Csontok ösvénye

Arikan Quadrelli a kiigazízó...

Ran bandukolt a világban, Dombvidéket keresve, majd ahogy nézelődött, és sétált egyenesen, nem igazán nézte merre megy, hátha egyszer csak oda talál, ahova menni szeretne, mélázgatott magában, majd egyszer azon kapta magát, hogy nagyon melege van, és egy sivatagban van.
-El tévedtem volna?- kérdezte félhangosan magától, mivel nem gondolta, hogy ezen a kihalt területen akár élhetnek is, de ezt hamar megcáfolta a szél, mely csont illatát sodorta Ran felé. akkor mégis élnek itt gondolta magában, sőt meg is halnak. jobb lesz óvatosnak lennem tisztázta le magában Ran, miközben a csontok illata irányába eredt, hátha van még egy kis hús a csonton, és hátha még új, nem régi a tetem.
Ran-nak sajnos csalódnia kellett, hiszen azon a csonton már egy árva húsdarab sem volt, és még friss sem volt, de mivel szerette a csontot csak úgy magában is, így egy a földön talált kis csontdarabot felvett, és elkezdett rágicsálni. Miközben a csontot rágta, néhány kisebb, halk morgást hallatott, miközben jóízűen majszolgatta a csontot.
Hirtelen a közelből mozgást hallott, amire fel kapta volna a fejét, de inkább mintha nem hallott volna semmit sem a földön maradt fekve, és folytatta a csont rágását.

Arikan jól ismerte a területet, ami felett uralkodott. Szinte mindegyik homokszemet ismert, mindegyik dűne mesélt számára, elfedte a kíváncsi akaratoskodó és veszélyes tekintetektől és megóvta őt mindennemű veszélytől. Arcába húzva a népére jellegzetes szöveteket, óvatosan lépked, hogy a forró nap ne perzselje fel gyenge, mostanában elszokott bőre a naptól. Ahogy lép, óvatosan teszi, hogy szandáljába ne folyjon a homok és ne égesse meg. Egy pillanatra megáll, hogy shifrájára tekintsen. A sálból ép kilátszó szemeivel keresi a férfiét, ki talán sokkal jobban viseli a tikkasztó sivatag melegét. Oldalához ér, hogy ellenőrizze eszközét.
-Az Óriás skorpió a csontok közt lapul és henyél ilyenkor. Készen állsz megmérkőzni vele, vagy segítsek kicsit az árnyaimmal? - ahogy ezt mondja felemeli kecses, viszonylag hosszú ujjai közt sötét megfoghatatlan láng játszik, mely képes lenne elnyelni a napot. Viszont a sál takarásában arca mimikája torzul. Aggódik népéért, kiken furcsa, eddig ismeretlen betegség söpör végig és csak remélni tudja, hogy a méregből ki tudnak keverni egy gyógyszert. Kezét nyújtja, hogy a férfiét megfoghassa, majd ökölbe szorítja, mielőtt az érzékelhetné a gyenge, kedves gesztust. ~Megint... hova tetted a józan eszed? És miért kalapál íly módon a szívem?~ Egyszerre boldog, hogy rá tudta venni a férfit, hogy vele tartson, míg kis híján sírva fakad, hogy kockáztatnia kell az életét, de ő az uralkodó, népéért felel, holott ő is népének tagja.

- Az ezer éves sivatak és a piramisok völgye a hazám. Népemet és uralkodómat szolgálom, híven és alázatosan, kötelességemet teljesítem halálomig - hangoztattam a sifrák esküjét. - Megküzdök vele, ha így óhajtod - mosolyogtam a sálam mögül, bár a szemem körüli apró ráncok elárulhatták, hogy a halál torkában is éppen kiválóan szórakozom.
- A homok felett uralkodom, szerintem nem kell megölnünk,elkapom, te megszerzed amit szeretnél, és útjára bocsjátjuk - javasoltam a megoldást, ami talán nem olyan nagy veszélyt hordoz magában. Bár elég egy kis szúrás és a csontok ösvénye lesz a nyughelyünk.
- Jön valaki - kaptam el az uralkodónő karját. A homok elárulta. A sok kis rezdülés, de ez nem a skorpió. Felvontam a szemöldökömet.
- valaki idegen jár itt. - közöltem Arikannal, kissé bizalmasabb hangnemet megütve. Igazából az egész feladat alatt inkább társamnak tekintettem minden laochra urnőjét, mint feljebb valómnak.
- Mit óhajtsz úrnőm? - néztem rá kérdőn. - Szedjem elő a betolakodót, vagy játszam az alázatos testőr szerepét? - nevettem fel halkan, miközben az egyik fehér színű kendőt lecsavartam a nyakamból és felé nyújtottam.
- Nehogy baja legyen felségednek - kacsintottam rá. A forró sivatagban nem árt a sok rétegnyi ruha.

Ran körübelül egy percig ette a csontot, majd, amikor befejezte azt körbenézett, de nem igazán látott homokon kívül mást, így elindult a hang felé, amit hallott, persze csak óvatosan, lassan, hiszen nem tudta, hogy mi van itt a környéken, hogy csak képzelődik-e, vagy a kis farkas tényleg hall hangokat.
Ahogy közeledett kezdte kivenni, hogy nem csak 1, hanem 2 hangot is hall, és azt is, hogy az egyik egy nő-höz tartozik, a másik pedig egy férfihoz, néhány szófoszlányt is hallott, de az nem igazán érdekelte, ahogyan közeledett, megpillantotta a két személyt vele szemben, a mancsait égette a homok, így toporzékolva állt meg elöttük, majd illedelmesen köszönt, és bemutatkozott.
-Jónapot! Én Ran vagyok, és azt hiszem eltévedtem, Dombvidéket keresem, jófele megyek?- érdeklődött a kölyök kinézetű farkas.

Hallva az esküt torkába gombóc keletkezik, gyomra pedig képes lenne kifordulni. Szolgának nevelték őt, a leendő uralkodó egyik leendő feleségének, nem magának az uralkodónak. Válaszára tagadón rázzam meg fejét.
-Meg kell nyúznom a mirigyéért, így belehal a műtétbe is. Vagy éhen hal. Viszont a húsa ehető, a szegény negyedbe beadhatnánk. - magyarázza meglátását. Mindenkiért felel, nem csak a közért. Mindenkiért kiben akár egy csepp Laochra vér is folyik. Gondolatából a férfi vas marka rántotta vissza, ahogy az egyik hatalmas csont mögé bújtatja. A közelsége jól esik számára, ahogy a véres oázisra emlékeztető illata is. Szavai viszont nem nyugtatják meg, ellenben jól esik neki a bizalmas hangvétel, mivel a férfi illeti.
-Nem Laochra. Nem érzem a jelenlétét. - néz kicsit mérgesen, hiszen ez az ő területük és furcsállja, hogy a vad népek nem unga-bungázták meg az idegent. Átveszi a fehér kendőt, mit arca eltakarására használ.
-Köszönöm Sol. - enged meg egy gyermeki mosolyt, mit csak a férfinek szán. De az idegen ezt a röpke pillanatot is elveszi, megzavarva, hogy a kék szemekbe révedjen, vizsgálhassa a sebzett arcot a kendők takarásából.
-Alakum salam - köszönti az idegent és Solomon mellé libben könnyeden. Itt, hol nem láthatja őket más, viselkedhet vele úgy, ahogy neki tetszik. Felemelve kezét egy sötét árny gömböt von maguk köré, hol azonnal a sivatagi éjszaka hidege teszi próbára tűrőképességüket.
-Egyáltalán nem. Rég átlépted a sivatag határát, ezen túl sincs más, mint homokdűnék. - magyarázza, majd Sol-ra tekint. Ő tudja hol húzódik a legközelebbi föld alatti folyam a homokdűnék alatt. Noha az ivás nem lesz egyszerű, de nem megoldhatatlan.

Lassan ingattam a fejemet.
- Vagy úgy - bólintottam. Nos, eddig nyúzásról, belezésről nem volt szó. - Így már teljesen más a dolog fekvése - kuncogtam. Sok minden van, amihez értek, és még több minden amihez nem. A méregek, ésösszetevői begyűjtése a második csoportba tartozik.
- Mekkora ez a jószág, pontosan? - kértem méreti információt. - Van szegény negyedünk? - döbbentem meg. Hogy miket meg nem tud az egyszerű shifra. - Ez valami új dolog, vagy akad néhány bevándorló? - döntöttem oldalra a fejemet. Nem, nem vagyok ostoba és napszúrást sem kaptam, csak a sok száz év alatt a figyelmem nem terjedt ki a városra és annak lakosságára. Nekem egy feladatom van, volt és lesz: a hercegnő védelme!
- Egy kölyök? - csodálkoztam halkan. - Nem, ez több annál - az uralkodóm elé álltam és a homokot felhasználva felemeltem az idegent.
- Mi az óhajod, hercegnőm? Mi legyen a sorsa? Dobjam ki, ássam el, adjuk oda a pigmeusoknak, esetleg a szegénynegyed lakóinak a húsát és a szőrét? - néztem kérdőn a nőre, miközben még mindig a levegőben tartottam a betolakodót. Ám mivel megálltunk, s nem akartam, hogy a hercegnőnek baja legyen, így egy hullámot hívtam elő a homokból mely naperőnyként védte a nőt. Az idegen nem érdekelt, felőlem akár hőgutát is kaphat.
- Vagy...? Mást óhajtasz?
Közelebb hajoltam Arikanhoz és a fülébe suttogtam, a homok pedig kellően zúgott, hogy ne lehessen kihallgatni a kérdésemet. - Mi van ha kém? Vagy bérgyilkos? Én azt mondom öljük meg, utána pedig vadásszuk le a skorpiót.

A női hang mondott valami furcsát, amire Ran félre fordította a fejét, mert nem értette a szavait, majd megkapta az útbaigazítást,
-Köszönöm- mondta, majd el kezdett megfordulni, hogy akkor vissza megy oda, ahonnan jött, hátha meg találja az utat Dombvidék felé, de hirtelen a homok mozogni kezdett alatta, és felemelkedett, erre Ran meg ijedt, és lefeküdt, hiszen így biztonságosabb volt számára az emelkedő homokon lenni. Azt is sejtette, hogy itt nem biztonságos, így láthatatlan pajzsát aktiválva mászott, vagyis inkább csúszott le a homok emelvényen, majd amint leért fel ált, és megrázta magát, de mivel érdekelte, hogy kik ezek a szerzemények, mert nem érzett eddig hozzájuk hasonló illatú lényt, ezért lassan vissza ment hozzájuk viszonylag közel, majd szaglászni kezdte őket óvatosan, majd miután megszagolta őket hátrált pár lépést, és tisztes távolságot tartva leült, majd a fejét oldalra döntve egy kis nyüszítést hallatott, mert a homok égette a popóját, ezért fel ugrott állásba, és toporzékolni kezdett a forró homok miatt.
-És tudja, véletlenül, hogy merre találom Dombvidéket?- kérdezte Ran a női hanggal rendelkező egyedet.