Mocsár

Hogy mit keresett a mocsárban ő se tudta. De egyelőre itt volt. Igazából egy kidőlt farönkön ült és nézte a papírost, amin egy eléggé bő és részletes felkérés rajzolódott ki.

"Élve vagy holtan! De inkább holtan, keressük ama féktelen bestiát, aki lemészárolta a fogadó teljes személyzetét és vendégeit.
A jutalom EGY zsák arany! A tett helyen várjuk azt a kellően bátor férfit vagy nőt, aki elhozza elénk az ádáz bestia maradványait."

Narelle felnevette. Ez annyira egyszerű lenne, szinte már gyerekjáték. Csak egy tökéletes balek kéne és övé lenne a zsák arany. Ezt már akkor is tudta, mikor egy útszéli hirdetőtábláról elmarta a pergament. Ennek ellenére még sem hagyta valami nyugodni. Vajon ki lehetett a titokzatos mészárló?
Nagyot sóhajtott, majd felállt, és elindult tovább előre, hátha kikavarodik ebből a mocsárból. Szőrméjét magasan tartotta, nehogy összekoszolja, na nem mintha a varázsbunda nem élné túl a koszolódást, de na...
A következő pillanatban belecsapódott valami. Narelle nagyon remélte, hogy nem az a villám, ami már néhány évtizede kijárna neki, azért a megjegyzését, "Inkább csapjon belém a villám!" Ahogyan volt sikere pislantani, megállapíthatta, hogy végig nyalta az arcát... Szaporán pislogott, először el se hitte, hogy kivel hozta össze a sors. Első gondolata az elázott papír, a második a bundája, a harmadik pedig az előtte lévő macska volt. Chh... még emberi alakban is túl macskás. Megfogta a kezét és hagyta, hogy Galeon felsegítse, ám ahelyett, hogy elengedte volna inkább megölelte.
- Te komisz macska - vakargatta meg közben a füle tövét, majd végül hátrált néhány lépést és megszemlélte magának a macskát. Egyből kiszúrta a nyakörvét. Megvető pillantást küldött a tárgy irányába. Nem tudni, hogy ez most kinek és minek szólt, a címernek, vagy magának a tárgynak. Bár az is igaz, hogy Narelle teljesen kivonta magát a vérhegyi politika alól, és az ott élő vámpírok közelébe se megy.
- Jól vagyok, köszönöm - válaszolt végre, miután ki puffogta magát gondolatban. Mostantól inkább egy templomi orgonáért, vagy egy fél tégláért fog fohászkodni.
- Haku... nos... őt hagyjuk - felelte szűkszavúan. Nem felejtette el az utolsó találkozásukat, sem pedig az előtte lévőt, amikor csúnyán elváltak. Bár ez az utóbbi találkozást se lehetett feltétlenül szépnek, vagy kellemesnek nevezni.
- Te, hogy vagy? Itt az a kérdés. Vértől bűzlesz... - közelebb hajolt, hogy jobban megszaglássza. Bár az ő orra nem olyan éles, de azért nem elhanyagolható az ő szaglása sem.
- Értem - mondta és hátra lépett. - Akkor téged keresnek. Ostoba macska vagy Galeon.

Különös, de amikor Narelle megvakarta Galeon füle tövét, annak egyetlen szőrszála sem hullott ki. Bizonyítást nyert a tény, hogy csak a halandók érintését nem állhatja, s mindez lelki eredetű problémákra vezethető vissza. Galeon undora, vedlés formájában nyilvánul meg.
Galeon észrevette, hogy démon társa a nyakörvével szemezget. Széles mosoly ült ki az arcára, mellkasát kinyomta, tekintetét az égre emelte, jobb kezével pedig végigsimított a tárgyon.
- Tetszik, mi? Az enyém, nem adom... - Közölte irigy kutya módjára.
- Ez jelképezi dicsőséges győzelmem. Nem is olyan régen, igába hajtottam egy kastélyt és annak teljes népét. Mi is a család neve? Co...Co...Conell! Igen, ez lesz az! - Ebben a pillanatban még a büszkeség bűne is eltörpült volna mellette.
- Bár... számomra ismeretlen oknál fogva... ezek az ostoba halandók a nyakukon és a nem a fejükön hordják a koronát... - Vont le újabb téves következtetéseket. Szegény Galeon-t, a tudtán kívül, teljesen lóvá tették.
- Nos, ami azt illeti, éppen Haku-t keresem. A segítségével, a földel tesszük egyenlővé Damarel-t, az emberi fővárost. Egy gonddal kevesebb és a romok helyére, felépíthetjük a kaput, amely összeköti a démonok és halandók világát. - Ecsetelte önelégülten. Galeon igazán büszke volt magára, hogy ezt az összetett és igencsak körmönfont tervet, teljesen egyedül találta ki. Még csak elképzelése sem volt róla, hogy a másik 7 démon hibrid... még a kisujját sem mozdította meg a nemes ügy érdekében.
- Nem panaszkodom. Halandó szolgáim kellő képpen kiszolgálnak. Egy tágas kastélyban lakom, napi 5x étkezem és naphosszat aludhatok. Még egy bizonyos tehén nevezetű haszonállat emlőiből származó fehér nedűvel is a kedvemben járnak. Tej a neve, ha jól emlékszem. Hmmm, mennyei! - Ahogy mindezekről megemlékezett, még hevesebb dorombolásban tört ki. Kérdően Narelle szemrevaló melleire pillantott és egyre csak azon járt az esze, hogy vajon azokból is lehetne tejet fejni?
- Vér? Oh, igen... megöltem 1-2 halandót. Nem... a megölés szó nem fedi az igazságot. Széttéptem őket. A fejüket, a végtagjaikat... belső szerveiket. Még én magam is meglepődtem hány felé tud szétszakadni egy emberi test, amikor a villámaimmal megerősített mancsommal csapok le rá! - Mesélte lelkesen, mintha csak egy röpképtelen madárral élet-halál játékot játszó macska volna.
- Hm? Keresnek? Mégis kik? - Kérdezte mérhetetlen tudásszomjjal csillogó szemekkel Narelle-től.

A nő legyőzte a késztetését, hogy szóvá tegye a dorombolást és a lelkes farkincacsóválást. Hát na, örül neki. Mi tagadás, ő is örül neki, hogy látja, és hogy nincs különösebb baja.
Narelle elmosolyodott, és anyásan megveregette a férfi fejét. - Buta vagy, Galeon - mondta neki mosolyogva. Nagyon küzdött az ellen, hogy nevetésben törjön ki. Nem állt tőle túl messze,
- Ugye tudod, hogy ilyen - itt megpöckölte a bilétát, - az emberek a házi állatukra aggatnak. Tévedésben élsz kicsi Galeon. Ez, nem azt jelenti, hogy te... oh igen, hogy igába hajtottad a Conell családot. Hanem, hogy te az ő háziállatuk volnál - magyarázta el végül Narelle a nyakörv valódi jelentéstartamát. - Mindamellett egy jótanács: kerüld el a Vérhegyet. Felesleges bármit is kockáztatni. Bár azt hiszed sérthetetlen vagy, de nem olyan ostobák már az élőlények mint születésünk hajnalán - intette óvva a macskát Narelle a további kalandozásoktól. Féltette? Igen, hiszen a barátja volt.
- Hogy mit csináltok? - lepődött meg a nő. Nem is, a meglepődés nem fedte a valóságot. Teljesen megdöbbent. Szinte el is felejtette, hogy mi is a feladatuk, s Galeon most erre emlékeztette. Komoly problémával szembesült ezáltal Narelle: valahogy fel kellene világosítania a macskát, hogy nem hogy városokat nem törölhet el a föld színéről, de Kapu se nagyon fog épülni, mármint ami a Pokolba vezet.
- Nem, nem Galeon. Szó sem lehet róla! - jelentette ki határozottan a nő.  - Nem pusztítasz el semmiféle várost! Hovatovább... -nagyot sóhajtott. Előbb-utóbb csak ki kell böknie. - Nem lesz semmi kapu építése, már ami a Pokolba vezet!
Várt, talán kicsit izgatott volt a dolgok állása miatt, hiszen érdekelte, milyen reakciót vált ki ezzel a férfiból. Jóllehet tényleg a kapu építése lett volna a feladatuk, de... Narelle megszerette az életet, elvolt, nem kötötték a szabályok. Esze ágában sem volt ezt tönkre tenni.
- Mint említettem, hülyének néznek téged - közölte vele, majd mikor kérdőn rám nézet... - Felejtsd el. Nem vagyok tehén! Még is mit képzelsz te rólam?! - dühtől szikrázó szemekkel nézett rá a macskára. Reménykedett abban, hogy annak lesz annyi esze, hogy rájöjjön, az előtte lévőt, épp most sértette meg akaratán kívül is.
- Ostoba vagy Galeon. Nem bántjuk az embereket, sem pedig más lényeket! - magyarázta a nő. - Nem tudom mit csináltál az elmúlt évek alatt, de ennyit még én is tudok. Nem mészárolunk ész nélkül! A végén még komoly bajba kerülhetsz. Jelenleg a rád kitűzött vérdíj nem komoly. Ez csak annak köszönhető, hogy nem ismerik a kilétedet. De! Ha sokat pusztítasz fel fognak figyelni rád az emberek. És nem lesz nyugtod.

- Már hogy tudnám elkerülni a Vérhegyet? Hahó! Hisz ott lakom... - Hívta fel a nő figyelmét erre az apró, ám annál nagyobb jelentőséggel bíró dologra.
- A vámpírok meglepően kedvesek és nagyvonalúak velem. Néha el is gondolkodom rajta, hogy ha más nem, de Őket nem pusztítom ki. Legalábbis nem teljesen. Ez pedig... - Mutatott újfent a nyakörvre.
- Minden csak nem az, aminek beállítod. Ha ilyen alantas dolgot lenne hivatott jelképezni, akkor miért vesződtek volna ennyit a megfelelő nyersanyagok kiválogatásával, amiből elkészíthetik? Ha átváltozom oroszlán alakomba, leköveti testem méretnövekedését és tökéletesen passzos marad úgy is. - Védte makacsul tulajdonát.
- Tudtommal... a királyok jókat esznek, isznak, annyit alszanak, amennyi jól esik, illetve azt csinálnak, amit csak akarnak. Ugyan, miben lenne ez más attól, mint amiben nekem részem van? - Kezdett morcos lenni. Galeon nem kedveli az olyan személyeket, akik mindenben csak a rosszat látják.
- Oh... - Vágott meglepődött képet, amikor megtudta, hogy a fején levő vérdíj nem is olyan jelentős.
- Az bizony probléma... attól tartok, hogy akkor még sokkal sokkal sokkal sokkal sokkal több halandót kell megölnöm. - Jelentette ki, s egy szadista mosoly ült ki az arcára, jobb kezének nagyujjának - éles karmának végét - pedig beakasztotta az egyik szemfoga mögé. Teljesen tűzbe jött a féktelen pusztítás gondolatától, még az ég is elkezdett beborulni.
A hír hallatán - miszerint a kapu nem fog megépülni a testvérei felhagytak őseik tervének kivitelezésével - Galeon egy picit megingott. Füleit lecsapta és szemeit összehúzta.
- Narelle kisasszony... okos vagy, de talán még sem annyira, mint gondoltam. - Élcelődött és közben ökölbe szorultak a kezei. Ez semmi jót nem ígért.
- Mindig is érdekelt... vajon melyik az erősebb? Az én villámaim, vagy a te pajzsod? - Tette fel az élet nagy kérdését és azúrkéken világító szemekkel nézett farkasszemet a hercegnővel. De végül... elmosolyodott és elnevette magát.
- Csak vicceltem. Nem öllek meg. Hakuryuu bátyám szomorú lenne. - Kegyelmezett meg nagy kegyesen.
- De az emberiséget és az összes többi halandó fajt elpusztítom. Kapu ide vagy oda... ezen a tényen semmi sem változtat. - Hozta meg a végső döntését és kíváncsian várta, hogy Narelle miként dönt. Megpróbálja Őt megállítani, semleges marad, vagy esetleg csatlakozik hozzá?

Egy pillanatra behunyta a szemét Narelle. Igyekezett legyűrni az indulatait, ám, a mindig hűvös viselkedése mintegy pillanat alatt semmivé foszlott.
- TE NEM VAGY NORMÁLIS!!! - kiáltotta Galeonnak a nő. - Démonhibrid vagy, te szerencsétlen szőrgombóc! Még én sem maradhattam a Vérhegyen, pedig az egyik királynő volt az anyám. Miért hiszed azt, hogy PONT TE lennél a kivétel?! Ostoba vagy Galeon - vágta a fejéhez a nő. Egyszerűen nem fért a fejébe, miért ilyen makacs a másik. - De tegyél amit akarsz, ha meghalsz nem az én bajom lesz - tette még hozzá, s ezzel lezártnak tekintette a témát. Mindent amit mondott Galeon figyelmen kívül hagyta. Kedve lett volna felcsörtetni Vérhegyre és a macska helyett kikérni magának, hogy milyen jogon bánnak úgy vele mint egy házillattal. De... nem tette, s nem is hangoztatta. Galeon felnőtt, el tudja dönteni mi a jó. Ha meghal, hát meghalt.
- Megmondtam, és ez parancs Galeon. Jobb ha tartod magad hozzá. NEM gyilkolsz feleslegesen, NEM pusztítasz el semmit ezen a világon, se várost, se embert - dühösen fonta karba a kezét. Miért veri őt a sors?! Galeon ki tudja hol volt az elmúlt években, de nem változott semmit. Ugyanolyan ostoba és szeszélyes, mint amilyen volt a Pokolba. A nő emlékezett rá, bár az emlékeiben egy cuki kölyök macskaként élt, de úgy látszik a cica időközben felnőtt.
- Nem tudsz megölni, ostoba macska - nézegette a körmeit. - De persze próbálkozhatsz - tárta szét a karját, hogy "rendben itt vagyok, próbálkozz csak". Lucifer az apja, és az anyja Emily se volt gyenge. Ugyan nem szeretett felesleges harcokba bonyolódni, de ez nem azt jelentette, hogy nem is képes harcolni.
- Nagyon megbánod Galeon, Harag bűne, ha ellenszegülsz nekem, Narelle la Rosanak, Lucifer lányának! - Sose volt ennyire hivatalos, de nem fogja hagyni, hogy egy kis szőrgolyó megkérdőjelezze a parancsait, és az erejét. Ha ez kell, akkor megküzd vele. Amúgy is... értelmezheti kihívásnak. És, ő, Narelle, elfogadta a cica kihívását.

- Oh, egy "parancs"? - Kérdezett vissza egy gyilkos mosollyal az arcán.
- Hogy megtudlak-e ölni, vagy sem... Talány. Magam sem tudom, hogy jelenleg milyen erős is vagyok. De az, hogy csak így csípőből cáfolod, önelégültségről tesz tanúbizonyságot. - Magyarázta arcát az egyik tenyerébe temetve. Szemei nem azúrkéken, hanem vörösen világítottak, hegyes fogai megvillantak és még a nyála is kifolyt. Nehezen kapott levegőt, zihált a nagymacska.
- Ez... mókásnak ígérkezik! - Förmedt rá végül a hercegnőre. Galeon tekintete valami nem e világi volt. Mintha teljesen az uralma alá kerítette volna Őt a vérszomj.
- Megbánás? Ezt a szót... nem ismerem! - Jelentette ki, s lassú léptekkel megindult a lány felé. Színe elé érve azonban, térdre borult és arcát amaz hasába fúrta.
- Rendben van. Megértettem. Teljesítem a parancsodat. Nem ölök és nem pusztítok feleslegesen. - Narelle összes feltételét elfogadta egy zokszó nélkül. Az előbbi vérszomja nyomtalanul eltűnt, s még dorombolni is elkezdett.
- Igazad van. A vámpír hercegnő, akivel leszerződtem, minden este arra kényszerít, hogy megfürödjek. Pedig... ki nem állhatom a vizet... - Ismerte el, hogy azért mégsem annyira fenékig tejfel az élete a kúriában.
- De... már csak idő kérdése, hogy mikor ismerik el démoni lényem felsőbbrendűségét és tesznek meg a birtok tejhatalmú urává. - Magyarázta lelkesen, még mindig Narelle hasába.
- Nem a Vérhegyre vezető út a veszélyes, hanem az élet ott...
- A vámpírok elképesztően veszélyesek. Különösen a Camille nevezetű takarítónő. Lefogadom, hogy idősebb, mint maga Lucifer, de még a villámaimmal is alig tudok kitérni a partvisa suhintásai elől... - Kezdte a megemlékezést.
- Most komolyan, ha az a dolga, hogy takarítson, akkor miért akad fenn olyan apróságokon, hogy összekenek ezt-azt az ételmaradékkal? Hálás is lehetne nekem... figyelmes vagyok és minden egyes alkalommal, ugyan amögé a kanapé mögé dobálom a csontokat, minden egyes nap... - Itt a dorombolása félbeszakad, szegény Galeon kezd zaklatott lenni.

- Nem. Ez nem egy parancs. Ez A Parancs! - enyhén bosszúsnak érzete magát a nő. Bár bízott magában, egyelőre még nem idézete meg se az aktív pajzsát, se a gömbjeit. Végtére is komoly kárt nem akart okozni a macskában, csak némi észt verni belé. Az pedig nem olyan nagy bűn.
- Vagy pedig arról, hogy ismerem magam, te pedig cicus nem - vágta rá, miközben felkészült a támadásra, főleg mikor Galeon megindult felé. Meglepő módon nem támadta meg, s az előbb mutatott vérszomja is a múltté lett. Narelle meglepődve pislogott. Vajon mi történt? Végül is nem kérdezett rá.
- Megbocsáss, de az a vámpír minden csak nem hercegnő. Van uralkodói felmenője? Nincs. Csak tanácstag. Lehet meglep Galeon, de tudom kik és mik élnek a hegyen - paskolta meg a fejét sután. Azért még gyanakvó volt a férfival szembe. Arról nem beszélve, hogy kicsit furán jött, hogy hozzábújt.
A nő elfojtott egy kuncogást. Csak is ő lehet olyan lökött, hogy befogják házimacskának, ennél már csak akkor lepődött volna meg jobban, ha kiderül a fővárosban rabszolga. Na! Az egy nagyon érdekes dolog lett volna.
- Jól van, de most már elengedhetsz - mondta Narelle, és megpróbált hátrálni, amint ez sikerült visszaigazgatta a bundáját a megfelelő helyekre. Így, már nem érezte annyira feszélyezve magát, mint pár pillanattal ezelőtt.
- És mi a terved? Visszamész, házicicát játszani? - érdeklődött enyhe gúnnyal a hangjában a nő. Egy megvető pillantást vetett a nyakörvre. Szíve szerint már az elején letépte volna Galeon nyakából, de ha mágikus, akkor némileg kételkedett abban, hogy képes ő levenni.

- A parancs az parancs, nem számít, hogy milyen névelőt teszünk elé. Csak az számít, hogy ki adja és hogy kinek. Általában nem fogadok el parancsokat másoktól, de téged kedvellek. Az előbb, amikor megszagoltalak... tisztán éreztem, hogy hű vagy a démon fajhoz és hogy az életed árán is megvédenél bennünket. A szándékaid tiszták és noha nem tudom, hogy mit tervezel... biztos vagyok benne, hogy döntéseid fajunk dicső felemelkedését szolgálják. Ameddig ez így marad... hűen fejet hajtok előtted és teljesítem a parancsaid. - Felelte kedvesen mosolyogva és szikrázó lelkesedéssel. Az érmének azonban két oldala van... Ha Galeon csalódik a démon hercegnőben, akkor teljes erejével sújt le rá és zúzza Őt össze, akárcsak egy érett körtét.
- Ő hercegnőnek vallja magát, de felőlem akár a pokol tüzéből pattant háromfejű cerberus is lehetne... ameddig léte az én kényelmem szolgálja, nem számít a titulus. Ami pedig a politikát illeti, köpök rá! - Galeont sosem érdekelték az ilyen magasröptű dolgok, mint a különböző fajok politikái, Ő a tiszta, nyers erőben hitt és abban, hogy a világ sorsa nem egy kerekasztal körül, hanem a csatatéren fog eldőlni.
- Narelle kisasszony... nagyon is jól tudom, hogy milyen erős vagy. Pontosan ezért... kezd el forrni a vérem, valahányszor csak meglátlak téged. De... mivel én offenzív, te pedig deffenzív beállítottságú vagy... számomra kettőnk párbaja... oka fogyottá válik. Ellenben Hakuryuu... alig várom, hogy összemérjem vele az erőmet! - Galeon dióhéjban kifejtette, hogy szörnyen unalmasnak találja Narelle teknősbéka védelmi harcstílusát és sokkal inkább harcolna egy olyan ellenféllel, aki harc terén, hasonló elveket vall, mint Ő maga.
- Visszatérek. Emerald hercegnő 2 óra távollétet engedélyezett a számomra. Oh, jut is eszembe... említette, hogy a kastély körül bolyong néhány kóbor vérfarkas... Őket azért megölhetem, nem? - Érdeklődött oldalra döntve a fejét.

Felvont szemöldökkel néz a cicusra.
- Ez azért nem pont így működik Galeon - jegyezte meg dünnyögve a nő, de valahol úgy volt vele nem piszkálja tovább se a macskát, és a témát se. Feleslegesnek tartotta. Ennyi erővel az időjárásról is beszélhetett volna, vagy egy fával, nagyjából ugyan olyan hatása lett volna.
Elfojtott egy sóhajt, nem próbálta meg védeni a továbbiakban a hibriddel szemben az igazát. Amúgy se vezetett volna sehova. A meddő vita pedig csak erősítette volna a fejfájását, ami lassú, alattomos módon kerítette hatalmába a nőt. Nem tudja tagadni, de aggódott az ifjabb Haragért, vajon komolyan tudja-e az a buta macska mibe ment bele, hogy elfogadta a nyakörvet? A nő erősen kételkedett benne.
- Tudok támadni is Galeon. De nem szeretnélek szitává lyuggatni - ezzel egy pillanatra felvillantotta a gömbjeit. - Ami Hakuryuu-t illeti... Nem tudom Galeon. Bármennyire is ostobának tartalak jelenpillanatban, azért aggódok érted. Nem szeretném, ha az ostobaságod miatt idő előtt meghalnál - ejtette ki lágyan a szavakat a nő, és megcirógatta a másik fejét.
- Nem. Még szép hogy nem! Ostobaság is ilyet kérdezned. Önvédelem az más, de persze ez eléggé tág fogalom, hogy te mit tekintesz önvédelemnek és én mit - fanyarul elmosolyodott. Megcsóválta a fejét, amint eljutott az agyáig, hogy mit is mondott a férfi. Chh... még hogy hercegnő... Majd ha befagyott a Pokol.
- Menj, játszd a szobacicát Galeon, de ha azon kapod magad, hogy egy hajszálon függ az életed, ne engem hibáztass! Én szóltam, hogy ostobaságot csináltál! - paskolta meg a macska fejét, majd elindult a vele ellentétes irányba. Nem köszönt el, nem tört ki könnyekben. Ennyi elengedte a kölyök kezét. Lesz, ami lesz. Ha a sors kegyes, akkor még találkoznak, ha nem...

- Ahogy én sem szeretném apró cafatokra szaggatni a tested, Narelle kisasszony. - Villantotta meg egy pillanatra Ő is a karmait, majd a nőre kacsintott. Bármennyire is próbálta türtőztetni magát, Galeon egyre nagyobb kényszert érzett annak irányába, hogy megküzdjön a hibridek vezetőjével. Még szerencse, hogy audienciájuk lassan a végéhez közeledett.
- Csak költői kérdés volt. Még szép, hogy megölöm Őket. Az én kis kuckóm közelében... egyetlen csahos sem sompolyoghat. - Közölte ujjait egymás közé fonva és megropogtatva azokat.
- Narelle kisasszony... bármikor meglátogathatsz. Lefogadom, szolgáim, a Conell család, tárt karokkal fogadná uruk egy régi ismerősét. - Tett ajánlatot, ám ekkor a nő elkezdett távozni.
- Hm... neked is szia... - Motyogta csalódottan, még a fülei is lekonyultak.

VÉGE

Rayne

Sangria felsóhajtott. Több órányi gyaloglás állt a háta mögött. Bár igaz, ami igaz, útja kezdeti szakaszát lóháton tette meg. Azonban az állat valamikor ma hajnalban kilehelte a lelkét. Sangria ott hagyta a tetemet a dögevőknek és gyalog folytatta az útját.
Maga sem tudta, hogy miért is adott azokra a pletykákra, szóbeszédekre, melyek szerint valahol a mocsárban nő egy igen ritka virág. Egyes emberek akár több zsák aranyat is hajlandóak lennének adni egy-egy szirmáért. Az egész virág maga pedig felbecsülhetetlen értékű. Sangria persze ezt ostobaságnak tartota. Ennek ellenére még is elindult, hogy felkutassa a virágot. Ha hihetni lehetne a szóbeszédeknek, amit a fogadóban hallott, akkor eme virág valahol a mocsár mélyén nő, néhány húsevő növénnyel szimbiózisban. Az egyik csalogatja a husit, a másik meg megvédi. A virág egyébként állítólag gyógyhatású. Sangria... hogy neki minek is kell? Ő se tudta.
A az első pár méteren még ügyesen átmászott a kiálló törzseken, elkerülve, hogy vizes és szutykos legyen.
Azonban egy különösen mohásabb korhadt fatörzs rútul megviccelte a nőt. Első látásra szilárd pontnak tűnt, ám, amikor Sangria ráugrott, az egy éles, hangos reccsenéssel eltört megsebezve a nő combját is. Arról nem beszélve, hogy Sangria hirtelen a víz alatt találta magát. Egy percre megrémülve csapkodta maga körül a vizet, felverve annak élővilágát. Szeme a rémülettől kerekre tágult, ahogy az ijedségtől és a pillanatnyi sokktól magáról megfeledkezve próbált a felszínre és egyúttal levegőhöz jutni.
Amikor valami a lábárhoz ért a mélyben Sangria még inkább megrémült és még inkább küzdött, hogy elérje a felszínt. Ám, az a titokzatos valami nem úgy nézett ki, mintha elengedné a nőt. Sangria biztos volt abban, hogy az elmúlt másodpercekben a fél mocsárt kiitta, míg küzdött, hogy a felszínre kerüljön.

A mocsárba tévedt amira lábát egy víz alatt élő, húsevő növény egyik indája ragadta meg. E növény sajátossága, hogy a sűrű algával fedett víztükör alatt megbújik és a szomját csillapítani kívánó állatokat - lesből - elkapja. Egy kifejlett példány indája olyan erős, hogy még egy lovat is féken tudna tartani, ameddig az ki nem leheli a lelkét.
A helyzet kritikus volt, ugyanis más húsevő növények is felfigyeltek a "horogra" akadt élelemre. Egyik inda a másik után tekeredett Sangria teste köré, ám ekkor a víz - örvény formájában - megnyílt felette, így Ő újra kapott levegőt. Ezzel egyidőben valami, vagy valaki elvágta az indákat és kimenekítette a bajba jutottat.
Mindez olyan gyorsan történt, hogy Sangria joggal kérdezhette, hogy: "mi a franc folyik itt?" Jelenleg megmentője - egy fiatal férfi - egyik karjában volt, az pedig a másik kezében egy fekete pengéjű, katana-szerű kardot tartott.
Lévén Rayne nem tervezett a szükségesnél tovább fizikai kontaktust létesíteni Sangria-val, így elengedte Őt. A vérszagból tudta, hogy megsérült, így nem a saját lábaira tette le, hanem egy kidőlt fa, száraz rönkjére ültette le.
A kardját egy elegáns mozdulattal tette el annak díszes hüvelyébe, ekképpen felszabadult kezének tenyerét pedig a másik combjának sebére helyezte. Ezután simogatni kezdte, amely noha félreértésre adhatott okot, valójában mindenféle hátsó szándéktól mentes cselekedet volt. Ezt Sangria is láthatta, mert a folyadék, amelyet Rayn a seb környékén elkent, varázsütésre begyógyította azt.
Dolga végeztével a férfi felegyenesedett és csak aztán szólalt meg, hogy hátat fordított a másiknak.
- Eltávolítottam a növény mérgét, amelyet az a szervezetedbe juttatott és a sebet is begyógyítottam. - Mondta, mintha mindez olyan természetes lenne.
- Legközelebb ~ nézz a lábad elé. - Tette hozzá, majd elindult.

Sangria már-már kezdett beletörődni, hogy egy puszta szóbeszéd miatt leli halálát egy nyüves, szutykos mocsárban, mikor a víz hirtelen megnyílt felette. A nő kislányosan megszeppenve óriásiakat pislogott, főleg, amint egy fiatal férfi kimenekítette a csúnya indák fogságából. Sangria noha nem mondott semmit, ahhoz túl megszeppenten érezte magát, de a pillantása mindent elmondott. Egyaránt volt meglepett, megkönnyebbült, s nem utolsósorban mérges is, hiszen sértette a büszkeségét, hogy őt meg kellett menteni. Hogy ki volt a megmentője, azt csak néhány perccel az eset után tudta megfigyelni. De addigra azonban a másik már hátat fordított neki.
- Köszönöm, hogy megmentettél - köszönte meg a nő, még mindig megszeppent, cincogós hangon. Nem helyén való gondolatként eszébe jutott Sangriának, hogy Hircine valószínűleg kinevetné, hogy ilyen hangon beszél. Nem illet volna bele az archetípusba, ami Sangriát jellemezte.
- Öhm... köszönöm a gyógyítást is - tette még hozzá a nő, mert szótlanul figyelte eredetileg, hogy az idegen férfi begyógyítja a combján lévő sebet.
S bár kedvesen szólt hozzá, Sangria még is kissé morcos hangulatba került, hogy egy idegen csak úgy figyelmeztette, hogy mit csináljon. Oké, magában igazat adott neki, hiszen jobban meg kellett volna válogatnia, hogy merre megy.
Szótlanul figyelte, ahogy az idegen eltűnik. Vállat vont, majd elindult abba az irányba, amelybe eredetileg is tartott. Valószínűleg jó úton járt, hiszen a húsevő növények csak ezt jelenthették.
Nagyon igyekezett a nő, hogy ne érje egyetlen testrésze sem a vízhez újra. Bár, kételkedett abban, hogy a csápok csak úgy kinyúlnának a víz alól, hogy berántsák, de az előbbiek után inkább már óvatos volt a nő.
Egészen addig, míg meg nem csúszott. A lába ahogy a vizet érte, felsikított, s nem sokkal később, már egy fa törzsére kapaszkodott húsz karommal és dühösen fújtatott. Percekkel később merészkedett le a törzsére a fának, hogy onnan, érdeklődve szimatolja meg a sötét vízfelszínt, s kísértve a sorsát bele is csapkodjon a mancsával.

Amióta felébredt több száz éves, mély álmából és maga mögött hagyta Azúrkék öböl partjait, Rayne már nem egy "BJH"-n (bajba jutott hölgyön) segített. A különbség a mostani és azok között a helyzetek között az, hogy Sangria-val ellentétben a többiek tanultak a hibájukból és nem követték el ugyanazt. Rayne már száz méterekre járt a találkozásuk helyszínétől, amikor ismét meghallotta a nő - már lassan ikonikussá váló - sikolyát.
Hezitált volna? Nem. A teste automatikusan cselekedett.
Amikor rátalált Sangria-ra, az egy másik tó, másik húsevő növényének indájának fogságába került. Rayne nem szólt semmit, de az arckifejezése mindent elárult. A nő macska alakja újszerű volt számára, mert még nem találkozott vérmacskával. Ettől függetlenül tudta, hogy Ő Sangria, lévén az illatuk ugyanaz volt emberként és macskaként is egyaránt. Nem lepődött meg, hisz Ő maga is kedve szerint ölthetett sárkány alakot bármikor, így hát miért is ne lennének képesek erre más fajok is?
Kardot rántott, levágta az indákat és megmentette Sangria-t. Megint...
- Ostoba... - Olvasta rá.
Kardját nem tette el, lévén ki tudja... mikor lesz rá szükség. Újra...
Összeszűkült szemeivel - vádlóan - meredt le a macskára. Mintha csak arra várt volna, hogy amaz mondja el mi dolga van a mocsárban, hogy segíthessen neki. Mind a ketten jobban járnak. Sangria életben marad, Rayne-nek pedig nem kell folyton folyvást a segítségére sietnie és hamarabb is szabadul. Az egyébként megfordult Rayne fejében, de nem tette szóvá, hogy Sangria - macska - létére, nagyon ügyetlen. Macska és emberi alakban egyaránt.

Sangria nem számított arra, hogy csak a kíváncsisága miatt megint bajba kerül. Nem tudta, hogy mennyire jár közel vagy sem, de a növények agresszivitása kapcsán arra a következtetésre jutott, hogy nagyon is közel jár a virághoz, amit keresett.
Sziszegve, fúva küszködött az indákkal, mikor az előbb férfi megjelent, s egy nem túl kedves jelzővel illette a jelenleg macska alakjában tartózkodó nőt.
De dühös morranás volt a válasza.
- Nyugodtan elteheted a kardod - jegyezte meg a nő. Eszébe se jutott megtámadni esetleg... a levegőbe, majd a férfi kezét kezdte el bökdösni az orrával, majd miután kellően megjegyezte a szagát hozzá dörgölődzött.
- Az enyém vagy - jegyezte meg hiszen a szagmintáját rajta hagyta. - Tehát, ezért olyan feladatot adok neked, kedves idegen sárkány, hogy kísérj el a mocsár mélyére azért a titokzatos növényért, ami a húsevő gazok védelmében növekszik - jelentette ki a legkirálynőibb hangján. Persze sokat rontott a dolgon, hogy a majd egy méteres farkincáját nem tudta maga köré csavarni bájosan, hiszen akkor a vízbe lógott volna. S bár Sangria könnyedén lemondott volna a mancsairól, de a szép sűrű bundás farkincájáról nem volt hajlandó megválni, néhány ostoba növény miatt.
- Sangria vagyok, a gazdád! - jelentette ki, még mindig pökhendin. - Indulhatunk, kedves idegen sárkány? - nézett rá kérdőn. Nem tudta a nevét, de igyekezett tiszteletteljesen megszólítani. Bár, miután kijelentette, hogy az övé... Sangria kételkedett abban, hogy a sárkány ezt követően is olyan kedves lesz, mint eddig.

Az engedélyre, miszerint elteheti a kardját, fittyet hányt. Sangria félreértette a helyzetet. Az a kard nem azért van kivonva hüvelyéből, hogy Őt megölje, hanem azért, hogy életét megóvja. Ezt persze Rayne nem fogja az orrára kötni.
- Sárkány? - Kérdezett vissza.
- Jelenkor népe tehát ekképpen hivatkozik rám. - Rayne félreértette. Az Ő olvasatában ez azt jelentette, hogy Ő és csak is Ő a sárkány. Nincs még egy hozzá hasonló élőlény.
És itt is volt... az "ok", amiért a kisasszony a mocsárban kóválygott. Rayne nem ismerte a pénz fogalmát, ezért nem érthette, hogy Sangria miért is teszi kockára az életét egy növényért. Ámbár látott Ő már különbet is. Ez már meg sem lepi. Ellenben a parancsoló hangnem mellé társított grácia viselkedést már nem tudta hová tenni, de nem is akarta. Jelenkor népei nagyon-nagyon furcsák voltak számára.
Amikor meghallotta a nő nevét, a szemei a szokástól tágabbra nyíltak ki. Nem, nem Sangria neve "zaklatta" fel, hanem az, hogy legjobb tudomása szerint, neki is volt egy neve, csak hirtelen arra nem emlékezett, hogy mi. Gondolataiban elmélyülve próbált meg visszaemlékezni, hogy kicsoda Ő. Emlékeit jótékony homály fedte, hiszen azon a napon, amikor megküzdött Büszkeség bűnével, mindent elveszített. Az első barátját, otthonát, eszméletét... Szép lassan kitisztult minden. Ahogy a múlt emlékei feltörtek benne, kezei ökölbe szorultak, fogai kivillantak. Még egy halk, morgás szerű hangot is kiadott. Néhány másodperc volt csupán, mely után visszaszerezte a kontrollt. Lenyugodott.
- A nevem Rayne Aqualis. - Jelentette ki.
- Rendben van Sangria. Segítek neked megszerezni a "növényt". - Egyezett bele és sarkon fordulva, elindult előre.
Néhány lépés után azonban megtorpant és szeme sarkából hátrapillantott.
- Oh, és... - Ekkor egy dinnye méretű vízcsepp lebegett a macska feje fölé, mely után kipukkadt, ezzel teljesen eláztatva Őt.
- Nekem nincs gazdám. - Tette hozzá. Az ázott macska képe komikus volt, amely egy halvány mosolyt csalt a fiú amúgy mindig komoly arcára.

Sangria noha macska alakban volt, azért kellő mértékben ki tudta fejezni a gondolatait. Tehát meglepett pillantást vetett rá, hogy csodálkozik azon, hogy sárkány. Hát még is mi más lenne?
- Igen, sárkány - bólintott a macsek. - A hozzád hasonló lényeg, mind sárkányok néven fut - világosította fel Sangria a fiút. Komolyan átfutott az agyán hogy vajon eme sárkány vajon merre is élt, hogy ennyire nincs fogalma a dolgokról. De igazából... nem volt köze hozzá.
Csendben, bár kissé türelmetlenül várta, hogy induljanak. Addig is míg a másik csendben volt, Sangria folyton-folyvást helyezkedett a fatörzsön. Nem tudta, hogy meddig kell ott gubbasztani, szóval igyekezett megtalálni a számára kényelmes pózt. Minimum háromszor körbe fordult rajta, megszaglászta, meg kaparta, aztán nyújtózkodott egyet és végre leült. A farkincáját továbbra is a levegőben, a magasban tartotta.
- Mi a baj? - rezzentek meg Sangria a fülei a morgás hallatán. Ha megint valami húsevő növény közeledik... akkor most már a nő ki fogja venni a részét.
- Szóval... Rayne - ismételte meg a nevét Sangria.
- Helyes - elégedett macska vigyort villantott a sárkányra. - El is vártam a sárkányomtól, így tegyen - tette hozzá, majd megvárta, hogy a fiú előremenjen. Azonban arra nem számított, hogy a semmiből egy kisebb kupac víz zúdul a nyakába. Kissé meglepetten pislogott, hiszen nem várt esemény volt, hogy nyakon lett öntve.
- Dehogynem - kuncogott a nő, majd elindult Rayne után. Amikor elég közel ért hozzá megrázta magát, hogy kevésbé ázott macska benyomását keltse.
- Oh, és... - állt meg egy pillanatra a nő. - A helyes megnevezés az irányomba, Gazdám, vagy Úrnőm. De semmi esetre sem megfelelő, ha csak a nevemen hívsz. Tudod, az eléggé tiszteletlen a gazdáddal szemben - magyarázta a sárkánynak, majd indult is utána. A végén még lemaradt volna, és akkor ő lett volna a mai nap főfogása a mocsár növényeinek.

- Értem. - Biccentett a fejével. Erre az eshetőségre eddig nem is gondolt. Mi van akkor, ha nem Ő fajtája egyetlen egyede? Túlságosan is nagy önhittség volt abban a hitben ringatnia magát, hogy ez így van. Bár igaz, ami igaz... Rayne még a sárkányok között is sárkány volt. Lénye... egyik másikéhoz sem volt hasonlatos.
- Nincs semmi baj. - Felelte a kérdésre. Lidérces álommal felérő emlékeinek tengere, nem tartozott Sangria-ra. Legalábbis Rayne, így gondolta.
A víz - amivel nyakon öntötte a másikat - nem volt elegendő. Sangria még mindig nem állt el attól, hogy háziállatot csináljon Rayne-ből.
- Úrnőm? - Kérdezett vissza. Egyik szeme tikkelni kezdett. E megszólítást száján kiejteni is zavarba ejtő volt. Talán... mégis csak hagynia kellett volna, hogy a húsevő növények felfalják a nőszemélyt.
- A tisztelet nem egy olyan dolog, amit csak úgy a semmire adni szokás. A tiszteletet... ki kell érdemelni. Ha megteszed, úgy szólítalak téged, ahogy óhajtod. Úrnőm, gazdám... nem számít. De addig is... be kell érned saját tulajdon neveddel, Sangria. - Törte le a cicus szarvait. Az állatok világa, amiben Rayne felnőtt, merőben más volt, mint az emberi... és más civilizált fajoké. Tiszteletet az kap, aki kiérdemli, nem pedig az, aki születése okán jogot formál rá.
Ahogy egyre beljebb értek a mocsárban, a húsevő növények száma is gyarapodott. Forró nyomon jártak. A legkülönösebb mégis az volt, hogy ezek a növények nem támadtak. Olyan volt, mintha valami megbénítaná Őket. Ez nem is állt olyan távol a valóságtól. Rayne - a növények száraiban levő vizet manipulálva - mozdulatlanságra kárhoztatta Őket. Harc nélkül, könnyedén jutottak el a céljukig. A virág ott volt előttük, kevesebb, mint 15 méterre.
- A virág, amelyet kerestél. A tiéd. - Mondta Rayne, majd Sangria-ra pillantott, hogy most mi tévő lesz.

A macska csak megrázta a fejét. Nem, egyáltalán nem hitte el a sárkánynak, hogy minden rendben van. De, volt benne annyi tapintat, hogy nem tette szóvá. Csupán egy lassú, lapos pillantással nyugtázta Rayne szavait.
- Ha te mondod - hagyta rá a macska. Legalább azért beszélt, hogy még se legyen néma macska.
- Igen! Ügyes fiú - somolygott a macska, mikor a másik visszakérdezett. Tudta, látta rajta, hogy nem nyerte el a tetszését. De Sangria ahhoz volt szokva, hogy mindig megkapja, amit akart. Szóval, ha most az ő királynői lelke egy sárkányt akart háziállatnak... akkor az járt neki. De a jelenlegi sárkány, akit kinézett magának, volt olyan gonosz és goromba, hogy nem volt hajlandó fejet hajtani az ő bolyhos tappancsai előtt. Ez pedig felettébb bosszantotta a nőt.
- Hmm... tetszel nekem - közölte a nő. - Tetszik ez a gerincességed. Ez, hogy makacsul ragaszkodsz az elvidhez növeli az értékedet, nem pedig rontja. Ha itt csúsznál-másznál a lábaim előtt... lehet, hogy nem is lennél olyan érdekes a számomra - vélte a nő. - Legyen. Megengedem Rayne, hogy a nevemen nevezz, minden titulus nélkül - kuncogott a macska. Szokatlanul jól szórakozott. Viszont, ha már ilyen jó kedve volt, nem szerette volna az utat szótlanul megtenni, így felzárkózott a sárkány mellé.
- Honnan jöttél Rayne? - érdeklődött, s orrával megbökdöste a másik kezét. Igen, a cica fülvakarást akart, s így jelezte. Bár az igényét el is nyomta a ragyogás, amely a mocsár mélyéről jött. Hiszen megérkeztek.
Hogy a növények miért nem támadták meg őket, azt Sangria nem tudta. De a két gyilkossági kísérlet miatt rendkívül zabos volt a növényekre. Így, most hogy látszólag nem akarták őt, őket megtámadni Sangria indított mindent letaroló támadást a növények ellen. Fújt, morgott, harciasan nyávogott, s minimum két növény lekaszabolt. Két kísérlet, két növény.
Ezt követően,hogy megőrizze a maradék méltóságát, leült és teljes lelki nyugalommal megmosakodott, elrendezte a kuszán álló bundaszálait.
- Tehát létezik a virág - vette tudomásul. - Nem hiszem, hogy el kéne innen vinnem. Igazság szerint csak azért jöttem ide, mert kíváncsi voltam a szóbeszédekre, hogy vajon igazak-e. De ezúttal nem tévedtek. De jobb, ha a világ abban a tudatban marad, hogy ez a növény is csak szóbeszéd - jelentette ki Sangria. Egy utolsó pillantást vetett a virágra, majd Rayne-re emelte a tekintetét.
- Mehetünk. Köszönöm neked, hogy elkísértél - indult el a nő a másik irányba...
- Rayne... - állt meg és kezdte tétován. Elbizonytalanodott, hogy vajon... végül is egyedül volt... - Egyedül vagy? Van hova menned?

Rayne, "Ezt most muszáj?" arckifejezéssel hallgatta végig Sangria udvarlással is felérő monológját. Nem szerette, amikor valami olyasmi miatt dicsérik meg, amit nem tart érdemesnek rá. Saját, vasakarata olyan természetes volt számára, mint a légzés. Nem várt érte dicséretet.
- Köszönöm, Sangria. - De az engedélyt mégis csak megköszönte. Nem volt sok kedve további szócséplésekhez e "kegy" kiérdemlése végett.
- A helyet, ahol laktam, úgy nevezik, hogy Azúrkék öböl. A kontinens déli részén található. Több szigetcsoport alkotja, valamint a tenger, ameddig csak a szem ellát. - Foglalta össze röviden otthona miben létét. Hiányzott neki a tenger. De egészen addig nem térhet vissza, ameddig meg nem bizonyosodott róla, hogy a démonok eltűntek a föld színéről.
Sangria orr bökdösés gesztusát nem tudta hová tenni. Még csak elképelni sem tudta, hogy mit akar... mit vár el tőle a másik. Így jobb híján, nem csinált semmit.
Talán bárki ki más, aki látta volna, ahogy a bolyhos cica ellátja a húsevő növények baját, kedvesen megmosolyogta volna a jelenetet. De Rayne nem tette. Az Ő szemszögéből, Sangria csak a bosszúvágyát elégítette ki egy olyan élőlényen, amelynek egy fajtársa - táplálékszerzés céljából - támadt rá korábban. Ez egy erőteljes mínusz pont volt az amira számára. Ezt persze Rayne nem tette szóvá. Ő csak csendben jegyzetelt a láthatatlan kis "noteszében".
Amikor Sangria kijelentette, hogy létezik a virág, Rayne a fejével biccentett egyet. Bár, hogy ez miért is volt olyan fontos, még mindig nem tudta. Már csak azért sem, mert amaz nem tervezte magával vinni. Csupán csak meggyőződött a létezéséről. Felettébb meggondolatlan... felelőtlen cselekedetnek tartotta, hogy a kisasszony ilyen jelentőséggel nem bíró ok miatt vitte vásárra a bőrét. Az azonban pozitívum volt, hogy mindezek után nem akarta kiontani a virág életét azáltal, hogy leválasztja annak szárát a gyökeréről. Csak úgy, mint a korábbi negatívumot, úgy ezt sem tette szóvá Rayne. Magában azonban megállapította: ameddig a jelen kor népei képesek saját, Önön érdekeik elé helyezni másokat, legyen szó akár egy egyszerű virág életéről is, addig van jövő a számukra.
Bár Sangria megindult, Rayne nem. Úgy gondola, hogy itt a búcsú ideje. Ám ekkor a nő, újabb zavarba ejtő kérdésekkel rukkolt elő.
Az "Egyedül vagy?" kérdés után, néma csendbe burkolódzott a mocsár. Még a békák is elfelejtek brekegni. Úgy tűnt, hogy Rayne elgondolkodik. Jól megfontolta a válaszát.
- Nem vagyok egyedül. Társam ez a kard, amely a tenger Istennőjének, La Siréne-nek volt egykoron a fegyvere. Feldúlták az otthonunkat. És most... megakadályozzuk, hogy mások otthonával is ez történjen. - Felelte. Válasza hosszú volt, de csak még több kérdésre adott okot. Rayne ezekbe persze nem akart belemenni.

Macska vigyorral nézett a sárkányra Sangria. Elégedetten vette tudomásul, hogy gyorsan napirendre tértek a megnevezések felett.
Kíváncsian hallgatta a nő, a beszámolót. Mikor kimondta a nevet bólintott. Elég idős volt, tudta miről beszél a sárkány.
- Ma már inkább Kalóz öböl néven emlegetik. A régi nevét, csak kevesen ismerik. De tudom, ismerem a helyet. Néhányszor jártam ott. - Igen, valóban megfordult arra a macska néhányszor, de nem rémlett előtte a fiú arca. Bár amennyi ember járt arra a robbanás előtt, ez nem is volt csoda.
A nő, kicsit morcosan vette tudomásul, hogy a másik nem reagált a bökdösésre. Ezért újra és újra megpróbálta, még finoman meg is harapta. Sangria nem érette, hogy-hogy nem reagál semmit a sárkány? Nem találkozott még macskával? Sangria ritkán viselkedett ennyire macskásan, cukiskodva, törleszkedve.
- Hogy-hogy eljöttél otthonról? - kérdezte végül a nő, feladva, hogy simogatást tud kicsikarni a másikból. Úgy látszott, hogy ez egy olyan dolog volt, amit nem tudott a sárkány teljesíteni. Sangria feljegyezte magában, hogy majd megfelelően kell idomítania az újdonsült sárkányát.
Sangria kérdőn pillantott a sárkányra. Nagyon csendben volt, a nő pedig nem szerette, ha csend van körülötte. Na jó, abban az esetben szerette volna, ha tudta volna, mi jár a sárkánya fejében.
- Tehát egyedül vagy - vonta le a helyes következtetést a nő, a saját nézete szerint. Sangria a fegyvert nem tekintette társnak. - Senki nem keres, teljesen magadra vagy utalva - tette még hozzá. Nem volt a szavai mögött semmi rossz szándék, csupán a szomorú tényeket közölte a sárkánnyal.
- Ha gondolod, velem tarthatsz egy darabig - ajánlotta fel nagy kegyesen a nő. Amúgy is szívesen vette volna, ha Rayne egy darabig, legalábbis addig, míg kikeveredik a mocsárból vele tart.
- Ki, vagy kik dúlták fel az otthonodat? - kíváncsiskodott a macska. Talán hiba volt ennyire kíváncsinak lennie, de Sangriát érdekelte ez az idegen sárkány.

- Kalóz öböl? - Kérdezett vissza.
- Amikor még én védelmeztem az öblöt... kalóz oda nem tette be a lábát. - Jegyezte meg. A démonok megölése után, visszaveszi az öblöt a kalózoktól és visszaadja azt a természetnek.
- Megkeresem a démonokat és megölöm Őket. - Felelte. És hogy miért is van most itt a mocsárban? Azért, mert a mocsár maga is két démon találkozási helyéül szolgált hónapokkal ezelőtt. Tudta, hogy ha követi a démonok nyomait, előbb vagy utóbb... megtalálja Őket.
Sangria fején találta a szöget. Rayne valóban egyedül volt. Ezen a tényen... még egy Istennő kardja sem változtat.
- Mindig egyedül voltam. Az égen... a földön... a vízben. Vadsárkányként és a tenger védelmezőjeként, egyedül kell lennem. - Rayne életében egyszer engedett közel magához valakit és az is meghalt. Ő miatta. Saját magát okolta Essie haláláért, mert ha Ők ketten nem ismerik meg egymást, akkor Büszkeség bűne sem öli meg.
Az ajánlat, miszerint Rayne Sangria-val tarthat egy darabig, nem nyerte el a férfi tetszését. Gyanakvóan meredt a nőre. Mit akarhat tőle? Csizmát csinálni a bőréből? Akárhogy is... nem tetszett ez neki.
- Köszönöm, de elutasítom. Az út, amin járok veszélyes. Lehetséges, hogy megsérülnél, Sangria. Rosszabb esetben meghalnál. - Utasította vissza az ajánlatot, a nő testi épségére hivatkozva.
- Egy démon. - Felelte szűkszavúan. A részletekbe inkább nem ment bele. Úgy gondolta, hogy értelmetlen, lévén Sangria akkor talán még meg sem született.

A macska furcsán nézett a sárkányra.
- Igen. Kalóz öböl. A kalózoké az egész hely - magyarázta a cica. - Akinek van egy kis esze, oda nem nagyon megy. Amúgy se nagyon befogadóak. Legalábbis tudtommal. Bár... a robbanás előtt sem nagyon kedvelték az idegeneket, tudtommal - tette még hozzá. Ahogy már említette, volt arra, de nem igazán nyerte el a tetszését a hely. Valószínűleg, ő vele se szimpatizált senki.
- Védelmezted? - nézett rá Sangria nagy szemekkel. Kutakodott az emlékeiben, de nem találta, nem tudta hova köti a fiút. - Sajnálom, de nem emlékszem rád azokból az időkből - csóválta meg lemondóan a fejét. Szerette volna biztosítani a sárkányt azokban a percekben arról, hogy nem felejtette el senki és nincs egyedül. Sangria, bármennyire is keménynek mutatkozik, van szíve, és megsajnálta a sárkányt az elvesztett otthona miatt.
- Démonok? - kérdezett vissza csodálkozva.
- A démonok alatt a démonhibrideket érted? - érdeklődött, s várakozóan nézett rá, miközben elfeküdt a fűben.
- Nem muszáj egyedül lenned, Rayne - jegyezte meg csendesen a cica. - Csak meg kell találnod a megfelelő társat - próbálta biztatni a fiút, lelket önteni belé. Valószínűleg nem sok reménnyel, de a cica próbálkozott. Ahogy ahhoz se fűzött sok reményt, hogy Rayne elfogadja az ajánlatát. Így nem is érte meglepetésként, hogy a fiú nemet mondott.
- Nem vagyok annyira védtelen, mint ahogy gondolod! - kérte ki magának sértett büszkeséggel a nő, ámbár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy némileg melengette a szívét, hogy aggódott érte. - Nem félek a haláltól, sem pedig a sérüléstől. Ne becsülj le Rayne, az alapján, hogy néhány növény ellen tehetetlen vagyok. Az erőm, nem a növényekre specializálódott - magyarázta Sangria. Mélyen belül tartott attól, hogy Rayne nehogy párbajra hívja. Nem akart a sárkánnyal összecsapni.
- Démon? - újfent visszakérdezett. - Démonok már nincsenek. Csak néhány démonhibrid. A hibrid alatt azt értem, hogy két különböző fajnak a leszármazottja. Én magam egy vámpír és egy vérmacska utódja vagyok - magyarázta Sangria. Nem akarta egyedül elengedni az útjára a sárkányt. Félt, hogy valami, valaki olyanba futna bele, amibe esetleg belehalna.

A kalózok egy olyan téma volt, amely vegyes érzelmeket keltett Rayne szívében. Amióta csak az eszét tudja, a kalózok ellen harcolt. Sors fintora, hogy élete első és egyetlen barátja is az Ő sorukból került ki. Úgy érezte, hogy hibát követne el, ha általánosítana. Biztos volt benne, hogy a ma élő kalózok között is vannak olyanok, akik erkölcsileg a társaik felett állnak.
- Védelmeztem. A mohák és a tengeri növényzet jelenlegi mennyiségéből és méretéből ítélve, több, mint 300 éve. - Saccolta meg, hogy körülbelül mennyit is aludhatott. A valódi szám ettől persze több volt.
- Igen, démonok. - Fejével biccentett egyet.
A démonhibridek megemlítése után Rayne megcsóválta a fejét. Még csak nem is tudta, hogy mik azok a démon hibridek.
- A démonok közösültek e világ fajaival? - Kérdezett rá közvetlenül. Ez baj volt. Az a démon, akivel Ő találkozott, szemrebbenés nélkül égetett hamuvá mindent és mindenkit. Kizártnak tartotta, hogy csak úgy kedvtelésből gyűrte össze valakivel a lepedőt e világ fajaiból. Rayne fején találta a szöget. Mindez egy felsőbb utasítás volt, Lucifertől. Ám ezt még nem tudhatta.
Sangria nem adta fel és továbbra is azzal próbálkozott, hogy meggyőzze Rayne-t arról, hogy van más opció, mint a magányos farkas lét. De erről Ő hallani sem akart. Azonban nem ment bele újabb felesleges körök lefutásába. Mogorva arckifejezése... egyértelmű jele volt annak, hogy nincs ínyére e téma hántorgatása.
- Egy pillanatig sem gondoltam, hogy védtelen vagy, Sangria. A félelem megmutatja a határainkat. Segít elkerülni a halált. Ha nem félsz, akkor ostoba vagy. Nem kedvelem az olyan személyeket, akik felelőtlenül eldobják az életüket. - Jegyezte meg nyersen. Nem finomkodott a szavakkal.
- A démon valódi neve ismeretlen, de magára, mint Büszkeség bűne hivatkozott. Lucifer után, a legerősebb démona a pokolnak. - Mesélte el amit tudott és amire emlékezett. Ebből Sangria is megérthette, hogy ez bizony nem egy mai történet. Ez valamikor akkor történt, amikor a démonok e világ ösvényeit járták.
- Megöltem a démont, de vele együtt, az erőm teljes egésze elenyészett, így hát, több száz éves, mély álomba kényszerültem. - Zárta a mondandóját. Most már kerek egész volt minden. Rayne csak ezután eszmélt rá, hogy túl sokat fecsegett. Sangria kedvessége és közvetlensége észrevétlenül rombolta le kettejük között a falat. De ennek itt vége volt.
- Most már te magad is láthatod, hogy útjaink mennyire elágazóak. Ideje elválnunk. - Tett javaslatot a búcsúra.

Talán ez volt az a pont, mikor Sangria kifogyott a szavakból. Igazából nem nagyon tudott mit mondani, jobb híján gondolatban csak a vállát vonogatta. Viszont, mikor Rayne kérdezett Sangria egyből felélénkült.
- Igen - bólogatott lelkesen. Igyekezett mindenre kiterjedő választ adni. - Én magam találkoztam eggyel. Galeon a neve, a Harag bűnének a hibrid gyermeke. Nem tisztavérű démon. Tudtommal olyan, már nem járja a vidéket. A robbanás, mely évszázadokkal ezelőtt volt, bezárta az átjárót, melyen át a démonok tudtak közlekedni a két világ között - magyarázta a macska, miközben lila szemeit a sárkányra szegezte. Remélte, hogy minél több információt oszt meg vele, a sárkány még is úgy dönt, hogy mehet vele, illetve a sárkány jön ővele. Sangriának mindegy volt, bár kissé most hatalmába kerítette az egyedüllét és az elhagyatottság érzete. Ezen szeretett volna változtatni, de a sárkány nem volt ebben partner, amit sajnált.
- Úgy nézek ki, mint aki ostoba?! - kérte ki magának a nő. Bár az elmúlt percek, s a tény, hogy még mindig a mocsár azon részén volt, ahol húsevő növények nyüzsögtek... hát a válasz egy vegytiszta igen lett volna.
- Neki az utódjával nem találkoztam. Legalábbis nem rémlik - rázta meg a fejét a nő. S bár az előbb tudott miről részletesen fecsegni, most még is csendben maradt, legalábbis néhány percig, míg új okot szolgáltatott neki a másik, hogy rávegye, vele tartson.
- A tény, hogy több száz évet aludtál Rayne... Csak könnyelműsége utal a részedről, hogy továbbra is egyedül szeretnél tartani az utad során. Az évek alatt a világ nagyon sokat változott. Lehet, azt hiszed, hogy nem árthat neked sok minden, de hidd el, teljesen mások az erőviszonyok, mint a robbanás előtt - magyarázta, kérlelte burkoltan a sárkányt, hogy ne legyen ostoba. Nem, nem ment bele részletes ismertetőbe, hogy vajon miféle újdonságok és veszélyek vannak, amikkel eddig Rayne nem találkozott. Ez olyan információ volt, amit Sangria megtartott magának, a cél érdekében.
- Ha menni akarsz, akkor menj - intett a mancsával a fák irányába. - De! Ne feledd Rayne... ha csak magadra számíthatsz... akkor... - a macska elnémult. Nem tudta hirtelen, mit akart mondani. - Mindegy, ostoba vagy, ha eldobod a felkínált segítséget - zárta le végül, kissé durcás hangon. Ha emberi alakban lett volna, most biztosan elpirult volna, mert zavarban érzete magát, hogy a szerinte hangzatos fenyegetésbe csak úgy felsült.

Amikor Rayne megtudta, hogy tisztavérű démonok már nincsenek a világon, a szemei kikerekedtek. Most... még a szokásostól is üresebbek voltak. Ez érthető volt valamilyen szinten. Egészen eddig abban a hitben élt, hogy létezése egyetlen célja, hogy leszámoljon a démonokkal. Ez most... dugába dőlni látszott. De mi van akkor, ha ez a nő, Sangria, hazudik? Vajon mennyire bízhat meg benne? De ha még őszinte is, nincs rá garancia, hogy valóban úgy van, ahogy mondja és nincs több démon. Galeon megemlítése sem kerülte el a figyelmét, ám lévén az csak félig volt démon, így Őt nem érdekelte.
Úgy tűnt, hogy Rayne nagyon elcsodálkozott Sangria következő kérdésen, miszerint ostobának nézi-e Őt a másik. A fiú arcára értetlenség ült ki és úgy meredt a cica szemekbe, mint egy hal. Tény és való, hogy ostobának titulálta az imént. Akkor még jó ötletnek tűnt. De most, hogy számon kérik rajta, már kevésbé.
- Nem, nem nézel úgy ki. - Felelte. Az már más kérdés, hogy nem "látszat", hanem a szavai végett mondta korábban azt, amit. Ezt persze... a  nyugodt kedélyek megőrzése végett, inkább megtartja saját magának.
Ha más nem is, információ szerzést illetően produktív volt kettejük beszélgetése. Rayne sok mindent megtudott a kor jelenlegi történéseiről. Ha a pokol - rangos - démonai utódokat hagytak hátra, akkor meg kell róla győződnie, hogy ezek a démonok nem sodorják veszélybe a világ egyensúlyát.
- Értem. Köszönöm, hogy mindezt elmondtad, Sangria. - Rayne-n még akkor sem látszott semmi érzelem, amikor az épp hálálkodott... Olyan volt, mintha a köszönetét nem is gondolta volna komolyan és egyszerűen csak a formalitásoknak tett eleget.
- Ha a világ meg is változott, én nem. Nem számít a korszak, sem pedig a hely. Azt teszem, amit helyesnek vélek. - Rayne szemében Sangria is csak egy óvni való teremtmény volt. Mint bajtársat... képtelen lett volna elfogadni. Veszélybe sodorni pedig egyáltalán nem akarta. Ami pedig a megnövekedett veszélyt illette... biztos volt az erejében. Ha pedig valaki, vagy valami Ő rajta is túl tesz... a legkevésbé sem lenne szerencsés, ha Sangria is a közelében ólálkodna.
- Ég veled, Sangria. - Intett búcsút, de ha a hölgynek volt még hozzáfűzni valója, azt azért megvárta.

Sangria valahol a lelke mélyén érezte, hogy nem kéne nagyon már nyaggatnia a másikat, hogy még is csak tartson vele, vagy ilyesmi. Ám a macska nem arról volt híres, hogy bármit is könnyen feladna.
Most, azonban Sangria kissé szidta magát, hogy ilyen sok információt osztott meg a sárkánnyal, hiszen még sem volt kifizetődő. Nem érte el, amit akart. Ez pedig igencsak morcossá tette a macskát, akinek most sértődötten lapult a fejére a füle, s leginkább már csak egy-egy morranással válaszolt Rayne minden szavára.
- Ch... - emelte fel a fejét gőgösen a macska és puha léptekkel kerülte ki a sárkányt. Most már azon az állásponton volt, hogy inkább meghal a növényektől, minthogy segítséget fogadjon el a férfitól. S nem utolsó sorban ő maga sem volt fegyvertelen, hiszen a karmai és a fogai még megvoltak.
- Tény úgy - hagyta rá a macska. - Majd, ha pórul jársz, és a földön húzod magad után a  belsőségeidet ne csodálkozz. Én szóltam előre, ha neked a büszkeséged és a makacsságod ennyit számít...  - megvonta a vállát a cica. - Ki vagyok én, hogy pont ítélkezzek feletted és bíráljam a döntéseidet, Rayne? - tett fel egy költői kérdést, s választ nem várva néhány métert ugrott.
- Viszlát Rayne - köszönt el a cica is, majd kihasználva, hogy a növények még nem támadtak elnyelte őt a mocsár békésebb része. - Remélem még találkozunk - jegyzete meg a mocsárnak, majd nagyot sóhajtva elindult egy emberlakta település irányába.

VÉGE