Vadvirágos mező

Britet enyhén feszélyezte a másik távolba révedő tekintete, egy életre elege volt a támadásokból, és nagyon nem szerette volna, hogy pont most zavarja meg őket valami haramia, vagy olyan fajankó, mint aki megmérgezte.
-Ugyan miért sértődnék meg? Jobban érzem magam így, és különösen szórakoztat, hogy magam alá rendelhetem még e legrangosabb férfiakat is, most már én vagyok az úr a háznál - húzódott a lány arcára széles mosoly.
-Nagyon remélem, hogy elkapta azt a semmire kellőt, és megkapta ami neki jár ezért -fújtatott egyet, miközben újra a borába kortyolt, de hamar elszállt a bosszússága, amint megpillantotta a másik kíváncsiságtól csillogó szemeit.
-Különleges íze van, szokatlan, de ízlik. De, ha most benyögöd, hogy mérgezett, vagy nem is az aminek hiszem nagyon meg fogok sértődni, és nem fog zavarni, ha a gyomrom tartalma rajta köt ki, vagy hazafele az úton a lovad talán megbokrosodik -válaszolta a lány lassan feloldódva a másik társaságában.
-Mindketten hibáztunk, és nem mondom, hogy nem fáj még néha, ami történt, de elfogadom a bocsánat kérést, és remélem te is az enyémet. Hajlamos voltam, és vagyok hagyni az érzéseknek, hogy eluralkodjanak rajtam,de igyekszem már józanul gondolkodni -mondta Brit szintén elemelve a tekintetét a másikról, csak akkor fordult vissza, mikor a másik újra megszólalt. Arcán mosoly húzódott, mindig is élvezte, hogy a lova mennyire vigyáz rá, most is szemmel tartotta a nővel szemben ülő férfit, néha fújtatva egyet a virágok közé. Félre billentett fejjel hallgatta a számára fennálló lehetőségeket, majd mikor a férfi tekintete lejjebb tévedt a mutató ujját lassan a másik álla alá simítva felemelte a tekintetét, és közelebb hajolt hozzá.
-De nem akarok hiába vámpírrá válni Tiberius, ha átesek amin kell, hogy együtt élhessek veled, nem vagyok hajlandó osztozni rajtad -súgta szinte a férfi ajkaira, majd visszafogott sunyi mosollyal az arcán végighúzta az ujját a férfi nyakán és a mellkasán, majd újra felegyenesedve a borába kortyolt. Tudta mi a férfiak gyenge pontja, és szívesen játszadozott vele egy kicsit, ha a helyzet úgy adódott, és a vele szemben ülő férfi volt elég jóképű, hogy megérje a dolog.

- Azért, mert nőből vagy. S, mint nő, nagyon is önérzetes. Nem hiszem, hogy szívesen hallod, hogy ez, a mostani éned, a viselkedésed, a kisugárzásod jóval jobban megdobbantja az űrt, ami a szívem helyén van - csóválta meg a fejét Tiberius. A tekintetét igyekezett ezt követően a  lányon tartani, s nem a messzeséget kémlelni. Őszintén szólva, magáért nem aggódott, hiszen túlélte volna... de a lány már nem.
- Nem tudom, azóta egyikhez sem volt szerencsém. Khm... - köszörülte meg a torkát, majd a lány csillogó tekintetét kereste. - Nem tudom, kell-e szót pazarolni erre a témára, de remélem tudod, s nem feltételeztél sose olyan badarságot, hogy közöm lenne a szüleid halálához. Bár, mitagadás, minden jóval könnyebb, főleg számodra, hogy a kedves szüleid jobb létre szenderültek - közölte Tiberius a rá jellemző hidegséggel, modortalansággal. Nem tudta, hogy a fiatal nőt mennyire érintheti kellemetlenül ez a megjegyzése.
- Nem, dehogy mérgezett. Egyik az új boraimnak - büszkélkedett Tiberius. Persze, még kell néhol csiszolni, de... akkor is büszke volt a férfi magára. Na meg arra, hogy ízlett a lánynak, a bor.
- Oh, igaz is. Majdnem elfelejtettem. Van neked itt valami - pattant fel a férfi, majd a ló nyeregtáskájához lépett és ott kezdett el kotorászni. Bő két perc után a kezébe akadt a kis dobozka, s sietett is vissza a lányhoz. Tény, hogy pár perc telt csak el, de Tiberius úgy érezte, hogy megvárakoztatta a lányt.
- Én nem haragudtam rád, eddig sem Brithany - ingatta a fejét lassan Tiberius. Felvont szemöldökkel figyelte a lovat, aki meg a lányt tartotta szemmel. - Hmm... ha nem figyelek, akkor a lovad megesz vacsorára - nevetett fel Tiberius, majd megemberelve magát a lány orra alá dugta a dobozt.
- Nem kell megijedni, csak egy lánc. Nem gyűrű - szögezte le, némileg sietve Tiberius. Remélte, hogy fog a lánynak tetszeni. Addig is a szavait emésztgette.
- Nem szeretem az ultimátumokat - hangja kissé feddően csengett. - Ha engem akarsz, osztoznod kell rajtam - hajolt közelebb a lányhoz, miközben óvatosan elvette a lánytól a poharat, hogy ne legyen útban. Plusz nem akart borban fürdeni, ha még sem tetszik a nőnek a közeledése. Ettől a gondolattól vezérelve hajolt közelebb a nőhöz és lágyan megcsókolta.
- Talán úgy gondolod, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy osztozkodj rajtam? - suttogta a kérdését a fülébe, miközben lágyan belecsókolt a nő nyakába.

-Igazán bölcs részedről, de engem nem zavar ez a tény, sőt.. -mondta a lány az utolsó szót szinte már suttogva, miközben a borába kortyolt újra. Lopva a lova felé pillantott, és füttyentve kicsit közelebb hívta magához, nem szerette, ha messzire bóklászik tőle, megnyugtatta a közelsége, mintha lenn egy testőre. Az állat azonnal felemelte a fejét a füttyszót meghallva, és közelebb lépdelt a pároshoz.
-Nyugodj meg Tiberius, ugyan haragudtam rád, de ilyet soha nem feltételeztem rólad, és valljuk be, amúgy sem valószínű, hogy vihart tudsz keverni, hogy elsüllyesszen egy hajót - nyugtatta meg a hölgy Tiberiust, kissé megcsóválva a fejét. Könnyen beszélt a szülei haláláról, nem érintette a dolog érzékenyen. Miért kéne sajnálnia a két embert, akik szánt szándékkal pokollá akarták tenni az életét?
-Én nem sok bort iszom meg szívesen, általában csak az üzletek során illedelmességből ittam, de ez azokhoz nem hasonlítható, tehetséges vagy -emelte meg a poharát mosolyogva, majd a vörös folyadékot lötykölve figyelte a férfi mozdulatait. Felkuncogott rajta, ahogy a lova szemmel tartotta őt, és a nyeregtáskába dugta az orrát, majd a dobozt is megszagolgatta a férfi kezében. Mikor felmérte, hogy nem valamilyen a lányra veszélyes dolog lapul ott horkantva tovább legelészett, de a fülei állásából könnyedén lehetett következtetni, hogy még mindig figyel.
-Amíg nem bántasz ő sem tesz semmi rosszat, de volt már alkalom rá, hogy valaki próbált megfenyegetni, amiért kijelentettem, hogy nincs neki való lovam, nos.. Maradjunk annyiban, hogy az is órákba telt, míg annyira összetákolta a gyógyító, hogy haza tudják vinni -húzta a lány visszafogott vigyorra az arcát. Hiába próbálta, aznap nem tudta visszafogni az állatot, és ez is csak erősítette a vonzalmát ezekhez a lovakhoz, lenyűgözte mennyire hűségesek, védelmezőek, és intelligensek, a fizikai erejükről nem is szólva.
-Köszönöm, de igazán nem kellett volna -mosolyodott el szélesen a férfi szavain, miközben kinyitotta a dobozt, és felhelyezte a láncot a nyakába, a sajátját levetve, és gondosan elhelyezve, nehogy elvesszen. Ez volt az egyetlen tárgy, amihez érzelmek fűzték, és a szüleitől származott, nagy becsben tartotta.
Mielőtt válaszolhatott volna megérezte a férfi ajkait a sajátjain, mire ösztönösen a másik mellkasára simította a kezét, kicsit közelebb simulva hozzá.
-Szóval, tegyük fel, hogy vagyok olyan bolond, hogy beleegyezem ebbe, és csak megfojtok álmaimban minden nőt, aki hozzád mer érni. De ha nekem osztoznom kell, akkor neked is, és nem tudom elképzelni, hogy végignézed higgadtan, hogy egy másik férfi ölében vagyok ugyanígy, és más csókol meg, más érint meg.. -súgta a lány szórakozott mosollyal az arcán kínzó lassúsággal húzva végig az ujját a férfi nyakán, majd mellkasán és hasán, csak a nadrágja szélénél állítva meg a kezét. A férfi csókjától apró jóleső sóhaj hagyta el az ajkait, és lassan a kusza tincsek közé vezette az ujjait.

Tiberius nyugodt volt. Őszintén az se érdekelte volna, ha eddig Brithany abban a hittben élt volna, hogy ő tehet a kedves szülők végre megérdemelt haláláról.
- Biztos vagy benne? - kacsintott rá Tiberius. - Khm... de komolyra fordítva a szót, valóban nem vagyok képes vihart alkotni. - Bár, most hogy bele gondolt... Nem is lenne rossz képesség. Neki könnyű útja lenne a tengeren, mások pedig könnyedén szenvedhetnének teljesen, tökéletesen véletlen baleseteket...
- Köszönöm - biccentett hálásan a férfi. - Végül is már vagy háromszáz éve csinálom - tette hozzá nevetve. Örömmel nyugtázta Tiberius, hogy akkor valami még is ragadt rá az évtizedek alatt, nem csak a kosz. Bár kissé furcsállta, hogy nem szokott a másik sokszor bort inni. Úgy tudta, hogy a hölgyek kimondottan szeretik az édes, vörösbort. Ezek szerint tévedett, vagy Brithany volt olyan, aki ez alól kivételt képezett.
- Néhány őrt nem ártana felvenned. Az ilyen alakok kétesek, és a bosszút sokáig forralják. Nem csak ellened, ne hidd azt, hogy pont a te életedre fognak törni, inkább a lovaidat féltsd. Egy ilyen sérelem, sérülés eléggé erős mozgató rugó lehet egy alattomos támadásra, ami a lovad ellen irányul, mely akár végzetes lehet... - csóválta meg a fejét Tiberius. Ő már látta az emberek sötét oldalát. Szerette volna ettől megkímélni a lányt, hiszen majdnemhogy kézzel fogható volt a kötelék a ló és lovasa között. Ha a lónak valami baja történne, azt a nő nagyon is megszenvedné. - Sajnálom, nem akarok vészmadár lenni, meg semmi. Ne értsd félre, de ez egy olyan dolog, amivel számolnod kell. Ha eddig nem is tetted... de kérlek gondolkodj el rajta - tette még hozzá a férfi. Persze, ez nem rossz indulat volt a részéről, csak jó tanács.
A férfi elmosolyodott.
- Örülök, hogy tetszik. A nyaklánc egyedi munka, szóval más nyakában nem látsz majd ilyet - magyarázta a férfi. - Érdekel a nyaklánc története? - tette még hozzá a kérdést Tiberius. Egyébként eléggé érdekes a történet, a férfi még mai napig is tud rajta mosolyogni, akárhányszor az eszébe jut. - A hátán lévő apró jelek védelmező szerepet töltenek be, illetve nem tudják ellopni tőled - még egy apró kis információ, amit szükségesnek ítélt Tiberius, hogy megemlítse.
- Nem terveztem gyertyát tartani - pöckölte meg lágyan a nő pisze orrát. - Butus -  tette még hozzá incselkedve. - Ahogy neked sem kell végig nézned, hogy mit csinálok bárkivel is. Nem vagyok együtt senkivel. Az,hogy néhanapján valaki melegíti az ágyam... Nos, férfi vagyok, vannak igényeim - vonta meg a vállát Tiberius. Ő semmi rosszat nem látott ebben, ezért volt ágyasa... aki már lelépett, meg egy régi barátja, akit újfent nem látott hónapok óta.
- Tudod, Brithany, nem vagy a tulajdonom, s még ha az is lennél, akkor is igyekeznék a kedvedre tenni. Tehát ha nem szeretnéd, hogy így - itt végig simított a lány oldalán, - vagy így - megragadta a csípőjét és közelebb húzta magához, - esetleg így - mormogta bele a fülébe, miközben óvatosan megharapta a lány fülcimpáját és belecsókolt a nyakába. - Csak szólnod kell! - távolodott el tőle, majd mintha mi sem történt volna, belekortyolt a poharában lévő borba. Pimasz mosoly játszott az ajkán, ahogy belekortyolt az italba és a nő reakciójára várt.

-Ügyesen intézed a dolgaidat, de ennyire te sem vagy profi, és amennyire ismerlek vagy olyan becsületes, hogy amíg nem kérem nem tettél volna semmit, főleg, hogy akkoriban már nem volt baj velük, külön éltük életünket nyugalomban, még csak nem is kerestettek meglepetésemre -csóválta meg a fejét Brit mosollyal az arcán.
-Hmmm, megérné az a vámpír dolog, ha én is így dicsekedhetnék a vásárlóimnak, mikor megkapják a tökéletes lovukat -kuncogott fel a lány. Az idő biztos segítene neki, hogy gyorsabban ismerje ki az embereket, mert jelenleg akár hónapokba is telhetett, míg megtalálta a másikhoz passzoló állatot. Ha rossz párt találna az ember mellé, csúnya vége lehetne, ezek az állatok nem tűrnek meg tenyésztőjükön és társukon kívül mást maguk körül, a lovászokat is nehezen szoktatta meg az állandó tenyészkancákkal, sokáig maga végzett nagyon sok munkát emiatt.
-Otthon a birtokon vannak őreim, de inkább a halál, mint, hogy újra őrökkel a nyomomban menjek el valahova, pont az a lényeg, hogy kiszellőztessem a fejem, veled meg bátorkodtam feltételezni, hogy nem lesz őre szükségem, de köszönöm az aggódást, jól esik -mosolygott rá, majd a nyakláncát vette alaposabban szemügyre. A lovon található színek tükrözték az ízlését, és a saját lovát is, amit meglepőnek talált, hiszen, ha csak nem kémkedett a férfi nem tudhatta, hogy a lány társlova hogy néz ki.
-Mesélj róla, kérlek, még szép, hogy érdekel - emelte fel a tekintetét az ékszerről a férfira, majd felállt, és a lovát magához hívta, és elrakta a nyeregtáskába a nyakláncot, amit korábban viselt, majd megsimogatta a lovát, és megpuszilta a rózsaszín orrát, majd visszament a pokróchoz, és leült a szoknyáját eligazítva utána.
-Én is nő vagyok, nekem is vannak igényeim, főleg olyan téren, hogy legyen valaki az oldalamon, aki segít ha bajban vagyok, és nem fordít nekem hátat -kezdett bele a nő, de ahogy a másik magához húzta abba kellett hagynia, hogy ne sóhajtson fel hangosan, és leplezni tudja, mennyire élvezi, amit a másik csinál.
-Ohh, drága, én soha nem leszek senki tulajdona, nem hódolok be a hagyományoknak, de ezt szerintem már te is pontosan tudtad rólam -vigyorgott a lány, miközben az ingénél fogva visszahúzta magához a férfit, és arrébb tette a kezéből a boros poharat.
-Csak, hogy világosítsam a szándékaimat Tiberius, én nem várom tőled, hogy legyél a párom, és légy mindig mellettem, és az sem zavar, hogy ha kiéled a mindenféle vágyaidat más nőkön, de.. talán a szövetség a legjobb szó arra, amire vágyom. Félre dobva a formaságokat két fél ott van egymásnak, ha szükség van rá, és persze egy kis szórakozást sem bánnék, és ahogy végignézek rajtad úgy vélem te sem -hajolt közelebb a férfihez, odasimulva hozzá a melleivel. Az egyik kezével átkarolta a nyakát, míg a másikkal visszahúzta a derekára a férfi kezét. Régen meg tudta volna fojtani az anyját, ha ilyen kivágott ruhákba öltöztette, de most kifejezetten bölcs gondolatnak érezte, hogy ezt választotta reggel, mert a férfiak mind ugyanazzal a gyenge ponttal rendelkeznek, amivel könnyen az ujja köré tudta az ember lánya őket fonni. És Brithany gondoskodott is róla, hogy könnyű dolga legyen ilyen esetekben, megunta a sovány formátlan alakját, ami miatt sokan csak átnéztek rajta, szívügyévé vált változtatni ezen.

Tiberius csak nevetve megcsóválta a fejét. Számára vicces volt eljátszani azzal a gondolattal, hogy képes lenne vihart varázsolni a semmiből.
- A vámpírságnak elég sok pozitív velejárója van. Mindazonáltal, én nem vagyok az. Én pusztán egy alkut kötöttem, s csak a szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy még mindig itt rontom a levegőt - hívta fel Tiberius a lány figyelmét. A férfi biztos volt abban, hogyha nem lett volna a robbanás, akkor már Lucifer réges-régen behajtotta volna a rajta a tartozását. De el is hessegette ezeket a gondolatokat, nem akart a múlton rágódni. Végül is volt mellette egy gyönyörű fiatal nő, akin feltűnően és kevésbé feltűnően legeltethette a szemét.
- Sima, emberi őrök? Akiknek fizetsz? Vegyél néhány rabszolgát. Hibridet, vagy félvért. Akár kölcsön is adhatok néhány vérfarkast. Hozzám csak az ostoba tör be, mert maradandóan nem tud megölni. Szóval, idő kérdése, de megfizetne. De nálad nem ez a helyzet - jegyezte meg Tiberius komolyan. Úgy látszik a biztonság fontosságáról komolyan el kell beszélgetnie a lánnyal. - Nem azt mondtam, hogy őrökkel járj mindenhova, hanem, hogy az elkeseredett embereket a tehetetlen düh és sértettség sokszor rossz tettekre sarkalja. S, nem szeretném, ha egyszer azt kellene meghallanom, hogy megtámadott néhány közrendű barom, mert nem adtál nekik el lovat - fejtette ki Tiberius. Gondolatban pedig már végig is ment egy listán, hogy melyik, milyen fajtájú rabszolgát tudna nélkülözni. Alkalomadtán akár vehetne is egyet a lánynak. Egy korban megfelelő lányt, aki akár még a barátnője is lehet, nem csak a testőre. Igen, Tiberius ezt remek ötletnek találta. El is tervezte, hogy majd az elkövetkezendő napokban sűrűbben fogja a külváros egy bizonyos negyedét látogatni.
- Leszögezném, hogy nincs híres, vagy tragikus története. Csak számomra aranyos, ahogy visszagondolok rá. Eredetileg egy egyszerűbb medált készítettem volna neked, néhány kővel - kezdte a férfi. Nem érzett emiatt semmiféle szégyent, hiszen nem volt a lány a párja, vagy kedvese, hogy drága ajándékokkal halmozza el. Csak egy, egyszerű ajándékot akart a lánynak adni. És csak ez az egy kovács volt képes rúnát írni.
Tiberius megcsóválta a fejét, ahogy újfent eszébe jutottak az események.
- Három órával később, miután visszatértem a kovácsműhelybe a jelenleg viselt ékszer fogadott. Azzal a megjegyzéssel, hogy szörnyen sajnálják, de az alapanyagok nem voltak hajlandóak együttműködni, és inkább ebben a formában kívánkoztak megmutatkozni - bökött a lány lánca felé. Tiberius azóta már sokat gondolkodott ezen. Valószínűleg a kovács a képességét használta, nem rendesen kovácsol. Ezért van az, hogy bármennyire is jó a híre annak a műhelynek, nagyon kevesen mernek ott próbálkozni, hiszen nem mindig azt kapják amit szeretnének.
- Elég kétes a hírneve annak a boltnak, műhelynek. De, a láncot látva, őszintén cseppet sem bánom, hogy nem az eredeti elképzeléseimnek megfelelően készült el - tette hozzá Tiberius. Arról már nem beszélve, hogy Brithany arca minden aranyat megért.
- Én ott lettem volna melletted, kedvesem. Te szaladtál el, miután megmondtam, hogy nem szeretlek - jegyezte meg Tiberius vádlón-védekezően. Nem ő kergette el a lányt, ment az magtól is. Igaz a férfi csak az első percekben bánta, utána meg már nem rágódott rajta.
Tiberius, Brithany-t látva legyűrte, hogy csak egyszerűen kinevesse, ám ettől függetlenül eltolta magától a lányt, s felállt. Leporolta a nadrágját, majd hátrált két lépést, és úgy nézett végig a lányon.
- Kedvellek, komolyan. De jelenleg a viselkedésed közönséges. Felesleges elcsábítanod - jelentette ki a férfi hidegen. Nem érdekelte, ha megbántja a lányt. Ha arról van szó, hoyg elviszi a lovát, akkor majd visszasétál. Nem esett kétségbe a nemes úr. - Vagy hát... próbálkoznod az elcsábításommal. Hiszed vagy sem, az efajta közönséges viselkedést nem pártolom, inkább csak taszít, hogy az együttműködés, barátság, szövetség nevében természetbeli juttatásokkal vesztegetnél meg.
A férfi szavai kegyetlenek voltak. Persze, ha tévedett, akkor kész volt lenézést kérni értük. Ha nem... Tiberius elfojtott egy gondterhelt sóhajt. Nem, jelenleg nem akarta a lányt megbántani, de nem akarta, hogy csak játszanak vele. Általában ő szokott másokkal játszani.

-Könyörgöm ne nézz ennyire butának, nem olyan nő vagyok, mint akik egy szó nélkül ágyasnak állnak neked, tudom, hogy te nem az vagy -forgatta meg a szemeit a nő, majd feszült sóhaj hagyta el az ajkait.
-Nem, nem emberek, és ha még egyszer fel mered hozni a rabszolgákat faképnél hagylak, rendes fizetést kapnak, és személyesen válogattam meg őket, szóval továbbra is ugyanazt tudom mondani, mint az előbb, köszönöm az aggódást, de nem szükséges, és már kezdem lenézve érezni magam, szóval szívesen témát váltanák -mondta a lány, és az eddigi feloldottsága kezdett elillanni. Megitta a maradék borát, miközben a férfi meséjét hallgatta.
-Nos, hálás vagyok annak a kovácsnak, mert az a darab nem sokat jelentett volna nekem, ez viszont.. Ez tényleg illik annyira hozzám, hogy ezt is hordjam a másik láncommal felváltva, pedig ahhoz foggal körömmel ragaszkodom. De köszönöm, és azt is, hogy ezt elmesélted -vetett egy halvány mosolyt a másik felé.
-Nos, nem értem miért nem lepődök meg ezen a válaszon, de az már világos, hogy te az érzések terén nem fejlődtél semmit Tiberius. Csak egy tanács a jövőbe, hogy megkíméljem a lányokat, akik esetleg az én cipőmben találják magukat: ne várd egy beteg, gyenge és összetört lánytól, hogy még tovább kínozza a saját szívét azzal, hogy nap, mint nap emlékeztesse magát arra, amin keresztülment, míg teljesen össze nem törik, annyira, hogy senki ne tudja újra a régi énjét elővarázsolni se. Nem, ennyit nem ér, hogy mellettem álltál volna, és szükségem volt rá, hogy kipihenjek minden sebet, és újra a szemedbe tudjak nézni. De ne feledkezzünk el arról a tényről se, hogy neked nem állt annyira érdekedben a dolog, hogy utánam szólj bármit, hagytad, hogy elmenjek, én ez eléggé úgy érzem, hogy jele annak, hogy csak teher lettem volna a számodra, de az életem legjobb döntése volt, hogy ott hagytalak, végül is lehet meg kéne köszönnöm, amit tettél! - fakadt ki Brit végig a férfi szemeibe nézve. Szinte villámokat szórt a jég kék szempár az indulatoktól.
-Gondoltam érek annyit, hogy akarj a társaságomban lenni, de tévedtem -állt fel a lány magához véve a kabátját, majd eligazította a szoknyát magán, és összefogta a haját. A kezei kissé remegtek, de urrá lett magán.
-Tudod, talán nem tudatosan, de ezért választottam a lovad. Minden heréltnek és ménnek csapta a szelet, aztán amint odacsábította őket egy jókorát rúgott beléjük -húzta a fiatal nő keserű mosolyra a száját, majd az idegesen mellette toporgó lónak súgott néhány szót nyugtatásul.
-Részemről nincs már mit mondanom, és vár rám egy vevő, hogy hazavigye a lovát, szóval, ha esetleg még van egy tőr a tarsolyodban vágd hozzám, mert van ennél fontosabb dolgom is, és a hazafele vezető úton még a pokolba kell magam kívánnom, hogy nem tanultam meg, hogy veled csak mazochisták próbálnak bármi komolyat kezdeni, és már rég megölted magadból a férfit, akibe beleszerettem azon a ligeti sétán - pillantott a lány kifejezéstelen arccal Tiberius felé, az egyetlen érzés, aminek a halvány szikrája felfedezhető volt a szemeiben a csalódottság volt. Levette a nyakából a nyakláncot, és felvette a sajátját, majd a másikat a férfi felé nyújtotta.
-Ha egy szikrányi udvariasság még lapul benned valahol mélyen, akkor ezt elviszed a szemem elöl, és te sem követsz miután elmentem, és nem is keresel utána, de gondolom nem lesz nehezedre, hisz mit jelent egy ilyen kis halandó pár évtizede a végtelen életedben? - a lány félre billentett fejjel nézett a férfira, gúnyos, keserű mosollyal az arcán, miközben már most azon járt, az esze, hogy vajon hogy lehetett ilyen ostoba. A gúny nem Tiberiusnak szólt az ajkain, saját magán akadt ki.

Tiberius lassan ingatta a fejét. Nem állt szándékában megsérteni a nőt, ám szemmel láthatóan még is csak sikerült valahogyan.
- Nem néztelek butának - sietett leszögezni a férfi. - Az úgynevezett ágyasaim sem ostoba libák. Nem szeretem az ostoba nőket - kérte ki magának a férfi, mintegy mellékesen.
- Nem kell ennyire felkapnod a vizet - csóválta meg a fejét Tiberius. Nem igazán értette, hogy a másik miért is rágott be ennyire, de... vállat vont. - Nem lekezelni akartalak, vagy a döntéseidet bírálni, csupán felhívtam arra az aprócska tényre a figyelmedet, ha nem figyelsz könnyen pórul járhatsz. Nem vagy hallhatatlan - közölte Tiberius kissé fagyosan. Igazából saját magán kívül egy hallhatatlan lényt sem ismert. Mert hiába voltak vámpírok meg egyebek, őket is meg lehetett ölni, igaz, kicsit nehezebben, mint egy sima embert. - De akkor legyen a hölgy óhaja szerint... - hajtott fejet a férfi. Várta az újabb témát, amire nyugodt szívvel rátérhetett volna. Az előbb is csak segíteni akart, aztán az teljesen meglepő módon nem sült el jól. Tiberius nem értette, mi lehetett a baj, de élt már annyit, hogy tudja, ezen a ponton jobb nem firtatni a dolgok miértjét.
- Minthogy már említettem, van rajta védő és lopásgátló rúna. Szóval, ha tanácsolhatom, ne vedd le. Legalább a lánc nyújt némi védelmet neked - szólalt meg a férfi néhány perces csend után, hogy után hosszú percekre elnémuljon.
A lány kifakadása nem hatotta meg. Amolyan... "szólj, ha befejezted a hisztit" pillantást vetett a nőre, akinek az orcája kipirult, szemei csillogtak, a mellkasa pedig kissé szaporábban emelkedett és süllyedt. Ebből, ami kimondottan megragadta Tiberius figyelmét, az a hölgy keblei voltak. Hiszen, nem is tagadta sose Tiberius, férfi volt. Szóval éppen büntetlenül legeltette a szemeit a kebleken, s csak félig-meddig figyelt a nő kifakadására.
- Miért kellett volna visszatartsalak? Nem voltál a  tulajdonom. Felnőtt nő voltál. Meghoztad a számodra, szerinted kedvező döntést. Nem voltam senkid, hogy ezt felülbírálva maradásra kényszerítselek ilyen vagy olyan hamis illúziókkal, ígéretekkel - felelte a férfi az őt ért vádakra. Igen, fontos volt neki a nő nagyon is, de ha menni akart, hát tegye. Akkor nem állította meg, a kérdés, hogy mennyire bánta a dolgot. Nos, ezt még Tiberius sem tudta volna jelenleg megmondani.
- Bájos egy állat - jegyezte meg somolyogva Tiberius és a lova irányába pillantott.
- De mielőtt még megsértődnék, hogy egy lóhoz hasonlítottál, felhívnám arra a figyelmedet, hogy én nem rúgtam beléd. Az, hogy te magadra vetted amit mondtam... - tanácstalanul vonta meg a vállát a férfi. - Nos, az talán azért lehet, mert a lelked mélyén igaz lehet. Nem kell olcsó, közönséges női trükkökhöz folyamodnod. Igen, ismerem azt a mondást, hogy könnyű egy férfit a tökénél fogva megragadni. Azonban, drágám... Ne feledd, nem egy huszonéves suhanc vagyok, akit a farka irányít - Tiberius vetett a nőre egy hideg pillantást. Kissé megbántva érezte magát.
- Az jobban imponál nekem, hogy magabiztos vagy. Ez - mutatott körbe. - Egy apró gesztus volt részemről. Semmi több. Egy baráti tett, semmi csábítás. Noha, megjegyzem halkan - itt közelebb sétált a nő felé. - Ha el akartalak volna csábítani, már nem lenne rajtad ruha, és a bor helyett téged kóstolgattalak volna az elmúlt percekben - kacsintott rá. A lány szavaira csak felnevetett.
- Jobb kifogással élj kedvesem. Ha valóban várna rád egy vevő, akkor nem jöttél volna el velem. Ha valóban várna rád egy vevő, akkor nem fáradoztál volna azon, hogy elcsábíts, ami egyébként aranyos kísérlet volt - közölte vele. Tiberius egy kissé megbánta hideg szavait, de nem vonta vissza, és nem is kért értük elnézést.
- Tedd csak el, tartsd meg. Nem számít. Viseld nyugodtan, a tiéd. Ha nem kell, akkord meg csak dobd le a földre. Nem érdekel. Végül is a tiéd, azt csinálsz immár vele, amit akarsz - vonta meg a vállát Tiberius, majd bántóan közel sétált a lányhoz.
- Tényleg úgy gondolod, hogy csak egy kis halandóként gondolok rád? - kérdezte halkan a férfi, s az álla alá nyúlt a lánynak, hogy a szemébe nézhessen. - Tényleg azt gondolod, hogy semmit nem jelentesz nekem? Hogy csak azért aggódok érted, mert nincs jobb dolgom? Vagy... csak megfektetni akarlak, mert ostoba kis halandó vagy a szemembe? - suttogta a szavakat a férfi, szinte már a nő szájába. Tiberius pofátlan volt még magához képest is, mert választ nem várva húzta magához és csókolta meg, miközben jobb kezével a lány hátát cirógatta, s a kabátka alá benyúlva a ruha felső részének a kapcsai után matatott. Meglepődve és megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy cipzáros, így nem sokkal később kezei már a fedetlen, selymes puhaságú hátát simogathatta a lánynak, miközben még mindig vadul csókolta. Hol az ajkait vette birtokba, hol pedig kitérőt tett a nyakára, hol a kulcscsontját halmozta el puszikkal, apró csókokkal.

-És ugyan, mit veszítek a halállal? Az égvilágon semmit Tiberius, nincs senkim, és ez egy tény, a lovaimat meg nem féltem, van, aki átveszi a helyem, ha én nem vagyok. Egyedül a lovam sajnálnám kicsit, az ő élete addig tart míg az enyém, de hát mit tegyek, ilyen ez a fajta, megy veled a másvilágra is -vonta meg a vállát a nő.
-Inkább a halál - mondta a lány, miközben hozzávágta a férfihez a láncot. Valahogy sejtette, hogy a másik még ezt az apró kérést se lesz hajlandó teljesíteni. Már kezdte elveszíteni az irányítást a dühe felett. De kibírta, hogy ne üljön lóra és vágtasson el. A másiknak esélye se lett volna utolérni a kancával, hisz Brit sajátjának tudhatta azt a lovat, aminek a környéken párja se akadt, ha az erejéről van szó, és hiába örökítette jól a képességeit, csak akkor születhetne még egy ilyen ló, ha valaki klónozná, ami legjobb tudása alapján nem volt lehetséges.
-Hmm vajon miért? Lássuk csak, ha egy kicsit is aggódtál volna értem, megpróbálhattál volna ott tartani, mert még én se tudom igazán, hogy hogyan éltem túl azt az utat, de téged ahogy ismerlek kicsit sem zavar, hogy úgy ájultam le a lóról a birtok kapujában, ilyen apróságokat neked felesleges említeni, de ha ennyire nincsen jobb dolgod szívesen sorolom, hogy egy épeszű ember miért szólt volna legalább egy szót, de szerintem csak feleslegesen beszélnék, és drága az időm annyira Tiberius, hogy ne akarjam elpazarolni rád. És a legjobb az egészben, hogy még engem hibáztatsz!-sziszegte a lány.
-Néha a szavak nagyobb sebet ejtenek Tiberius, mint hogy egy patkó szügyön vág. De gondoltam végre egy kicsit felengedek, belemegyek a játékodba, hogy egy kicsit a kedvedben járjak, de igen, mint megszoktuk, természetesen én vagyok a hibás, mindent túlreagálok - rázta meg a fejét a nő hitetlenkedve.
-Tudod, voltam olyan bolond, hogy a szívességedet úgy viszonozom, hogy megkérem az otthoniakat, hogy kérjék meg a vevőm, hogy várjon rám, közeli ismerős, megérti, ha távol maradok pár órára, pont, hogy a fülemet rágta, hogy mozduljak ki egy kicsit, mert túl sokat dolgozom, ahhoz képest, hogy nem rég gyógyultam fel, de persze lehet, hogy olyan átkozott nőszemély vagyok aki még ezt is csak kitalálja, igaz? -a közeledő férfi láttán hátrálni kezdett, már könnyesedő szemekkel.
-Bizonyítsd az ellenkezőjét -sziszegte Brit, majd minden erejét összeszedve ellökte magától a férfit, és szinte pánikolva húzta elő a kést a szoknyája alá rögzített combpántról. Remegtek a kezei, de megnyugtatta a tudat, hogy a kés hasonló mágiával volt ellátva, mint a nyaklánc: nem lehetett a lánytól elvenni akarata ellenére. Apró kék kövek díszítették a női kézbe illő pengét. Könnyen észrevehető volt, hogy kifejezetten neki készítették. Kapkodta a levegőt, könnyek árasztották el a szemeit.
-Megbántottál Tiberius, és ezúttal nem fogok megbocsátani, nem leszek megint olyan bolond. Már nem az vagy akit szerettem valaha, és nem akarok soha a közeledben lenni, nem akarok tőled semmit, és felfogtam, hogy nem érek annyit, hogy csak azért, aki vagyok bármit akarj tőlem -mondta a lány el-el csukló hangon. Nem tudta már, hogy mire számítson, szinte nem is ismert rá a férfira. A lovát a szabad kezét felemelve féken tartotta, nem bírta volna elviselni a tudatot, hogy emiatt az ügy miatt essen baja, és Tiberius újabb álmát tiporja össze. Remegő kezekkel rakta el a pengét, majd megindult, hogy lóra üljön.

A férfi felhorkant és megcsóválta a fejét. A lány kitudja hányadjára vette ő semmibe.
- Chh... na szép... és mi vagyok? - kérdezte tőle, miközben legyűrte a késztetést, hogy elővegyen egy karperecet és megbélyegezze vele a lányt, hogy a város és mindenki lássa: a lány az övé. Nem, Tiberius ezt túl gonosznak tartotta, szóval csak lassan kifújta a bennrekedt levegőt.
Tiberius szótlanul nézte, ahogy a lánc a mellkasának csapódik, majd a földre esik. Nem érdekelte. Majd, ha valaki megtalálja, akkor örülhet neki. Tiberius elmondta a véleményét ezzel kapcsolatban. Brithany immár azt csinálhat a lánccal, amit akar.
- Nem hibáztattalak. Csak rámutattam, hogy nem csak én vagyok a hibás. Ezt ketten toltuk el. Én is hibáztam, sose állítottam olyat, hogy nem. Igen, valóban. Lehet utánad kellett volna mennem, lehet el se kellett volna engedjelek. Lehet, de már sose tudjuk meg, hogy mit történt volna, ha. Felesleges ezen rágódni. Oké, értem én, emiatt vérig vagy sértve, nem érzed úgy, hogy bárkinek is fontos lennél, satöbbi. Oké, értem. De lépj túl ezen. Nem tudok rajta változtatni, de te se! - Tiberius a végére már kissé emeltebb hangon beszélt, kezdte lassan ő is elveszíteni a türelmét. Ez, pedig nagyon nem tetszett a férfinak. Eleve ez az egész beszélgetés, ahová kilyukadtak... nem tetszett neki.
- A kedvemben járni?! - kérdezett vissza a férfi is hasonlóan hitetlenkedve. - Még is mit gondoltál? Mivel járnál a kedvembe?! Oh, te jó Maioresz! - túrt bele a hajába Tiberius gondterhelten. - Komolyan, te nő, mi járt a fejeben?! - A pillanatnyi sokkot Tibeirus nehezen küzdötte le. Még is... Mi járhatott ennek az ostoba nőnek a fejében? Meg mi az, hogy a kedvére tenni? Tiberius csak hitetlenkedve csóválta a fejét.
A férfi szerint kezdett túl elmérgesedni a helyzet, feltett szándéka volt megbékíteni a haragos nőszemélyt, de erre jelenleg nem sok esélyt látott. Több magyarázat is a férfi eszébe jutott, hogy a nő most mitől került ennyire paprikás hangulatba... de persze, nem volt olyan ostoba, hogy meg is ossza a véleményét Brithany-val.
Sajnos... vagy nem sajnos nem jól jött ki a csábítási kísérlet, mert mielőtt az első csókocska csattant volna, Tiberiust hátra lökte a nő. A férfi, csak szórakozottan horkantott egyet.
- Ezer örömmel - biccentett arra Tiberius, hogy bizonyítson. Hangosan sosem ismerte volna be, de valahol igaza volt a lánynak. Neki egy futó szórakozás. Ha talál valakit a lány, akkor úgy is békén hagyja, addig meg akár szórakozhat vele, hiszen ő Tiberius Theunissen, neki mindent szabad. Aztán kitudja. Lehet, ha nem marad ember, ez a szórakozás néhány évtizedig is eltelhet. Tiberius nem tudta volna megmondani.
Azonban a figyelmét más dolog kötötte le. Közelebb akart menni a lányhoz, hogy megölelje, és tényleg leszedje róla a ruhát, de a kis kés a lány kezében egy pillanatig megtorpanásra késztette őt.
- Hmm... cuki - közölte a késre pillantva, majd azzal nem törődve oda ment a lányhoz, és magához ölelte. Csak felszisszent a pillanatnyi fájdalomra, ahogy a kés a húsába mart. Nem érdekelte. Ez még belefér, nem hal bele. Ha meg igen... majd valamikor jön a hajnal, az majd helyre tesz mindent.
- Ostoba vagy, annyira naiv és ostoba - suttogta a szavakat Tiberius, miközben az állát a lány fején pihentette. Szorosan tartotta, nem engedte, hogy elmenjen.
- És messzemenően tévedsz. Még mindig ugyanaz a férfi vagyok, aki elvitt a ligetbe. Aki felbérelt egy méregdrága fejvadászt, hogy hozzon el a szüleidtől. Aki elvett volna azért, hogy szabadon élj és azt csinálj, amit akarj. Hát mond meg nekem te nő. Ezt még is melyik férfi tette volna meg érted? - továbbra sem engedte el. Tiberius szerint jó helyen volt a lány a karjai között. Azt az apró tényt elhessegette, hogy egy penge állt ki a hasából.

-Hmm, per pillanat leginkább egy arrogáns szívtelen lény pofátlanul sok mázlival, amit nem érdemel meg - mondta a lány szinte felrobbanva a dühtől.
-Pedig nekem nagyon is úgy tűnt, hogy próbálod rám kenni, hogy az én hibám, hogy meg vagyok bántódva. És ne merd azt mondani, hogy érted Tiberius! Nem érted, soha nem is fogod, mert szívtelen vagy, és képtelen vagy felfogni és figyelembe venni mások érzéseit, mert ha csak egy szikrányit is fontos lennék neked, már elmentél volna innen, és békén hagynál a mai nap után a nyomorult halandó életem maradék részére, de sok sikert a bizonyításhoz, szükséged lesz rá -morogta Brit. Kifejezetten feszélyezte, hogy a másik elkezdte levetkőztetni, és a hátán található hosszú seb nyomához ért, amit azon a bizonyos napon szerzett, mikor a lovát is elveszítette. Ma már csak kicsit el volt a bőre változva ott, de mindig emlékeztette rá, hogy mi mindent veszített akkor, és azóta sem tudott teljes mértékben túllépni rajta.
Mikor a kése a férfi hasába fúródott minden erejét össze kellett szednie, hogy ne ájuljon el a vér láttán. Próbált szabadulni a másik karjai közül, és könnyek kezdtek az arcán legurulni, de egy durva mozdulattal letörölte őket.
-Az a férfi most tiszteletben tartaná a kérésem, és hagyná, hogy végre elmehessek innen -mondta Brithany kirántva a kést a másik hasából erős hányingerrel küzdve, Igyekezett nem elájulni, nem akarta elképzelni se, mit tehetett volna vele a másik, míg nincs magánál.
-Nyugodtan hívj ostobának, mert emberi szívem van, és valamilyen isteni csoda által beléd szerettem, de ezekkel is csak egyre messzebb taszítasz magadtól Tiberius. Most az a nagy terved, hogy majd az ölelésedtől majd megnyugszom? Bolond vagy, ha ezt elhiszed. Világos voltál, mint a nap, nem érek neked annyit, hogy bármit akarj tőlem, és már sikerült a kedvem is elvenned tőle, hogy bármit akarjak tőled. Engedj el végre, és felejtsük el egymást örökre, úgysem lesz nehéz, egy ostoba naiv közönséges lányt, nem de? Te nem akarsz hozzám kötődni, nem fogsz fontosabbnak tartani egy szórakozási lehetőségnél, én pedig most szabadultam meg végre azoktól, akik csak a hasznot látták bennem. Nem illünk egymás életébe, nem változhatunk meg, én soha nem fogok tudni olyan laza kapcsolatban élni, amit talán nagy nehezen néha napján egy-egy éjszakára tudnál nyújtani, te meg soha nem fogsz valaki mellett elköteleződni.De bizonyíthatsz Tiberius, hogy jelentek neked valamit, tedd meg amit kérek, és engedd, hogy visszamenjek oda, ahol boldogságot találtam hosszú idő után először  -mondta közben durván lelökve magáról a másik fejét, hogy a szemeibe nézhessen. Nem szégyellte a könnyeit, amiket a félelem és szomorúság csaltak elő közös erővel.

Tiberius csak hümmögve és bólogatva hallgatta a lány szavait.
- Köszönöm, ezt most bóknak veszem - közölte vele, mikor éppen szívtelennek lett titulálva. - Már mások is mondták - tette még hozzá, pusztán azért, hogy a másikat bosszantsa ezzel.
- Aha... menjek el, hogy két hónap múlva megint azt vesd a szememre, hogy olyan szívtelen, arrogáns fasz vagyok, hogy teljesítem a kívánságod és magadra hagylak. Na nem... Kezdjük ott, hogy nem a városban vagyunk. Ha tetszik, ha nem, veled maradok, és megvédelek - jelentette ki Tiberius. Egyértelmű volt, hogy nem fog csak úgy elmenni, mindegy mennyire kéri a nő. Nem fogja magára hagyni. Tiberius a vita ezen részét le is zárta. Azonban nem volt annyira egyszerű a helyzet, mint ahogy a férfi reménykedett benne.
- Lehet, de én már nem az a férfi vagyok. Egy jóval önzőbb kiadása vagyok, és én márpedig nem akarlak téged elengedni Brithany, még akkor se, ha még néhányszor kilyukasztasz - a végét kissé nevetős hangon mondta. Hazudott volna Tiberius, ha azt mondja nem fájt neki a seb, mert igenis fájt, de ezzel számolt, mikor úgy ölelte át a lányt, hogy a kés még a kezében volt.
Bár Tiberius sose ütött meg nőt, most közel volt ahhoz, hogy megtegye. Valószínűleg azzal biztosan el tudta volna érni, hogy Brithany befogja a száját. De nem tette, végig hallgatta a tirádát, miközben csak hümmögött.
- Szép-szép - tapsolt párat, miközben a hangja gúnyosan csengett. - Hallod magad miket mondasz? - tette fel a számára nagy kérdését a férfi. - Mert szerintem nem. Csak fecsegsz és beszélsz össze-vissza, hogy megbánts. De, ez nem jött be - közölte vele a férfi tárgyilagosan. Valahol kezdett ebbe a vitába belefáradni. Átfutott az agyán, hoyg vajon mi történne, ha ő most csak fogná magát és hátat fordítva elindulna vissza a városba? Valószínűleg megérné megnézni a lány megrökönyödött képét, de Tiberius nem volt olyan férfi, aki ezt bejátszotta volna.
- Mikor mondtam én olyat neked, hogy nem érsz nekem semmit? hogy nem akarok tőled semmit? Áruld már el légyszi, mert erről sajna valamikor lemaradtam - kezdte Tiberius, de végül csak ennyit mondott. Vett egy mély levegőt, majd lassan fújta ki. Közben valamikor még a sebére nyomta a kezét, hogy azért a vérveszteség általi halált minél későbbre időzítse. Valószínűleg néhány kellemetlen percet szerzett volna vele a lánynak.
- De rendben. Menj, menj ahova akarsz, csinálj amit akarsz. Nem foglak többet keresni, azt is elfogom felejteni, hogy létezel. DE! Majd jusson eszedbe halálod pillanatában, hogy nem lett volna muszáj meghalnod, élhettél volna évszázadokig, a lovaiddal boldogságban. Hogy meg lett volna a lehetőség, hogy ne csak egy szánalmas, ostoba halandó legyél, egy a sok közül - vonta meg a vállát a férfi, majd hátat fordított a nőnek.
- Tudod miért mondtam igent a szüleidnek? Mert amint megpillantottalak, a kertben sétálni könyvvel a kezedben, mikor először találkoztam a szüleiddel... Láttam benned lehetőséget. Lehetőséget, hogy kitörj a korlátaid közül, hogy más legyél, hogy változtass a sorsodon. Hogy nem nyugodtál bele. Ezért mondtam igen, ezért vállaltam volna be azt a cirkuszt, ami az esküvővel járt volna. De... úgy látszik tévedtem veled kapcsolatban - fordult még egy pillanatra hátra a férfi és még egyszer utoljára megnézte magának a nőt. Már nem érdekelte, hogy mi lesz vele, ha útközben valami megtámadja. Egyszerűen elengedte.

-Kicsit sem érzed a két helyzet között a különbséget, igaz? De gondolom az is a megvédés része, amit az elmúlt percekben műveltél -forgatta meg a szemeit.
-Én eltettem volna, ha te nem rángatsz magadhoz, és elő sem került volna, ha nem viselkedsz így, de lehet megfontolom, hogy önszántamból tegyem meg -fújtatott Brit idegesen -De én meg fejlődtem annyit, hogy ne menjek bele számomra hátrányos alkukba, szóval vagy megszokod a gondolatot, hogy én kicsusszanok az életedből, vagy változtatsz a dolgaidon, de szerintem mindketten tudjuk, melyik fog történni téged ismerve -morgott a lány tovább, és kibontakozva nagy nehezen a férfi karjai közül felült a lovára egy könnyed mozdulattal.
-Saját magad alatt vágod a fát Tiberius, egyszer arról csacsogsz nekem, hogy nem akarsz elengedni, aztán meg sértegetsz, hogy áll ez össze? -billentette a lány félre a fejét karba fonva a kezeit. Könnyei már rég felszívódtak, csak sóhajtva várta, hogy mikor érnek a végszóhoz.
-Szerintem ezt meghagyom neked gondolkodtatónak, hátha kicsit segít fejleszteni a képességeidet a nőkkel való bánásmód terén. És mielőtt elkezdenéd a hegyi beszédet újra, én nem várom, hogy hajbókolj és játszd a lovagot, egyszerűen.. Ugyan minek fejtegetem én neked, hogy mit vártam? -túrt a tincsei közé a lány felnevetve kínjában.
-Az, hogy téged végre elfelejthetlek mindennél boldogabbá tesz majd, drága Tiberius, és a helyedben nem festeném le mások jövőjét, úgy, hogy nem ismered az illetőt eléggé, mert hamar hamissá válhat, és értékét veszti -húzta féloldalas vigyorra a száját a nő, majd rendezte az ülését a lovon, aki már türelmetlenül fújtatott gazdája alatt.
-Azért hálás leszek neked örökké, Tiberius, hogy onnan kimenekítettél, jobb, mint ami az én tervem volt akkoriban, bár biztos, hogy az könnyebb lett volna, de mint mondtam köszönöm, és az a könyvmoly lány most egy könyvtárba megy haza, és a lovait gondozza, elérte.. majdnem minden álmát, de nem lehet semmi és senki sem tökéletes, igaz? -mondta a lány csak állva a férfi tekintetét, mikor az még egyszer visszanézett rá.
-Nos viszlát Tiberius, köszönök mindent -biccentett a lány, majd a választ már nem várva meg odazárt a lovának, és egy röpke pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy vajon a férfi látta e a vele együtt meginduló árnyakban közlekedő testőrt is.

VÉGE

Mido órák óta repült és nem talált egy alkalmas helyet sem arra, hogy leszálljon és megpihenjen. Érezte, hogy szárnyai már nem sokáig bírják el habtestét a levegőben. Pedig nem használta sokat. A fészkéig akart visszajutni, lehetőleg minél előbb.
A fiatal sárkány reménykedett abban, hogy a fészke meg van, amit nagy műgonddal fejlesztett tökéletesre fél év alatt. Hibáztatta magát, hogy elhagyta, de hát Achien Sutton na meg a felhívása. Igaz, megérte. De most arra vágyott hogy haza jusson. Ahhoz pedig repülnie kellett.
Olyan furcsa volt, hiszen hetekig emberi testben tartózkodni... A fióka megrázta a fejét, ezzel pedig megbillent, zuhant néhány métert, mielőtt egy alkalmas légáramlatba kapaszkodva került vissza a repülési magasságába.
Még néhány órával később, mikor a lány már felismerte, hogy nem sokára hazaér elfogyott az ereje. Először csak az egyik szárnya adta fel, majd néhány perccel később. Egy ideig még vitorlázott a levegőben, miközben imákat, fohászokat mormolt, hogy legalább landolni tudjon rendesen, elfogyott az áramlat, a szerencséje és minden.
Kétségbeesetten rikoltozva, csapkodva, kapálózva próbált meg fenn maradni az égen, de a föld egyre jobban közeledett...
Nagyot nyekkenve landolt egy terebélyes tölgyfán, amit szépen letarolt. A farka beleakadt a szomszédos fa ágai közé, majd néhány pillanatnyi lógás után az ág megadta magát Mido súlya alatt, a fióka pedig jobb híján orra pottyant a mező szélén.
Megszeppenve meredt maga elé, és halk csipogás hagyta el a fiatal egyed száját.

Mi az ott az égen? Madár...? ~ Mido

Nem volt sok időm a következő piacig, de már végtelenül elegem volt az emberi alakból. Eh, szarok rá. Ígyis sikerült felhalmoznom elegendő pénzt, mi van akkor ha egy napot kihagyok? Aki keres, keressen máskor. Nem kötnek ezeknek a puhatestűeknek a normái...
Hátrahagytam a lakást. Nincsenek benne különösebb értékeim, csak a tű amivel leveszem a vért, meg némi ruha. Nem vagyok annyira ostoba hogy a megszerzett aranyat szem előtt tároljam.
Az épületektől távolabb végre alakot váltottam. Olyan érzés volt, mintha eddig víz alatt lettem volna, és végre levegőhöz jutok. Elégedetten nyújtóztattam ki a lábaim és a szárnyaim, megráztam a teljes testem, a pikkelyeim pénzérmékként csörögtek.
Na végre.
Elrúgtam magam a földtől, nem törődtem a távolban hallatszó kiabálással és rémült sikolyokkal, csak repültem. Addig repültem, amíg egy tanyasi vityillót sem láttam széles körben. Egy nagyobb mezőt láttam meg, aminek szélén, az erdőhöz közel egy szarvascsoport legelt. Túl gyors voltam nekik, megriadtak, de néhány nem az erdőbe iszkolt, hanem ellenkező irányba, ez lett a vesztük. Elkaptam az egyik szarvastehenet, elroppantottam a nyakát és becsapódtam a földbe. Feltápászkodtam, leráztam magamról a földet és a füvet, felkaptam a tetemet, és büszkén cipeltem vissza a zsákmányt két nagyobb tölgyfa árnyékába, ahol falatozni kezdtem. Szerencsémre a vér túl sűrű volt ahhoz hogy gondot okozzon, nyugodtan tudtam enni.
Ez a kis problémám egyre bosszantóbb... Valahogy rá kell jönnöm mit tehetnék. Már azon gondolkoztam, kéne kerítenem valakit, aki le tudná blokkolni ezt a képességem... De csak ezt. Hallottam az emberről a fővárosban akinek a karperecei az alakváltást is letiltják, meg a hibridről aki minden képességet kiiktatott a közelében, de nekem az nem kell. Nem akarok örökre ember maradni...
Gondolataimból egy egyre erősödő sivalkodás rántott ki. A szarvast közelebb húztam magamhoz, és körbenéztem, de nem láttam semmit.
Fentről jön a hang..?
Hirtelen csattanás, ágreccsenés, fatörmelék és levelek hullottak a nyakamba, majd egy kék sárkány lógott le az ágak közül, és végül esett a hátsó felemre.
Úgy tűnt, nem nagyon vette észre hogy itt vagyok, mert csak maga elé meredve csipogott párat.
Felmorogtam, és kihúztam alóla a lábaim és a farkam, majd felálltam. Ő persze ettől ismét orra esett, szóval odanyúltam, és a nyakánál fogva felsegítettem.
Leültem, hátsó lábam rátéve a szarvasra. Enyém.
Felhorkantam, kifújtam a levegőt, és a sárkányra néztem, majd fel az ágakra. Ennyit az árnyékról, alaposan kilyuggatta a fát. Közelebb hajoltam, és szimatoltam körülötte kicsit. Valóban fiatalnak éreztem, és minden bizonnyal nőstény. A kérdés inkább az, hogy kerül ide? Mikor mi ekkorák voltunk még javában anyánk mellett voltunk. Az ilyen fiókákat gyűjtik halomba a sárkányvadászok...

A fiókának mindig is gyenge pontja volt a repülés, hiszen sose tanította meg erre senki, bár maga repülés talán annyira nem esett nehezére, de a landolás... na az, ahogy a mellékelt ábra is mutatja bajos volt.
Az még hagyján volt, hogy magát csapta szét, bár a pikkelyei bőven elég erősek voltak, hogy néhány tölgyfaág alattomos támadását kivédje. Azonban arra a kissárkány nem számított, hogy a kényszerű leszállópályája foglalt. Méghozzá egy termetes hím sárkány foglalta el.
Amikor először lepottyan meglepte, hogy nem a kemény földön landolt. Persze utána orra pottyant, hiszen az újdonsült párnája pofátlanul kimászott alóla.
Mido újfent csippant párat, mikor a hím sárkány felsegítette. Megszeppentsége szinte a pofájára volt írva. Kissé hátrált és ő is leült. A szarvasra nem figyelt. Nem volt éhes. Amúgy se szerette a szarvast. A vadkan, meg a kis malacok ízletesebbek voltak.
A nap kellemesen melengette a pikkelyeit, de úgy látszott ez a másik sárkánynak nem tetszett. Mido kissé félre döntötte a fejét, majd felnézett. Hát igen, a sűrű lombkoránából nem sok minden maradt. Habár a fióka büszke volt arra, hogy nem nagyobb pusztítást végzett landolás néven.
Megdermedt, amikor a másik közelebb hajolt és megszimatolta. Persze, Mido se maradt adósa, ő is előrébb nyújtotta a fejét és kissé izgatottan szimatolt. Néha még csipogott is mellé. A szarvas illatát így még közelebbről érezte, de nem mutatta semmi jelét annak, hogy zsákmány lopásra adná a fejét. Nem, Mido meg volt illetődve, hogy egy másik sárkánnyal találkozott. Eddig az útjába rendszerint hibrideket sodort a szél, így, hogy tényleg fajtárssal találkozott a fióka igencsak kíváncsi és izgatottá vált. Nem is sokáig maradt ülve pofátlanul indult hogy teljesen megnézze magának a termetes hímet. Első pillantásra azt mondta volna, hogy kétszer akkora, mint ő. Nem félt, hiszen a másik nem morgott, nem fújt, nem próbálta meg elijeszteni. Így a kissárkány se próbált meg veszélyesebbnek tűnni, mint amilyen valójában volt.
Először csak óvatosan tipegett arrébb, végül feladva, hogy titokban próbálja körbe járni, nemes egyszerűséggel csak elindult. Szárnyait nem tudta még összecsukni, kellett ahhoz még idő, hogy ura legyen a testének. Így ugyan az egyik fa megint áldozattá vált, ami a sárkány fióka farkára esett rá, ami elől Mido a hím sárkány mögé menekült. Nagy koncentrálásában megzavarta a hirtelen 'támadás'.

Jól szórakoztam az esetlen csöppségen, meg a meglepett csipogásán miközben felsegítettem. Olyan volt mint a fióka aki először emelkedik el a földtől, és nem érti, hogy mi is történt.
Szerencsére nem úgy tűnt hogy el kívánja orozni a vacsorám, szóval levettem róla a lábam mielőtt szétnyomom. Nem próbáltam vele ellenséges lenni, jobban érdekelt mit keres errefelé, ráadásul... Alig volt feleakkora mint én, kötve hiszem hogy megtámadna.
Érdeklődőnek tűnt, kissé izgatottnak, nem épp olyannak mint aki nagyon el van veszve... Különös.
Ahogy mozgott, végig követtem a fejemmel, láthatóan engem akart körbevizsgálni, amin magamban jót derültem. Az a legszomorúbb az egészben, hogy majdnem akkora érdeklődéssel figyeltem, mint ő engem. Túl régóta nem voltam már valódi sárkányok között én sem. Néha ugyan kinyújtóztatom magam, de... Ennyi.
Viszont nagyon furcsán tartotta a szárnyait. Megsérült volna? Akkor inkább lógnának... Ekkor sikerült elkaszálnia egy újabb faágat, ami a farkán landolt, ő pedig mögémugrott. Számat eltátva prüszköltem egyet, ami a jókedvem egyik jele volt. Átfordítottam a fejem a másik oldalra, és ha már ilyen közel került, megszimatoltam a fülei mögött található vékonyabb részt. Nem volt egyáltalán ismerős az illata, szóval teljesen más területről származik mint én. Viszont valóban fiatal, és valóban nőstény. Mély dorombolás indult ki a mellkasomból, szelíd hang. Próbáltam leplezni a csalódottságom, nem lettem okosabb. Nem felnőtt, annyi biztos, de az alkatából ítélve már rég tudnia kéne repülni, és ahogy a szárnyait is tartja...
Megböktem a szárnyamon található ujjal a szárnyforgójának közepét, amitől a bőrhártyákat kifeszítő ujjai összegörbültek. Egyszerű dolog, az inakat kell összehúzni, egy emberi tenyéren sem működik másképp. A karrész már más tészta. A könyökhajlathoz dugtam az orrom, és behajlítottam az érintett részt, majd finoman lenyomtam az egész szárnyát a teste mellé.
Halkan felbúgtam, majd a fejem finoman a másik szárnyához érintettem. Talán ezután sikerül neki a másikat is becsuknia.
A földi mozgása jó, és a reflexei is megvannak, nem úgy tűnik mint aki elbotlik a saját lábában, de egyértelműen komoly hiányosságai vannak... Lehetséges lenne, hogy nem is a sárkányok között nőtt fel? Hallottam már ilyesmiről, de sosem gondoltam volna hogy valaha összefutok egy árvával... Ha így van, hogy a fenébe élt túl idáig? És hogy került ide?

A fiatal nőstény gondolkodott. Leginkább olyan apróságokon, hogy vajon hogyan is tovább. Szeretett volna tovább indulni a fészkébe, hogy ott kipihenje a fáradalmait, azonban ez a találkozás még a lakhelyét is feledtetni tudta vele. Sokszor repült át ezen hely felett, néha puszta nosztalgiából tért ki egy volt hegy felé, de eddig még sose találkozott fajtatiszta sárkánnyal. Bár alapvetően óvatos szokott lenni és felettébb gyanakvó, most minden óvatosságát kikukázta. Hiszen fajtárs! Mido biztos volt benne, hogy nem bántaná. Illetve, ha akarta volna, akkor már rég lecsapta volna, mikor ráesett landoláskor.
Mido bosszankodva sziszegett. Még sárkányként is kissé kínosan érezte magát, mikor a faág ráesett ő pedig az ismeretlen hím mögé menekült ijedségében. Szégyenkezve lógatta a fejét egészen addig, míg meg nem hallotta a másikat. A fióka biztos volt abban, hogy éppen jót derül rajta a másik. Tény, elég mulatságos lehetett, ahogy éppen fejvesztve menekült néhány métert, mert valami megriasztotta.
A kissárkány megdermedt, majd utána megdörzsölte a füle mögötti kis részt, ahol a másik megszagolta. Folyamatosan grimaszolt, a levegőt harapva csattogtatta a fogait, hogy ez nem nyerte el a tetszését, egy nagyon egyszerű ok miatt. Amit a hím kifújt levegőt, ahogy őt szaglászta, csiklandozta a nőstényt. Humán formában is csikis volt, ez sárkányként sem változott. És Mido nem szerette, ha valaki csak úgy hirtelen megcsiklandozta.
A dorombolás meglepte. Akkor nem vette támadásnak a levegő harapdálást? Mido megnyugodott. Nem gondolkodott, csak cselekedett, ösztönből. Úgy látszik nem a mai nap lesz, mikor keresztül harapják a torkát, mert túl meggondolatlanul cselekedett.
A lány újra meglepetten nyikkant fel. Nem számított arra, hogy csak megbökdösik. Bár tény és való, hogy a hím segítségének köszönhetően a szárnya az egyik oldalon már a testéhez simult. Ezt leutánozva már a másik se akadályozta a mozgásban. Halk trillázással hozta a másik tudomására, hogy köszöni a segítséget.
Így hogy, nem volt akadálya, virgoncabban kezdte el szemügyre venni a másikat. Szimatolta végig addig, míg elérte. Hozzáképest hatalmas volt a másik! Mido ennek hangot is adott, néhány halk, kissé bosszús fújtatással. Ő mindig kicsi marad?
Mido a sok szimatolással nem ment sokra. Nem tudta mit kéne éreznie. A sárkányszagon kívül. Ennek ellenére, Mido igyekezett úgy tenni, mint aki nagyon is tisztában van a dolgokkal.

Szemrevaló volt, és rettentően ártatlan, ahogy ennyire izgatottan ugrált, ahogy megrezzent a zajoktól. Egyre inkább gyanús volt, hogy őt elszakították a sárkányoktól, mert volt a viselkedésében valami szokatlan, valami nagyon... Esetlen. Aprószárnyú fiókák szoktak így viselkedni, nem azok a fiatalok akik már szárnyalnak. Nagyon különösnek találtam a nőstényt, többet akartam róla kideríteni, és bár sárkányként elég jól meg tudjuk érteni egymást, vannak... komplexebb dolgok, amihez már a beszéd sem hátrány. Persze az is lehet, hogy vad sárkány, és nem lennék előbbre vele..
Próbáltam gondolkozni, hogy hidalhatnám át kicsit jobban a kommunikációs szakadékot. Eszemben sincs emberré válni, hiszen tényleg, lehet hogy nem érti az emberi nyelvet, ahogy arra sincs garancia hogy nem pánikolna be és repülne el. Nem tudhatom milyen a viszonya velük, ha nem sárkányokkal nőtt fel, még az is meglehet, hogy rab volt valahol... Ez a gondolat haraggal töltött el, megszakadt a szívem a Damareli rabszolga sárkányokért, de egymagam édeskevés vagyok oda, hogy segítsek nekik... Mégis a bennem élő ösztönlény folyton azt mondta, hogy ők gyengék, és megérdemlik a sorsukat, de... Annyira kevesen vagyunk már.

Örömmel nyugtáztam hogy sikerült becsuknia a szárnyait, a fejemmel követtem ahogy körülöttem ugrándozott, ő is láthatóan informálódni akart, de csak szaglással nem megy sokra, ahogy én sem. Igaz, őt ez nem zavarta, kitartóan próbálkozott. A sok körtől én már majdnem elszédültem, szóval ahogy mellém ért, gyengéden elkaptam a grabancánál, finoman megemeltem, és leültettem magam mellett.
Az egyik karmommal rajzoltam a földbe egy hozzávetőleges térképet, és rátettem a lábam arra a részre ami nagyjából a nyugati-déli résznek felelne meg a sárkányok földjén. Utána egy kíváncsi hangvételű búgással kísérve az orromat a vállához érintettem, mintegy megkérdezve, "Te honnan jöttél?".
Utána a térkép mellé kapartam két kört amit összekötöttem, belőlük pedig levezettem négy másikat, mint egyfajta családfát. Kis ideig gondolkoztam, végül felrajzoltam egy ötödiket is, de csak fél kört rajzoltam. A hímeket kavicsokkal jelöltem meg, a nőstényeket levelekkel. A két fiútestvért ábrázoló kört elsöpörtem, utána egy dühös morranással a félkörre toppantottam. Sajnos azt kell mondjam, igencsak béna vagyok a mutogatósdiban, de talán egész érthetőre sikerült.
Most a nőstényen volt a sor, ha megértette a szándékaimat, talán kicsit többet megtudhatok róla.

A hím folyamatosan figyelt, s nem tudtam miért. Zavartan csipogtam, s hálát adtam az égnek, hogy sárkányként elkerül az a komoly defekt, hogy folyamatosan ég a fejem. Amúgy is, ahogy elnéztem, ez a hím, izé... sárkány. Mármint... megráztam a fejemet, belezavarodva a saját csapongó és több millió kérdőjeltől hemzsegő gondolataimba.
Szusszantam egy nagyot, éljenek a füst csóvák az orromból. Nem voltam morcos, sem mérges, csak kezdett túl sok lenni az információ. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy szegény hímet biztosan az őrületbe kergettem, ahogy ficánkoltam körülötte, mert egyszerűen megfogta a grabancomat és leültetett maga mellé. Én pedig meglepetten csipogtam és pislogtam nagyokat. Oh, oké, értem, zúl zavaró voltam. Oké. Letettem a fejemet a földre és akkor mivel úgy ítéltem meg, hogy csendes pihenőre lettem ítélve, már-már becsuktam a szememet, mikor elkezdett valamit a földbe kaparászni.
Érdeklődve ültem fel, forgattam a fejemet, majd a halk búgására megráztam a fejemet. Nem onnan jöttem ahonnan ő. Legalábbis amennyire én tudom.
Hiába rajzolt családfát, azzal se tudtam mit kezdeni, arra is csak ráztam a fejemet. Értettem, mit szeretett volna, de nem tudtam sok információval szolgálni. Így pusztán az emberek fővárosának a nevét karcoltam a földbe, meg egy tojást rajzoltam. Igen, a tojás lennék én. Legalábbis azon toporogtam a mellső mancsaimmal.
Viszont kénytelen-kelletlen bele kellett abba törődnöm, hogy a kommunikáció eléggé korlátozott. Így kissé forgatva a fejemet, egy szimpatikus fa után kutatva felálltam és besunnyogtam mögé, hogy onnan pár pillanat múlva csak a megszeppent pofimat dugjam ki.
-Khm... Szia!
Reméltem, hogy a sors nem egy teljesen vad példánnyal hozott össze, mert azt hiszem, akkor futhatok az életemért. És bár sokat változtam az elmúlt hónapok során, azért van ami nem változik: még mindig csak esetlen fiókának tartom magam.
Így tehát, vártam a fa mögött, hogy a hím csináljon valamit.
- Ne egyél meg, kérlek - cincogtam a fa mögül. Hátha még is teljesen vad lenne.

Sem a térkép, sem a családfa nem hozott sikert, bár nem egészen amiatt ami az első gondolatom volt. A fejrázás mindent elárult - a vad sárkányok nem csinálnak ilyet, ez teljesen emberi mozdulat.
Ezután belekaparta Damarel nevét a földbe. Kimeredtek a szemeim. Az alárajzolt tojásformán még inkább. Szerencsétlen pára, nem csoda ha nem ért a szárnyaihoz.
Meglepetésemre azonban forgolódni kezdett, majd elsétált, pár pillanat múlva egy fa mögül pedig egy kék hajú fiatal lány dugta ki a fejét.
Meglepetten feldoromboltam, bár nem teljesen, nem csak az emberi alakja lepett meg, hanem a különleges színek. Az ő alakja is hibás mint az enyém.
Közelebb léptem hozzá, és odadugtam hozzá az orrom, beszívtam a levegőt, majd egy nagyot fújtattam, kissé összekócolva vele a haját.
Bár a köszönése el se jutott az agyamig, annyira elvesztem a kinézetében, a következő mondatát már jól hallottam, és elvigyorodtam rajta, ami sárkányfejjel valami furcsa vicsor képében jelenhetett meg.
Alakot váltottam én is, és igyekeztem a fa takarásában maradni. Damarelben töltött időm alatt rájöttem hogy az emberek ritka rosszul tolerálják a meztelenséget, ő pedig, ha emberek között nőtt fel, valószínűleg ugyanígy van vele.
A soha el nem tűnő pikkelyek szinte bosszútálva rajtam az alakváltásért megint viszketni kezdtek. Igaz, szokás szerint csak pár pillanatig. Az emberi bőr nincs hozzájuk szokva.
- Ennyire ne nézz feneketlennek, most ettem. - hátamat a fa törzsének vetettem, fejemet oldalra fordítva néztem a túloldalon bújkáló lányra. Megmosolyogtatott a félelem amit a hangjában éreztem, bár értettem honnan ered.
- Hogy kerültél ide? Errefelé laksz? Nem tudtam hogy van a közelben más sárkány is... - bevallom, kissé izgatott lettem. Mióta a családunk szétszakadt, javarészt úton voltam. Tisztavérű sárkánnyal nem találkoztam már... Nem is tudom mióta. Különösen nem olyannal aki a rokonom.
Ah, rengeteg kérdésem lenne még de nem akarom lerohanni sem, elijeszteni meg főleg nem.

Mit is mondhatnék? Sose láttam, hogy egy sárkánynak leesett volna az álla. A hím pedig közel állt ehhez. Oké, sejtettem, hogy meglepem, megdöbbentem, de... Mindegy, megráztam a fejemet és inkább a masszív sárkányra pillantottam, aki nagyokat szusszanva összekócolta a hajamat. Halványan mosolyogva lapogattam le az égszínkék tincseket, majd szemmel tartottam a sárkányt.
Nem kellett volna meglepnie, hiszen elég értelmesnek tűnt, könyörgöm, családfát rajzolt, meg térképet! De ettől függetlenül csak megszeppentem, mikor emberként állt előttem.
Elvörösödve kapta el róla a szememet, és bújtam vissza a fa mögé. Szégyenlősségemben, még volt sikerem elkapnom, hogy a válla pikkelyes. Ez annyira meglepett, hogy óvatosan elő merészkedtem, feledve amúgy hogy én eredetileg elbújtam és óvatosan megböktem a pikkelyes részt.
- Oh - nyikkantam meglepetten, majd felfogva hogy továbbra is ruha nélkül vagyok, halkan felsikkantottam, és visszaszaladtam a fa mögé, hogy ott egy gyökérben hasra essek. Hangos puffannással értem földet és nagyot sóhajtva csóváltam meg a fejemet.
- Nem is én lennék... - motyogtam, majd összeszedve magam inkább csak leültem a fa tövébe, és igyekeztem nyugton maradni, hogy ne keverjem magam bajba, vagy legalábbis ne égessem jobban le magam a hím előtt. Egy roppantul helyes hím.
- Bocsánat - cincogtam.
- Hát... öhm... leestem az égből - feleltem arra a kérdésére, hogy kerültem ide. - Nincs állandó otthonom - vontam meg a vállam. - Neked itt a fészked? Sikerült letarolnom? Ne haragudj ha igen. Landolni nem tudok - a hangom zavartan csengett, reméltem, hogy nem a fészkébe pottyantam, mert az igazán kellemetlen lett volna.

Nem bírtam tovább, elnevettem magam az esetlenségén.
- Tudod, ha ez megnyugtat, nem vagyok oda az emberi alakért, nem fogok... Rádmászni vagy ilyesmi. Persze az emberekbe belekódolt szégyenérzetet nem értem, azon sajna nem segíthetek, dee... - felnéztem a megttépázott fára a fejünk felett. Láttam egy ágat ami némileg megfelelően terült, felnyúltam, és egy erős mozdulattal letéptem, tovább ritkítva szegény növényt, aztán átnyújtottam a fa túloldalára.
- Talán takar kicsit. - jegyeztem meg. - Nincs? Basszus, annál rosszabbat elképzelni sem tudok, főleg egy magadfajta fiókának... Nem, nem ez volt a fészkem, isten ments. - nevettem el magam - Beljebb lakok az erdőben, elfoglaltam magamnak egy vadászlakot. Ha tehetném inkább valami szirtet vagy barlangot kerestem volna, de nem vagyok abban a helyzetben hogy figyelmen kívül hagyjam az emberi alakom... - bosszúsan fintorogtam. - De ahogy elnéztem, nem csak landolni nem tudsz, Madárka. Nem volt melletted sárkány, aki tanítson? Vagy legalább egy szárnyas hibrid? - kérdeztem halkan, hangomat átitatta az aggódás. Lehet hogy az a szerencséje hogy belém botlott, ki tudja, magától mennyi ideig bírta volna így? Ha ennyier esetlen sárkányként... Lehet hogy emberként még elszuperál, de már azon se lepődnék meg ha az alakváltása sem lenne stabil. Egy alakváltó nélkül aki segít benne, nehéz elsajátítani és uralni.
- A mostani fészked, lakóhelyed merre van? Ha meg tudod mutatni, elkísérhetlek, és ha kényelmesebb, fel tudsz öltözni. - ajánlottam fel. - Ha nem bánod persze, hogy veled menjek. Bevallom nem szívesen hagynálak egyedül.