Mocsár

Delalyssa


Nos, mivel Haku megint eltűnt nappalra, a szösz se tudja miért, úgy ítéltem meg, hogy szabad vagyok. Ha még se, akkor majd elnézést kérek tőle. De elkéretőzni se tudok, mert nem tudom hol van.
Az oroszlánkölyköt felnyaláboltam, legalább ne unatkozzak és elindultam. Aranyos volt, nagyon látszott rajta, hogy kölyök. És szerette a húst. Én meg örömmel etettem. Boldoggá tett a tudat, hogy legalább valakinek nem tudok csalódást okozni.
Az környező erdőben sétáltam, és tartottam szemmel a kis bestiát, miközben egyszer csak azt vettem észre, hogy jóval homályosabb az egész környezetem, mint eddig.
A karjaimba vettem a kölyköt és tétován néztem körbe, vajon merről is jöttünk és merre van a haza irány.
Remek... eltévedtem. Dühös voltam magamra, amiért nem tudtam megülni a fenekemen és a kastély romokban maradni. Akkor nem tévedtem volna el, és Hakuryuu... A csudába... Ha keresnie kell engem csalódni fog. Feltéve, ha utánam indul. Szerintem nem fog. Néha olyan fura.
Megráztam a fejemet. Nincs időm erre. Vissza kéne érnem még alkonyat előtt. És majdnem dél volt, mikor elindultam.

Mido

Lassan már gyökeret fogok ereszteni, ezzel a felkiáltással vágtam neki az útnak sárkány alakban, hogy minél gyorsabban haladjak elfele. Megint kísértenek a régmúlt emlékei, minden, mi volt előtte, és minden mi lett utána.  A francba is, ki kell kapcsolódjak! Nem merenghetek mindig ezen, lépnem kell, inkább csinálok valamit mint tétlenül nézzem ahogy elsorvad a világ.
Mikor meglátom, hogy mi van alattam, becélzom, és hogy ne legyen bajom, márna levegőben alakulok vissza. Csomagom vízhatlan táskában van, én meg az utolsó tíz métert szabadesésben töltöm, hogy a növények siessenek segítségemre. Talajon állva körbenézek és szimatolok, majd megyek a táskámért. Meztelen vagyok, de ki nem tolja le, hajam úgyis bőven térdig ér. Sétálok az ösvénytelen terepen, minél hamarabb akarok valami kaját találni.
Ahogy mendegélek, belebotlok valakibe. Nézem a lányt, miközben beleolvadok egy árnyékba, még csak megfigyelem, meg nem szólítom. Eltévedt volna? Lehet, segítenem kellene neki. Vagy ne tegyem? Nem tudom. Folyjak bele? És ha meghal mert nem tettem semmit? Maierosokra kapjátok be.

Kétségbeesetten forgolódtam, úgy éreztem egyre jobban eltévedtem. Az oroszlán is kezdett nyugtalankodni. Addig ficánkolt míg kicsúszott a kezemből. Bár puhára esett, mert utána kaptam, de nem tudtam megfogni és eliramodott. Elsőre levert a víz, utána pedig gondolkodás nélkül vetettem magam utána, kikerülve minden akadályt, hogy meg fogjam. Nem tudom mit láthatott, de a fut, akkor nekem is kellene. Jobban bízok az ő ösztöneiben, mint a sajátomban.
Kiálthattam volna akár utána is, de még nem neveztem el illetve a mocsár baljós csendjét nem akartam felzavarni egy kiabálással.
Végül, amint átugrottam egy kidőlt fán, a kölyök megállt, én meg majdnem ráestem.
Ahogy ott feküdtem a földön bosszús pillantásokat vetve rá, ő oda jött, orron nyalintott, majd leült velem szembe. Hát köszi drágám, erre volt jó ez az egész?!
- Ahj... te... Mihez kezdjek most veled? - ültem fel és vettem az ölembe a kölyköt. Bár ő meg volt, és nem esett baja, nekem fájtak a bordáim, de most már menthetetlenül eltévedtem. Hiszen nem figyeltem merre megy ez a lökött kölyök, az volt a cél, hogy a nyomába maradjak.

Rendben, a kettős, mert van nála egy kölyök, totálisan eltévedt mér most, rontani a helyzetén nem fog. Vajon, ha megjelennék sárkány alakban, kiakadnának? Kitudja, ki tudja. Istenem, őket követni nehezebb, mint a matekot megfejteni, te lyány, nem mondták még neked hogy nem egy kölyökre hagyatkozunk ilyenkor? Nem, mi? A háta mögé sétálok, érezze a törődést, hogy nem egyedül van, hogy vannak még kik ismerik az önzetlenség fogalmat.
- Szervusz! – Köszönök rá, min általában szokták az emberek. Igaz, az emberek nem bíznak abban, hogy a hajuk eleget takar. De könyörgöm, tehetek én arról hogy semmi kedvem sincs felöltözni? Félsárkány vagyok, azok meg nagy vadak. De most nem ez a lényeg. Hanem hogy minél hamarabb biztos helyre vigyem őket, anélkül hogy meghalnának. Mert megfognak, ha nem segít nekik az ember.
- Hol van a szállásotok? Visszakísérlek titeket – csak ne higgye azt hogy valami rosszat akarok, légyszi légyszi légyszi. Én nem akarok rosszat, én azt akarom. hogy ne haljon meg. Amely elég jó tőlem, nem? Felcsapok ügyeletes bébicsősznek

Nem éreztem meg, hogy figyelnek, vagy hogy van-e mögöttem valaki. A kölyköt figyeltem, hogy minden rendben van-e vele.
Halkan felsikkantottam, amikor valaki megszólalt mögöttem.
- Szi-szia - fordultam meg kicsit dadogva, mert nem tértem magamhoz még a meglepetéstől.
Ahogy megfordultam egy nagyon szép nőt láttam magam előtt. Bár... nem tudom. Valahogy furcsálltam a dolgokat, hogy neki is sajátságosa hozzáállása a ruhákhoz. Na nem mintha én jobban néztem volna ki, hiszen még mindig azokat a kendőket viseltem, amit Hakuryuu adott.
- Öhm... hát a kastély romoknál - feleltem végül. Hát, gondolom én ott lakom, vagy valami. - Tényleg megtennéd? - néztem rácsodálkozva. - Visszakísérnél minket? - csodálkoztam továbbra is. - Miért? Hiszen nem is ismersz - gyanakvóan sandítottam rá, a kölyköt pedig a kezembe vettem, és néhány lépést hátráltam. Nem szeretnék... hmm... nem is tudom mit. Mondjuk bajba kerülni. A végén még esetleg kiderül, hogy ő is fejvadász. Bár, ahogy beleszimatoltam a levegőbe, hasonlított az illatunk egy kicsit. Lehet ő is hibrid, azt hiszem ezt szót használtam Hakuryuu magára. Csak részben volt ő is sárkány, ahogy ez a lány is előttem.

Huppsz, megijesztettem szegény párát. Ajj, nem lesz ez így jó, ez egy baba még, babasárkány még ha másnak is látszik. Kis cuki sárkányka. Még ha nem is tud róla, de már döntöttem. Segíteni fogok neki. Előveszem a táskámat, kihalászom belőle a combközepig érő ingemet és felveszem, máris nem vagyok meztelen.
- Kastélyromoknál? Mondd baba, alakot öltve mehetünk? - Fog a franc vesződni sétával, ha tudunk repülni is. Nem arra teremtett minket a Maieros, hogy a földet túrjuk sárkányként. Bár, elnézve a babát, valamiért erős kétségeim támadtak ez ügyben. Hogy miért segítek neki? Felkacagok erre, és melegen elmosolyodom.
- Mert úgy döntöttem. Ha nem akarnék segíteni, nem is jelentem volna meg baba. De segítek, mert szeretnék. Delalyssa vagyok, de hívj csak Lyssának – szüntelenül mosolygok mellette. Maga vagyok a nyugalom, érezheti ő is. Delalyssa Macbath, a Vörös Boszorkány, a természet úrnője. Nem kell erről tudnia neki.

Baba? Miért babáz mindenki? Nem vagyok baba! Kikérem magamnak. Ennek persze nem adtam hangot, csak magamban morgolódtam.
- Alakot? - kérdeztem vissza megilletődve. - Nem tudom, hogy kell - vontam meg a vállamat. Ez igaz is volt, eddig csak egyszer váltottam alakot, és az se tudatosan volt. Elfojtottam egy sóhajt, nem akartam nagyon alakot váltani, arról nem beszélve, hogy a kölyökkel mit csináljak. Plusz utána vissza is kéne valahogy változnom. Miért is kellett nekem eljönnöm a romoktól?
- Midayoi vagyok, röviden Mido, nem baba - válaszoltam végül talán egy kicsit sértődötten. De megjegyeztem a nevét. Delalyssa. Talán Hakuryuu ismerni.
- Oké - villantottam rá egy mosolyt, hogy segít. Végül is jobb,hogy segít, mert ellenkező esetben estig bolyonghattam volna, míg feltűnt volna Hakuryuunak, hogy nem vagyok ott.

Oké, a baba érdekes.
- Sárkány vagy, nem? Bár az enyém meglepően kicsi egy átlagoshoz képest – átlagon aluli, mondhatnám. A leveles farkú, ilyennel se rendelkezik mindenki. Van mire büszkének lennem azért, aminek örülök. Hiszen, mi másom legyen? Becsület, büszkeség, csupa b-betűs szavak – akkor megtanítalak – hogy hogy nem tudja? Mi a franc folyik a mai világban? Jesszusom.
- Akkor Mido. Örültem a találkozásnak, Midayoi - hajolok meg enyhén.
- Következő a kérdésem. Szeretnél repülni sárkány alakban, vagy sárkány háton, vagy sétáljunk? – Kastély romok, mi? Nehéz menet lesz, előre érzem már most. Kivel lehet ez a lány? Mert biztos nem egyedül van, ahhoz túlságosan életben van. Tudom hogy nem illik lebecsülni a másikat, de a baba nem tűnik egy harcos típusnak. Inkább olyannak aki csak most ismerkedik a természettel.

Tétován bólintottam.
- Igen, sárkány vagyok - bólintottam. - De emberek között éltem eddig - tettem még hozzá, mint egy magyarázatképp, hogy miért nem megy az alakváltás.
- Egyszer repültem eddig - vontam meg a vállamat. - Amikor megszöktem, akkor váltottam alakot először, amire emlékszem is - tettem még hozzá. Jobban nem akartam beavatni az életembe. Valahol féltem tőle, nem ismertem.
- Mi lesz vele? Őt is vinnem kell - dugtam az orra alá az oroszlánkölyköt. Nem fogom hátra hagyni. Nem tehetem.
- Ne haragudj a kérdésért - kezdtem zavartan. - Te mi vagy? Mármint érzem, hogy félig sárkány vagy, gondolom hibrid lennél, de mi a másik feled? - kérdeztem kicsit kíváncsian. - Sose éreztem még ilyen illatot - magyaráztam meg a kérdésemet. Néhány illatot már felismertem, de a legtöbb még nagyon új volt nekem.

Milyen kis félénk gyermek. Mert az. Egy gyermek.
- Emberek között - szinte köpöm a szót, és hallgatom tovább. Szökött, mégis van vér a pucájában a kölyöknek. Rendben, egyszer szökött, de nem többször. Vajon mit tesz, ha megtámadják? És felelősséget vállal. Még jobban tetszik.
- Vigyük magunkkal. Semmi több most ha nemnem tud magával vinni valakit, az gond. De nem baj, megtanítom. De rég is voltam tanár, elmosolyodom az emlékre. Voltam. Ahogy doktor és gyilkos. Bár, a kettő egy és ugyanaz.
Elkomorulok, mikor rákérdez. Mi is vagyok? Anyám fajánsk utolsó képviselője. Azt hiszem, legalábbis.
- Valami. Ember, rendben? - Teszem hozzá kérdőn, hiszen nem akarom hogy tudja ki vagyok. Nem vágok fel vele.

A biztonság kedvéért hátráltam még néhány lépést. Nem tetszett, ahogy szinte a szót, hogy emberek között éltem. Őszintén szólva nem tehetettem róla, de valahol még is úgy éreztem, hogy én tehetek a dologról.
- Igen - helyeseltem azért. - Nem emlékszem a családomra. Ott nőttem fel - nem, fogd be Mido. Ne fecsegj. Nem kell, hogy lépten-nyomon beszámolj mindenkinek arról, hogy mennyire pórul jártál. Elég ennyi.
- Hát oké - bólintottam kicsit bátortalanul. Gondolom ő jobban tudja, hogy mit fog csinálni, mint én.
Kételkedve pillantottam rá. Nincs fából az orrom. tudom, hogy nem ember. Az embereknek nincs ilyen szaga. De ráhagytam. Ha nem akarja, nem mondja el. Nem kötelező. Talán nekem is jobb, ha nem tudok mindent, mert rövid úton esélyes, hogy megkattanok. Hiszen semmit nem tudtam a világról!

Hátrál. Ó szegény gyermek, fél tőlem talán? Nem kellenea, Lyssa néni bánt. Soha nem is bántottvér.
- Én emlékszem azarra enyémre. A sült kenyér illatárabés a friss áfonya lekvárra. Szerencsés vagy hogy te nem - suttogom halkan. Hiányoznak. Egész népemnek annyi. Van-e még hibris vagyvagy félvér ki túlélte. Érdekel, de meg nem tudhatom.
- Ha majd nagy leszel elmesélek egy mesét, drága - mosolygok megint, majd megyek hozzá és kézen fogom - de most! Hazasétálunk - jelentem ki vidáman. Lassú léptekkel fogok nekibmegtanítani mindent. Mert megérdemli.

Figyelmesen hallgattam. Nekem összeszorult a szívem. Az előbbi elhatározásomat, miszerint nem beszélek többet magamról kidobtam gondolatban a kukába.
- Nem tartom magam annak - ráztam meg a fejemet. - Egy kereskedőnél nőttem fel, aki a kristályaimból nyerte a vagyonát. Folyton hegyikristállyal megszórt ételt ettem. Két nappal ezelőtt túlment a mennyiség, majdnem meghaltam. Akkor alakultam át először, amire emlékszem és elrepültem. Mindezt ösztönből. Tudatosan még sose csináltam - szavaim végére megmutattam a kulcscsontomon lévő kristályokat egy pillanatra, majd azzal a lendülettel gyorsan el is takartam őket. Szerintem nézőpont kérdése ez az egész, hogy ki mire emlékszik. Nekem jobb lett volna, ha a saját családommal növök fel.
- Rendben - mosolyogtam rá, és nem zavart, hogy megfogta a kezemet. Bár a kölyköt egy kézzel kicsit nehéz volt tartani, de megoldottam.
- Rendben - bólintottam. - Gondolom, útközben nem foghatunk néhány nyuszit, hogy vigyek haza vacsorát? - költői kérdés volt. De szerettem volna Hakut meglepni. Még akkor is, ha nem én fogtam.

Nézem a gyermeket, a lányt, kinek él még a népe. Nekem gyermekem se lehet egy félvértől se már, ki ereiben hordozza anyám népének vérét. végleg kihal a faj, feltámadni se tud már.
- Sajnálom. Majd megkeressük a szüleidet is, rendben? - Nézek rá bizakodóan, érezheti, ha valaki, én a sírból is kiásom hogy meglegyen. ez az én titkom. A hegyikristálynál önkéntelenül az arcomon lévő tetováláshoz érek. Milyen rég is volt már.
-Miért nem szerzel rá pórázt? - Nézek rá kérdőn, hiszen az egy logikus megoldás lenne.
- Vagy mi lenne, ha mondjuk mézdinnyét, mangót, epret vinnél? - Kérdezem meg tőle, hiszen ha valaki, akkor én képes vagyok rá megcsinálni neki. Minek is teszem, nem tudom.

Csodálkozva pillantottam rá. Vajon képes lenne rá? Halvány remény, hiszek neki.
- Oké - halványan mosolyogtam rá. Valahogy bíztam benne. Magam sem tudom, hogy miért.
- Volt nyakörvem is - vontam meg a vállam. - Meg a kezeimen és a lábaimon bilincs, szintén hegyi kristályból - valahogy természetesnek tűnt, hogy megosszam vele az információkat. Nem zavart. Egyébként is! A kereskedőnek már vége. Szabad voltam.
- Vihetek olyat - mosolyogtam rá. - De szerintem néhány nyuszi se ártana. Mondjuk egyik gyümölcsöt se kóstoltam még - tettem még hozzá. Végül is alap kaját kaptam: kását, néha húst és levest. Ennyi.

Vajon ha véletlenségből ezt a helységet felégetné egy sárkány, majd rohamosan benőné a növényzet, feltűnne bárkinek is? merthogy rövid időn belül meg dog ez történni, főleg, ha tovább folytatja ezt az egészet.
- Ha valaki fogságba ejtett, nem húzta sokáig - dünnyögöm inkább magamnak, mint neki.
- Akkor lőjünk ki egy őzet, az nagyobb, több a hús rajta. Esetleg muflont teszem hozzá töprengve, hogy még mit ehetnénk.Őz, muflon, nyúl nem elég.

- Már nem él - közöltem vele megnyugtatásként. Szerencsére már nem élt. Ezúton is köszönet a fejvadásznak. Akiről semmit nem tudok. De remélem nem akar csak úgy véletlenszerűen felbukkanni.
- Hmm... hát nem is tudom - motyogtam. Elbizonytalanodtam, mert erősen kételkedtem abban, hogy Hakuryuu nagyon örülne annak, ha egy hívatlan vendéget is hoznék.
- Nem tudom mennyire lenne boldog, ha... hát... ühm... más is jönne - motyogtam zavartan. - Kérlek, ne vedd sértésnek - tettem még hozzá zavartan. Ezek után persze teljesen megérteném, ha sorsomra hagyna itt a mocsárban.

- á. Ki ölte meg? Már megbocsáss, de belőled nem nézem ki hogy képes lettél volna - teszem hozzá, mintegy mellékes információként. Ez van, túlságosan is baba hozzá a drága gyermek.
- Akivel vagy, nem szívleli az idegeneket? - nézek rá kérdőn.
- Nincs baj, nyugi. Tudod, megértem. Én se örülnék neki fordított helyzetben - már csak az kéne, hogy valaki rájöjjön, mi vagyok. Húzhatnék is el innen, el, máshova. Utolsóként élek a népemből. Szörnyű.

- A fejvadász, akit felbérelt, hogy vigyen neki vissza - feleltem automatikusan, utána meg halkan felnevettem. - Nem, nem lettem volna rá képes. Ha nem ajánlja fel, hogy megöli őt, akkor elfogadtam volna a sorsom, hogy visszakerültem oda, egy napnyi távollét után - tettem még hozzá. Nem lett volna nagyon rá lehetőségem dacolni, biztos voltam még most is benne, hogy ezerszer jobban felügyelt volna rám, mint egyébként.
- Nem tudom - gondolkodtam el. - Annyira nem ismerem. Néha olyan fura - motyogtam válaszul. Nem igazán voltam abban biztos, hogy Hakuryuu nagyon örülne annak, hogy egy idegennel beszélem ki.
- Akkor jó - mosolyogtam hálásan. - Tudod, megmentett, mikor földet érte, lényegében lezuhantam sárkányként. Segített visszaváltozni emberi alakba. Befogadott. Nem játszanám el a bizalmát - magyaráztam Lyssának. - Neked is nagyon hálás vagyok, hogy visszakísérsz minket, még akkor is, ha nem fogunk útközben semmit - újabb hálás mosoly és hálás monológ. Túláradt bennem a hála.

- Valamikor én is voltam fejvadász - túrok bele a hajamba zavartan. Valamikor, régen. Még emlékszem is milyen volt számomra az. Rég is volt, jó is volt, ja nem. Nem vagyok az a gyilkos típus - akkor meg előbb-utóbb valaki kiszabadít. De legalább nem egy rosszakaród. Azok a kristályok, nagyon értékesek teszem hozzá.
- Mutassak valamit, ami kiverheti a fura mércét? - Következő pillanatban dobbantok a lábammal és az öt méteres körzetünkben egy illatos virágmező nő.
- Amikor először átváltoztam, kiakadtam.azt hittem levél tapadt a farkamra és ráharaptam - nevetek fel, szép is volt. Saját farkamba haraptam, mert nem hittem el, hogy mennyire béna a kinézetem. Pedig nem az,

Meglepődve pislogtam rá.
- És milyen volt? Mármint... - kezdtem zavartan. - Milyen volt fejvadászként élni? - érdeklődtem kíváncsian. Aztán persze észbe kaptam, hogy nem kellene nagyon tapintatlannak és túlzottan kíváncsinak lennem. - Izé... - makogtam. - Bocsánat, néha túl kíváncsi vagyok - pillantottam rá zavartan.
- Váó - néztem rá csillogó szemmel, mikor előttünk a mocsár illatozó mezei virágok ezreivel lett tele. - De szép - gyermeki örömmel az arcomon néztem a virágokat és még a kölyök oroszlánt is letettem, hogy élvezze ki a virágokat.
- Én csak annyit tudok, hogy kék vagyok sárkányként. Meg azt mondták sárkány szemeim vannak. De sárkány alakban jobb a látásom, mint most - magyaráztam Lysszának. De azért elképzeltem a jelenetet és halványan elmosolyogtam. Biztos aranyos lehetett.

- Izgalmas. Vágytam akkor a bosszúra, hogy végre kiengedhessem a őzt, hogy levezessem a gyászomat.Sötét időszak volt, ami azt illeti - teszem hozzá - nincs baj, én is ilyen voltam kicsiként. Meg mér régebben. Kíváncsi.
Elégedetten mosolygok és osztok ki magamnak egy piros pontot, mindig beválik ez a trükk.
- Nem szedsz párat? Ez nem illúzió, hanem igazi.
- Én zöld és az átlaghoz képest kicsi - meg bele tudok olvadni a környezetbe, de pszt, eza mi titkunk - általában jobb. Szaglás, látás, hallás, ritka mikor rosszabbodik.

- Oh - lepődtem meg. - Nem hiszem, hogy képes lennék ölni - csóváltam meg a fejemet lemondóan. Elnevettem magam. Újfent megkapom, hogy gyerek vagyok, kicsi és kíváncsi. Hát igen, ha nem vagy ember, akkor nem számít, hogy hány száz évig élsz. Elfojtottam egy sóhajt.
- Tényleg? - néztem rá nagy szemekkel, majd belevetettem magam a virágok közé. Egy kisebb csokorra valót gyűjtöttem és sugárzó arccal fordultam a hibrid nő felé. - Köszönöm - mosolyogtam rá hálásan.
- Megmutatnám, hogy milyen vagyok, de sose változtam még át akarattal - húztam el csalódottan a számat. Meg akkor még a ruhámat is le kellene vennem, mert csak ez az egy van. Meztelenül meg azért nem sétálnék hazáig. Főleg, hogy utána még magyarázkodnom is kellene, hogy miért is nincs rajtam ruha.

- Én sem hittem volna első alkalommal - vonom meg a vállam. Az ijedt döfések, melyek a vaktában mentek az emberbe, fura volt és ijesztő és gyomorforgató. Nem egy kellemes emlék, ami azt illeti.
- Tényleg - mosolygok, egy valamit jól csináltam. Nem i jelent annyi energiabefektetés, ha szétoszlatjuk a földben. Semmibe se kerültez nekem, neki meg örömet okozott.
- Oké. Akkor vetkőzz. És képzeld el ahogy eltörnek a csontjaid és sárkánycsontokká alakulnak át. Húsból hús lesz, bőrből pikkely - teszem hozzá. Nem olyan nehéz ez, mint tűnik. Számomra már megy mint a karika csapás.

Csendben meneteltem továbbra is előre. A tájad figyeltem, amit nagyon feldobott a virágos mező. De gondolom hamarosan úgy is elhal, kihal, hiszen nem véletlen, hogy a mocsár területén nem sok minden él meg.
- Hogy mit csináljak? - torpantam meg meglepődve. Most tényleg? Változzak át sárkánnyá? És ha úgy maradok? - Nem is tudom... - motyogtam tétován. - Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. És ha nem sikerül? - néztem rá nagy szemekkel. - Nem szeretnélek feltartani, így is biztosan egy csomó idődet pazaroltad rám.
Kicsit összeszorult a torkom ahogy ezt kimondtam. Bele se gondoltam, hogy esetleg feltartom vagy valami. Csak pofátlanul és hálátlanul örültem annak, hogy visszakísér. De milyen áron? Szörnyű vagyok.

- Megváltoztassam az ökoszisztémát? - Nézek rá kérdőn, hisz a növények is befolyásolják. ha valaki képes rá, akkor az én is lehetek. Az erőmmel.
Segíteni fogok. Azt hiszed hogy én tudtam első pillanatban, ment mint a karika csapás? Akkor tévedsz - kacagok föl, hányszor is estem már pofára.
- Ugyan már kincsem, több, mint 300 éves vagyok, még plusz egy-két órába igazán nem halok bele, nem is számít már nekem - ha meg belehalnék. Végre újra találkozhatom a fajtámmal. Hiányoznak, és jelenlegi tudásom szerint én vagyok az utolsó. Ó, bárcsak lenne még valaki rajtam kívül, bárcsak élne még más. De nem teszik. Kihaltak, án csak egy egyed vagyok, ki a valós kihalás dátumát meg nem változtatja.

- Nem kell - ráztam meg a fejemet. Mármint hogy valamit csináljon az ökoszisztémával. Jó ez a mocsár így ahogy vagy. Ha nem is látjuk biztos sok állatnak ad otthon. Így nem látom nagyon értelmét, hogy beleszóljunk a dolgok rendjébe.
- Hát jó - bólintottam eléggé tétován. Látszódott még innen is, hogy nap magasan jár, szóval volt még időm alkonyatig.
Letettem a virágokat a kezemből, a kölyök valahol ugrándozott, de nem távolodott el nagyon, a ruháimat, illetve a kendőket szépen összehajtva a virágok mellé tettem.
Kicsit kellemetlen volt ruha nélkül állingálni, zavart, hogy a kristályaimat nem takarja még semmi.
- És akkor most? - néztem kérdőn Lysszára.

Rendben, akkor marad úgy a mocsár, ahogy van. Volt, mikor ez a hely egy tó volt, aztán fertő, meg láp, és most ez. Ez az élet rendje.
- Jól van - figyelek rá, persze én most nem változok, ahhoz túl pici vagyok sárkányként. Kicsi vagyok, hüpp-hüpp.
- Most képzeld el, hogy egy nagy és fenséges sárkány vagy. Hunyd le a szemed és gondolj a repülés. Képzeld el hogy széttörnek a csontjait, megmozdul a hús, és új alakot formál. Az egész belülről induljon kifelé, hogy mikor kinyitod a szemed, sárkányként nézz velem szembe - suttogom, segíteni fogok neki.
- Ha ez nem válik be, én változok át, felrepülök és ledoblak.

Nagyon igyekeztem Lyssa szavaira figyelni. Nagy levegőt vettem, igyekeztem megnyugodni. Kár, hogy minduntalan csak a félelem, a szorongás jutott eszembe, meg az esetlenségem, mikor a sárkány alakra gondoltam.
Bosszúsan morrantam. Gyerünk Mido menni fog. Képzeld el, csak akarni kell. Csak hát persze könnyebb volt mondani, mint megtenni.
Igyekeztem elképzelni magam sárkányként. Ezzel csak az a gond volt, hogy nem láttam még magam. Próbálkoztam azért gőzerővel, hangosan felnyögtem, mikor valahol roppanást éreztem. Pár nappal ezelőtt szinte könnyedén ment. Igyekeztem visszagondolni arra az érzésre, amit félig meghalva éreztem, amikor kitört belőlem a sárkány.
Bár valahol nem fűztem hozzá sok reményt, hogy menne, de még is... Jól van, magammal sem jutok már dűlőre. Mindegy, próbálkoztam, képzelegtem, aztán vagy összejött, vagy nem.

Szurkolok a lánynak hogy sikerüljön, bátorítóan mosolygok rá. Bízom benne, tudom, hogy meni fog neki. Közben megyek és karjaim közé kapom a kölyköt, hogy ne csatangoljon el annyira, maradjon csak nyugton itt.
- Ügyes vagy Mido, meg tudod csinálni! - Ha nem, akkor meg tényleg megteszrm azt amit mondtam. De régnem.is volt már, mikor tanítottam valakit ilyenre! Ó, édes Maierosok, mondjátok, tényleg igaz ez? Változás közeéeg megint, mi? Nem.isNem, már.benne vagyunk, ahogy Mido is. Nézem a gyönyörű sárkányt és rámosolygok.
- Sikerült, gratulálok - kérni se kérhetnék jobb tanítványt. Hmm, lehet hogy annak kéne fogadnom. Nem is rossz ötlet.
- És most jöhet a vissza.

Szóval sikerült. Sárkányként nem tudom milyen lehet a vigyor, de igyekeztem mosolyt villantani rá. Most, hogy akaratosan változtam át, jobban meg tudtam figyelni a dolgokat, és az érzéseket. Menni fog, csak gyakorolnom kell. Remélem.
Hallottam, ahogy biztat, de nem mertem neki válaszolni, nehogy megtörje a pillanatot.
Felmorrantam.
Most tényleg vissza?
Hát jó. Emberként könnyebb volt elképzelni magam, hiszen jobban emlékszem erre az alakra. Sárkányként most sem néztem meg magam, én buta. De az érzésre emlékezni fogok. Kitárult a világ, a látvány, a hangok, a színek. A talpam alatt a alatta talaj.
Amint újra emberként néztem Lyssára, csak egy fáradt, de amúgy hálás mosolyt villantottam rá.

Aranyos sárkányka a baba. Ez rajta maradt. Baba.
- Büszke lehetsz magadra, Mido - villantokbré egy ezer wattos mosolyt. Büszke lehet magára.
Végignézem, ahogy visszaváltozik, egészen jól és gyorsan. Rwndben van.
- Ne feledd az érzéseket, tapasztalatot, azt ahogy átváltozol, és nem lesz gond a későbbiekben. Sárkányháton vagy gyalog mennél haza? - Mert ha úgy dönt, hogy nen gyalogol, akkor látni fogja az én alakomat. Legalább lát sárkányt a gyermek, az is haladás jelenleg szánunkra. Minden az, ami segít életben tartani a kicsit. Védem a következő generációt, ha már nekem nem lehet gyermekem. Csak a vér hígulásával, amit nem engedhetek meg magamnak.

Kicsit büszke voltam magamra. És bevallom őszintén, hogy jól estek a dicsérő szavak is. Ritkán kapok, szóval...
- Sétálnék. Nem hiszem, hogy olyan messze vagyunk - mondtam, miközben visszaöltöztem, és újra felvettem a virágot.
- Meg a kölyköt is kell valahogy cipelni. Nem merném sárkányként kézbe vinni - tettem még hozzá. Bár a repülés nem lenne ellenemre, de a landolási technikám finoman szólva is katasztrófa.
Egyébként sem tettem még le arról, hogy vigyek valami husit haza vacsira. Hátha Hakuryuu is odabökne egy annyit "ügyes vagy, Midayoi"... no és persze a nevemet sem rontja el.
- Szerzünk husit akkor? - érdeklődtem vidáman. Oké, kicsit fel voltam dobódva. Bár, ha nem az se gond. Akkor majd megy és vadász vacsit Hakuryuu.

Azt hiszem, hogy nem is vagyok rossz tanár, sőt! Egyenesen jó tanár vagyok, már amit a baba átváltozását illeti.
- Csak nem sétáltál órákat egy irányba - jegyzem meg, azt azért nem nézném ki belőle. Az csak azegy én szokásom. Most hogy így belegondolok, le kéne telepedndm. Á, majd jövő évtizedben ráér.
Felkacagok, tényleg azt hitte hogy ő is sárkányalakban lenne? Dehogyis, csak én, még csak az hiányozna hogy egy repülő sárkányra id vigyáznom kelljen. Annyira még én, a Vörös Boszorkány sem vagyok mazochista.
- Milyen hús kell? Fiatal muflon? Esetleg egy zsenge őz? Vagy éppen vaddisznó? Nevezdd nevén és megkapod - vigyorgok rá. Igen, meg tudom csinálni. A növények az én asztalom.
- Most amúgy kivel vagy? Kihez megyünk?

Elgondolkodtam azon, amit mondott. Talán tényleg nem kellene órákig sétálnom.
- Akkor jobban eltévedtem, mint ahogy először gondoltam - jegyeztem meg tétován. Újra megszidtam magam gondolatban, hogy jobb lett volna, ha nem megyek sehova, vagy tényleg kimondottan a romok környékén maradok. De hát persze nekem mennem kellett, most aztán meg  bajban vagyok.
Mi a szösz lehet az a muflon? Nem mondtam ki hangosan, a másik kettőt ismertem.
- Inkább az őz - döntöttem végül. Az jobban hangzott, mint az ismeretlen muflon vagy a vaddisznó. Bár én még mindig a nyuszikra szavaztam volna a bundájuk miatt. Kellett volna valami ruhát magammal hoznom a kereskedő házából, nem csak a kristályokat. De már elkéstem ezzel. Mindegy most már.
- Egy sárkány hibrid vigyáz rám - válaszoltam az igazságnak megfelelően. Azonban azt elárulni nem akartam, hogy mi is a másik fele Hakuryuunak. Ha elárulnám... szerintem esélyes lenne egy fejleharapás, amit nem kockáztatnék meg. Jobb a békesség.

- Figyelj ide, kikerülünk, hazamész és kész – nincs ebben semmi gond, részemről bármikor hazaviszem a kölyköt, hogy rendben legyen a drága. felelősséget vállaltam ezért a baba sárkánykáért, hát akkor teszem is. Hiányzott már ez, ami azt illeti. Felelősséget vállalni, élni a lehetősséggel, tanárnak lenni. Annyi tapasztalatot halmoztam fel, itt az ideje átadni az utókornak. Nyithatnék iskolát mondjuk, Lyssa tanodája címmel. nem is rossz ötlet, ha jobban belegondolok. Csak kár, hogy a hibridekért nincsenek annyira oda az emberek.
- Akkor egy őz rendel – kiterjesztem az erőmet, hátha van egy növény, melyet őz rágcsál. Amint lesz, át lesz döfve a nyaka egy gyökérrel. Az élet nem igazságos, az é,et a legkegyetlenebb mester. Senkit se hagy nyerni.
Amikor kimondja, hogy egy hibrid vigyáz rá, megdermedek. Utána ránézek.
- Mi a másik fele, Mido? Mi a másik fele? – Hátha lachra, hátha. A remény hal meg utoljára.

Csak bólintottam. Nem igazán tudtam volna mit mondani, kezdem kifogyni a szavakból egyébként is.
Érdekelt volna, hogyan csinálja az őz beszerzését, de még sem kérdeztem rá. Valószínűleg összefüggésben van az erejével. S, mivel az enyém nem olyan, hiába magyarázza, nem tudnám utána csinálni. Így inkább nem is kérdezem.
- Nem olyan, mint te - válaszolom azonnal. - Más az illata. A sárkányt felismerem, de a másik kettőt ha összehasonlítom nem is hasonlít egymásra - magyaráztam, hogy miért is vagyok olyan biztos abban, hogy nem olyan mint ő.
Nem is hasonlít a két illat. A sárkányt felismerem, de meglepő, hogy mennyire más a másik felüknek az illata. - Említette, hogy mi, de ha most megvernek se jut eszembe, mit mondott - motyogtam el a végét. Igazából tudtam, csak nem mertem megmondani. Féltem az esetleges következményektől. S bár kicsit rossz érzés volt hazudni Lyssának az fontosabb volt, hogy Hakuryuu ne csalódjon bennem.

Ha van valami, ami zavar, akkor ez a ember miden ellen dolog. lehet ki kéne nyírnom a kormányzót, hogy értsen a szép szóból.
Félig már a vad elejtésére koncentrálok, ezért is előny a mezítláb, közvetlen kapcsolat a földdel,és ami a legfontosabb itt, növényekkel. Szükségem van rájuk, az erőm miatt leginkább. Inkább az enyém mint másé.
- Mire hasonlít az illata? - Kérdezem meg tőle. Szóval nem laochra. Hiába minden, felsóhajtok és felnézek, nem fogok sírni, nem sírok. Nem szabad reménykednem, nem, tilos. Felemelt fejjel kell elismernem, hogy nincs rajtam kívül más a világon, csak én. Csak egy félvéren van még meg ez a vér, ez az örökség. Csak bennem. Nem akarok utolsó lenni. De jelenleg az vagyok.
- Tudod, én nem adom tovább, hogy ki milyen fajú. Mert tudom, hogy milyen fontos tud lenni az, hogy titokban maradjon – engem pl egy rabszolgapiacon több ezer aranyért adnának el.

Továbbra is némán baktattam mellette, közben felemelve a kölyköt, hogy ne csatangoljon el. Nincs kedvem utána rohangálni. De remélem eléggé kifárasztotta a mai séta, és nyugton marad estére.
- Hmm... - elgondolkodtam. - Kicsit kesernyés, olyan csípős, zavarja az orromat - nem tudom, hogyan írhattam volna le az illatát ennél jobban.
- Sejtem. De a másik bizalmával nem szeretnék visszaélni, ha már befogadott. Ne haragudj, ez olyan két szék közé esős dolog, mert vagy őt árulom el, vagy téged bántalak meg - mondtam halkan. Bánatosan pillantottam rá, nem igazán tetszett a téma. De Haku irányába nagy fokú hála és hűség munkálódott bennem, így kicsit szerencsétlen képpel vontam meg a vállamat és öleltem szorosabban az oroszlán kölykömet.

-Nem gond, nincsen ezzel baj. Nézz rám, én se mondtam meg mi vagyok, mert védelek ezzel. Ne aggód túl magad, prücsök – simogatom meg a haját a drágának, még egy baba csak, nem pedig felnőtt. Ki engedte ki őt eme zord világba, gondolván, hogy nem lesz baja? Ki volt az az őrült?
Ez a leírás egyik fajra se igaz, se a kereszteződéseire. Hacsak nem, de nem, az nem lehet igaz. Jobban szemügyre veszem a babát.
- Egy démonról beszélsz most? Mármint, félig az, nem? – Elég egy bólintás, hogy tudjam, az, vagy nem az. Istenem, minek is ártom be magamat. Közben egy őz elfogásra került.

Halványan elmosolyodok, ahogy megsimogatja a hajamat, meg leprücsköz. Ez még valahogy jobb és cukibb, mint a sárkány baba. Bár most kezdem érezni, hogy több száz éves lényekkel futok össze, hogy mennyire is fiatal vagyok valójában.
Nagyot sóhajtottam, majd bólintottam. Végül is, ő jött rá... meg egyébként sem mondta Hakuryuu, hogy nem szabad elkotyognom, hogy kicsoda vagy micsoda. A nevét egyébként sem mondtam meg. Piros pont nekem.
- Igen, az - mondtam ki azért hangosan is, hogy ne csak kukán sétáljak Lyssa mellett.

- Tudod, amikor kicsi voltam, akkor mindig is akartam találkozni velük. Aztán pedig nagyon dühös voltam rájuk és megakartam ölni őket. Most meg, semelyik sincs, csak kíváncsi vagyok rájuk – robbanás, egy borzalmas dolog volt az életemben. meghalt mindenki, ki számított, és ott maradtam, csak egy valakihez mehettem. Hozzá is csak évekkel később, tetoválás miatt. Rég volt, mára másképp reagálnék rá szerintem. Vagy nem tudom, bonyolult ez. egyedülinek lenni a fajtádból.
- Ha engem kérdezel, megfogtad az isten lábát jelenleg.

Csak bólogatni tudtam, hiszen nem ismertem a régi, robbanás előtti világot. Szóval csak... kénytelen voltam neki elhinni. Számomra semlegesek voltak a démonok, meg úgy minden más is. De persze ezt nem akartam hangoztatni, nem akartam Lyssát megbántani.
- Miért gondolod így? - érdeklődtem kíváncsian, érdekelt, hogy miért ez a véleménye. Én nem nagyon érzetem így, mert néha gonosz volt, néha beszólt és a lelkembe gázolt. Bár ennek ellenére a gondomat viselte. Szóval kicsit ellentmondásos voltak vele szembe az érzéseim.
Viszont öröm hír, hogy már lassan változtak a növények, szóval kezdtünk kiérni a mocsárból. Tehát nem sokára hazaérek.

Régi világ, elmúlt már, évszázadok óta nincs így és kevesen vannak, kik emlékszenek rá, hogy milyen volt. Nagyon kevesen. de így jó ez, nem? Hogy alig vannak, kik emlékezzenek a laochrák illatára.
- Mert van ki figyel rád, etet és ruház – válaszolom neki mosolyogva. nekem is kéne már helyet találnom és letelepednem, legalább annyival is előrébb lennék abban, hogy találjak valakit, ha már utam során nem sikerült. Társas lény vagyok, bevallom.
Lassan kiérünk a mocsárból, egy frissen elhullott őz van tőlünk vagy öt méterre.
- Remélem, megfelel az igényeknek – mosolygok rá barátságosan. Igen, megtettem. Elvettem egy életet.

Előbb éreztem meg a vér szagát, minthogy megláttam volna az őz tetemét.
- Értem - bólintottam. Nem álltam le vele vitatkozni, azonkívül is igaza volt. Vigyázott rám a saját maga fura módján és a céljai miatt. Kellett neki egy házi sárkány, aki kiszolgálja őt.
- Tökéletes - közöltem, ahogy már az őz teteméhez értünk. A következő probléma itt lépett életbe: haza kell cipelni. Bár talán nem olyan nehéz, elvégre sárkány vagyok, erősebb az átlagnál. Max a kölyökre kell figyelnem, hogy mellettem jöjjön. A virágok... hát azt is megoldom. Szerintem... végül a virágokat a ruhámba tettem, felhajtottam belőle egy kis sarkot, így zsebet képezett. Nya, szabadok a kezeim. A kölyköt is letettem, bár az már rávetette volna magát az őzre. Haha, most biztosan nem kap belőle.

- Már csak meg kell tanulnod hasznot húzni belőle, kicsikém ha egyszer el akarod őt hagyni őt, hozzám bármikor jöhetsz, ezt most mondom – mosolygok rá. Lassan változik a táj, a növények, a fény, egyszóval, minden. Ajja, egy dologra nem gondoltunk. A szállításra.
- Segítsek szállítani, vagy haza tudod vinni egyedül? – Nézek rá kérdőn, mert ha azt mondja, hogy segítség kell, akkor egyszerűen a nyakamba kapom a tetemet. Alig várom hogy éjszaka legyen és repülhessek nyugodt szívvel. szeretek repülni.
Oly gyönyörű a táj és annyira nyugodt minden, lehet kellene valami mást csinálnom inkább, mint itt lennem. Nem, ez jó, megfelelő, nyugodt és egy elveszett gyermeket pesztrálok. Úgysincs más dolgom, akkor már segítek. Ha akkor és ott nem tudtam, akkor itt segédkezem.

Mosolyogva bólintottam. Elhagyni Hakut? Majd egyszer, de csak akkor, ha ő küld el. De jó tudni, hogy van még valaki a világban, akire számíthatok.
- Rendben, és előre is köszönöm - mosolyogtam rá Lyssára hálásan.
- Szerintem menni fog - mondtam meglehetősen határozottan, letettem a kölyköt, majd az őzhöz léptem és... hát kérdőn pislogtam a világos barna bundás hasára, hogyan is kellene neki látnom, a cipelés nemes művészetének. Végül, jobb ötlet nem lévén a lábait ragadtam meg és emeltem fel. Na megy ez! Bár lassan fogok haladni, de haza jutok vele. És innen már haza is találok.
- Köszönöm Lyssa - mosolyogtam rá a hibrid nőre. Abban az egy szóban minden hálám benne volt, hiszen sokat segített.

Számára úgy tűnik, még elképzelhetetlen az, hogy a saját lábain megállva éljen. Nem baj, baba, jól van ez így, hogy van kire támaszkodnod. Nekem már nincs, nekem már csak egy népnyi halottam van, semmi több. Hiányoznak a drágák.
- Igazán nincs mit - mosolygok rá. Nincs más dolgom nekem igazából a világon.
-Sok sikert - nézem a lányt, hagyom, had tanulja meg. Én meg leveszem az inget, be a táskába, és elsétálok. Leteszem a táskámat, lépek pár lépést és átváltozom sárkánnyá. Gyönyörű, zöld, és leveles a farka vége. Mancsomba veszem táskámat és elrepülök.

//köszöntem a játékot

NARELLE

Galeon, egy ismerős illatot megérezve hagyta el a Conell birtokot és indult a szagfoszlány irányába. Nem változott át oroszlánná, emberi alakban is villámgyors volt: egy-egy ugrással 100 méteres távolságokat tett meg. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a talpa alatt megváltozott a talaj minősége, egy mocsárban volt.
Karba tett kezekkel, nézelődni kezdett.
- Mi dolga lehet egy démonnak egy ilyen enervált területen? - Kérdezte magától.
A célpont, ott volt előtte, alig pár száz méterre. Galeon minden érzékszervével ráfókuszált, s sikeresen be is azonosította a személyt. Arcán, egy széles mosoly jelent meg, majd egy olyan testtartást vett fel, amilyet a rövid táv futók szoktak a rajtvonalnál. Teste megfeszült, majd kilőtte magát. A szó szoros értelmében, telibe találta és leteperte Narelle-t, akivel mind a ketten bele estek az iszapba. Természetesen, kárt nem tett a nőben.
- Most megvagy, Narelle kisasszony. - Jelentette ki egy széles mosollyal, majd nemes egyszerűséggel, végig nyalta a lány arcát. Még néhány másodpercig rajta hevert, majd felállt és a kezét nyújtotta felé, hogy neki is segítsen felállni.
- Rég láttalak, hogy megy sorod? - Kérdezte izgatottan, a farkát lelkesen csóválva és még dorombolt is hozzá. Galeon elegáns, bő ruhákat viselt, amelyek nem gátolták a mozgásban, valamint, a nyakában egy nyakörv volt, a Conell család címerével.
- Hm. Meglep, hogy nem Haku társaságában találtam rád. Azt hittem, hogy le sem lehet rólad vakarni. - Érdeklődött kettejük kapcsolatáról.