogy ez az Amira a türelme és a kiegyensúlyozottság egyik ékes példája volt, nem is beszélve a nyugodt természetéről. A fiatal nő végig követte a jelenetet tekintetével, közben pedig néha még a regény kétes lapjain is átfuthatott egy két sort. Lehet hogy az is bolondozik vele, hiszen ennél helytálóbb történetet sem találhatott volna ki. Ám a pihenésre, és megüresedett uralkodói percekre íródott könyvet nem lehetett megtéveszteni, és ha a tulajdonosa nem is de az mindig kettővel az olvasó előtt járt. Reine visszacsúsztatta tehát, jobb kezét megemelte és  horizonttal egy magasságba szemöldöke fölé szorította mutatóujja oldalát amihez a többi is igazodva torlódott fel végül.
Megdorgálta, sőt mi több egyszerű rongybabaként emelte fel a saját nyálától szikkadt pofájú farkast akinek négy lába beesett hasfalához tapadt a pillanat hevében. Szánalmas, szánni való látványt nyújtott és tekintetét lesütve hallgatta a dorgáló és kioktató szavakat, mielőtt négy lába és azon 5 párnája újra a földel nem kötött barátságot. Az Amira felállt, megigazította a narancsszín ruhát magán majd leeresztve maga mellé a kezeit a tekercsre tette jobb lábát, és azt csendre utasítva - próbálva - mérte fel szemmel az ellenfelet, annak ellenére hogy ő nem úgy látta az erejét és rejtett energiáit mint a farkas.
- Üdvözöllek Hircine, az én nevem Reine Clérico. - Mutatkozott be tisztességesen, majd karba tette két karját és leengedte vállait.
- Mit művelsz?!Nincs idő barátkozásra, új játszópajtások megismerésére! Dologra! Dologra! Láncok, sok lánc! Kinek krákogok?! - Súrlódott, a tekercs a díszes tokjának belsejében gyűrögette saját magát, a henger szájából kiszűrődő hang Hircine füleinek csak felerősödött fuvallatként volt hallható. A puha kéz a henger nyitott szájára tapadt ezek után, mutatóujját az ajkaihoz emelt és halkan sissegett egyet.
- Napernyő? Egy ilyen szép napon? Miért is ne, már úgy érzem foltokban egészen megpirultam. Ez egy remek ötlet barátom. - Jegyezte meg szokatlanul, számára hétköznapi közömbösségű hangon. Hóhérnak hóhér, de szellemileg mégis csak valami fejlettebb volt, amin nem uralkodtak az érzelmek és érzések lehetetlen hullámai. Szóval csak csettintett egyet a nyelvével, lábát pedig leemelve a kemény "fejű" ereklyéről, az készségesen felugrott és az úrnője kezében elnyúlva egy bájos, fekete csipkés ernyő képében folytatta karrierjét.
- Sajnálom de a tekercs nem kölcsönözhető, könyvtárunk egyik legértékesebb és legnagyobb becsben tartott fóliánsa. - Hangra olyan komolynak tűnt, mégis volt egy ritmusa ennek a kijelentésnek ami miatt nem lehetett tisztán átlátni a nő komikusabb énét fejleszti-e vagy komolyan gondolja az elmondottakat. A kék szemek értelmet, ridegséget és opálos fényt árasztottak - még ha nem is szó szerint de komolyan gondolta.
- Állj meg kérlek. - Kérte határozottan de jámbor hangon, kezét felemelte, maga elé kifeszítette tenyerét és négy fekete pecsétet helyezett el annak térdén és két vállán, azzal kötötte röghöz most a vérfarkast.
- Az immunitásod és a láncaid miatt sajnos tudom nem sokáig tart, ezért szerzek egy kis előnyt. - Jelentette ki tárgyilagosan, majd felszökkent a fa egyik vastagabb ágára és tovább ugrott a távolabbi csoportok közé. Onnan már a földön futva, az ernyőjét szorosan markolva hagyta le néhány száz méterre.

- Reine... Clérico... Milyen elegáns név. Amira vagy, nem igaz? - Kedvesen rámosolyog a felegyenesedő lányra. Amikor az a tekercset a talpa alá rejti el, Hircine meglepődik és az érdeklődése is megsokszorozódik. Vajon mitől olyan különleges az a tárgy?
- Oh, testednek tartása bizalmatlanságról árulkodik. - Utal a karba tett kezekre. A napernyős javaslata elnyeri Reine tetszését, Hircine pedig:
- Ugye? Igazán kár volna ezért a szép hófehér bőrért. - De hogy az ténylegesen egy napernyőt varázsol a tekercsből, ismételten egy meglepetés.
- Vagy úgy. Az a tekercs reagál a tested mágia kibocsátására. Érdekes. - Meg fogja szerezni a tekercset és az erőszak sem akadály.
- Én is sajnálom. De nem fogadok el nemleges választ. - A léptei felgyorsulnak, de... mind a négy darab végtagján egy-egy fekete pecsétet helyeznek el. A teste képtelen megmozdulni.
- Hm ~ Boszorkányság. - Gondolta, hogy egy amira rangot képviselő vámpír, a láncai használatára kényszeríti Őt. 10 másodperc elegendő. A lánc megvizsgálja és megszünteti a mágiát.
- Elfut? - Ismételten egy költői kérdés. A lány jókora egérútra tesz szert. Akárhogy is, Hircine szegről végről egy ragadozó. A préda menekülése feléleszti a vadászösztöneit.
- Milyen fürge kis lábak ~ Csakhogy. Bárhogy is számolom, négy láb még mindig több, mint kettő. - Az átváltozás elkezdődik. Legelőször a szövetből készült ruhák, utána pedig a páncélok szakadnak szét. Nem kár egyikért sem, olcsó darabok. A több, mint 300 kilónyi izomtömeg dübörgő léptei egyre csak közelednek a prédához. Végül pedig, utolérik. Hircine nem ugrik rá, mint ahogy azt egy közönséges farkastól elvárhatná az ember. Komótosan elé sétál és morog. Olykor bele-bele kap a levegőbe. Ha a lány leteszi a földre a tekercset, szabadon távozhat. De ha nem... Közvetlen közelről megnézheti magának a vérfarkas gyomrát. Hircine mind a négy lábában megfeszül az izom. Ugrásra kész. Már csak a tökéletes alkalomra vár.

-Sok mindenről nem tudsz még, amit ez a tekercs rejt előled.- Dörgölte az orra alá minden bosszantás nélkül, tekintete elégedettséget tükröztek és pillantásaival még a legeltökéltebbek hitét is megingathatta volna.
Nem tartott tovább beszélgetésük, hiszen az Amira igyekezett minél távolabb kerülni a vérfarkastól. A tekercset mely hamar visszatért eredeti alakjába a kezében tartotta, gyorsan átfutotta a leírtakat majd lefarolt. Felrúgva a port, a földet és az út mentén nővő ördögmész virágokat is kiforgatta föld ágyukból. A farkas tartotta magát a tervekhez, a menetrendhez és saját fajának legendás különlegességével élt vissza. Most ott ácsorgott négykézláb előtte, karmait a földanya bőrébe fúrta és nyáltól hálós pofából néha a levegőbe harapott. Meg kellett hagyni, a vérfarkas - Hircine - értett ahhoz, hogyan növelje a feszültséget. Amiránk arca azonban most nem változott, a félelem nem tartozott erényei közé, még ha néha fel is ütötte fejét benne.
-Rossz kutya...-Szusszant, majd a levegőbe dobta a tekercset és azt hollóvá változtatva engedte neki, hogy fejük felett több száz de lehet még egy ezer méterrel körözzön a kialakuló csata. Az annak helyet adó ritkásabb, ovális kör területen ahol a szeplősen elszórt vékony fák a magasból, apró pettyekként voltak láthatóak a kör belsejében. Reine kezeit maga elé tartotta és a farkas fejére, annak gerincoszlopára sorakoztatta fel a rózsákat a dús szürke szőrme alá.
-Robbanj fel...-
Adta ki a parancsot, a gerinc nyúlványtól előre haladva déli irányból kiindulva pedig sorra zúzták semmivé a gerincoszlopot majd végül a szerencsétlen állat fejét is kisebb cafatokra, szemnek jelentéktelenebb és nagyobb szilánkok, csontdarabok képében szétszórva azt. Ha jobban körültekintett, láthatta ahogy az agyának apró kis eres darabjai a fák törzsére és a környező növényekre hintett szürkés darát.
Ő azonban a győzelmét nem volt jogos elismerni, hiszen olt valami ami nagyon is bosszantotta a célponttal kapcsolatban, az pedig annak korlátlan és Isteni regenerációs képessége volt.
-Mutasd az okos fejed, had hintsek rá egy utolsó búcsúcsókot.- Suttogta a vértől és belsőségektől terhes levegőbe. A robbanás nem csak a gerincét, de a szívét is megrágta, belső szerveit pedig több rétben megcserélte és összezúzta.

A detonáció a másodperc egy töredéke, Hircine-nek reagálni sincs ideje, a védekezés pedig esélytelen. A feje, a gerincoszlopa és számos belső szerve megsemmisül, valamint a teste maradék részét is égési sérülések borítják. Egy ilyen kaliberű támadás bármely halandó entitás vesztét okozhatná, de az esetünkben nem ez a helyzet. A kifolyt vér, a testétől elszeparált hús és csont elpárolog, a teste pedig regenerálódik. Fél percbe sem kerül és Hircine sértetlenül egyenesedik fel. A vérfarkas teste ismételten deformálódik és emberi lesz.
- Bárcsak tudnám, hogy miért nevez engem mindenki khm... egy nem jól nevelt kutyának. De ez most mindegy is. Ez a támadás... fenséges volt. Gratulálok kedves amira. - Udvariasan meghajol és ebből a testhelyzetből támad. Bal kezével egy marék vért dob a másik szemébe, a jobb kezével pedig üt. Ökle célja a gyomorszáj, de az alkart találja el. Tisztán érzi ahogy a csont először megreped, utána eltörik, a testet pedig méterekre taszítja el.  
- Bámulatos reflexek. - Gonosz mosolya árulkodó: lépésről-lépésre / csontról-csontra szeretné megtörni szegény lányt.
- Apropó. Szeretném kideríteni a képességed. Továbbá. Hasonlatosan egy aréna küzdelemhez, nem támaszkodom a támadó láncaimra. - Jelenti ki és támadó pozíciót vesz fel. A mestereitől tanult közelharci technikái elsőosztályúak. Ha sikerül a lány közelébe kerülnie, a győzelem garantált.
- Természetesen te szabadon használhatod a képességed. Máskülönben nem is volna izgalmas. - Hircine ezután ismételten támad. Semmi stratégia vagy taktika, egyszerűen csak lerohanja Őt.
- Alig várom már a szimfóniát, amelyet a csontjaid törése és a tested darabokra szakadása szolgáltatnak majd! - Karmos mancsával megpróbálja elválasztani az amira sérült karját a torzótól.

A tekercs megmondta, tisztán vázolta az amira előtt mégis mivel van dolga. Hiába rikácsolt, maga is tudta és az ostoba pergamen is sejtette, hogy nem fogják kiontani a vérfarkas életét az mégis úgy volt vele: megpróbálják. A vérfarkas se perc alatt regenerálódott, a környék azonban még mindig vértől és annak gyűjtő helyéül szolgáló tócsákban gyűltek. A békés múltú pihenőhely most úgy állt ott mint egy vére csata színhelye, már csak a varjak hiányoztak ha eltekintettek a felettük kőrőző fekete madárról ami most is megvető pillantásokkal szemlélte a jelenetet.
-Köszönöm, sokat gyakoroltam és fejlesztettem magam, hogy mindez ilyen tökéletes legyen.-Jegyezte meg félvállról az amira, a figyelme pedig egy rövid időre mintha elkalandozott volna, szemei az egyik közeli fa törzsére tapadtak és tekintetével a szorgosan rajzó és gyűjtögető hangyákat figyelte.Nem tanultál semmit.
Tudta, hogy még Lucretianak is akadna kifogása a támadásra, minden ponton, minden pecséten, de még az unokahúga hajszálainak rendezetlenségén is fennakadtak a szemei. Minden adandó alkalmat megragadott, hogy az önbecsülését és a lélekjelenlétét próbára tegye. Vajon valóban fejlődött?
Reccs, ripp és ropp. Reine pupillái összeugrottak, egészen apró muslinca méretűre összeszűkültek ahogy a karja fájdalmas és rémesen hamis hangon eltört. A tekintete tovább emelkedett, szembenézett a ravaszság fűszerezett szemekkel és a következő percekben már a törzsbe préselődve milliméterekkel, nagyot szisszent. Micsoda lektűr lehetett volna a nagynénjének, minden sorát vígan olvasta volna és nyáltól tocsogó ajkakkal várta volna a fájdalmas vég nyújtotta happy endet.
Rezignált sóhaja hűsen pergett le ajkain, az arca továbbra is rezzenéstelen volt, de opálosan tükrözték a napfény szórt fénysugarait.
- A fals szimfónia hallgatása nem vall jó ízlésre. - Fogott rá a maga mellett lógó karra, mintha apró kis tüskék álltak volna ki a bőre alól. Vélhetően a húson kívülre is kiásták magukat. A következő ütést megelőzve amaz fejére szökkent, lenyomta azt néhány centivel és mögé ugrott. Macskaként, puha léptekkel és nesztelenül érte el a fűszálak takarta véres anyaföldet.
- Vérhegyen megmutatom neked, milyen szép is egy jól komponált remekmű... -Helyezett el gesztusok nélkül egy pecsétet a nyelvén és újfent testébe robbantotta a férfi fejét. Most a vér rá, pontosabban hátába fröccsent, néhány apró darab szürkeállomány pedig beleakadt a rezes szálak közé. A tollas lentebb ereszkedett, út közben méretében változott egy keveset, és egy bölény méretű károgó csúfságként felkapta a földről a összecsukló testet.
Reine a madár hátára fél kézzel is felhúzza magát, tekintve hogy fém, fa és csontok elegyének mágikus masszája, némi ezüsttel megspékelve. Ezüstkarmait kárörvendőn Hircine fejvesztett torzójába fúrta, majd ellökte magát a földtől és felemelkedett.