Vásártér

Daniel Morrison. A Damareli elit testőrök parancsnoka... zilált külsővel ugrott le a nyeregből, s halkan szitkozódva vezette szaron a sántikáló lovát a legközelebbi béristállóig. Eredetileg Ylandha városába tartott, ám mivel a ló elhagyta az egyik patkóját, valamint meg is sérült egy farönkben... így a férfi kénytelen-kelletlen volt útirányt változtatni és megállni Faydale varosában.
Ám ez a sors furcsa fintora volt, ugyanis, ha már hivatalos lett az éves Finnegar bálba, a család egy szem leánya mellett kísérőként... Mai napig nem fér a fejébe, hogy miért is ment bele...
-  Jó napot uram! - köszöntötte az istállós fiú megszakítva ezzel Dan sötétebb gondolatait. Morcosan biccentett a lovász suhancnak és a gyeplőt a kezébe nyomta a megszeppent szeplős kamasznak.
- Hívjon lódoktort, meg egy valakit, aki meg megpatkolja ezt a szerencsétlen állatot, hogy haza jussak vele.
Daniel hangja fagyos és rideg volt. Bosszantotta, hogy a négy lábú szállító eszköze lesérült. Valahol az ő hibájából adódóan hiszen meghajtotta a lovat. Amit persze nem kellett volna de Damarelben nem talált megfelelő ékszert a Finnegar lánynak a balra. Így... mondjuk kapóra is jött Faydale és a kristály bányái... de na... Daniel nem így tervezte. S mint nagyon racionális ember nem szerette hogy a tervei dugába dőlnek.
Megpaskolta az állat nyakat majd a többi patáját is megnézte. Szerencsére a négyből csak egy hiányzott, ámbár nem várt fordulat, akkor érte a férfit, mikor kiderült, hogy a szíj feltörte a ló oldalát. Valószínűleg nagyobb és fájdalmasabb seb keletkezne az állaton, ha az újra patkolást követően, így indulna vele vissza a fővárosba.
Bosszúsan felmorrant. Majd megoldja. Bízott benne hogy meg tudja oldani.
Bőséges arany ígéretének reményében hagyta ott az istálló fiút hogy teljes mértékben gondját viseli az állatnak. Daniel, amúgy megkedvelte ezt a pacit évék óta vele lovagol.
A tömeget követve nem sokára azonban a vásártér színes forgatagában tálalta magát. Igazából tudta mit keres, már-már ment is volna a dolgára, de volt sikere elkapni az egyik árus beszédét. Dan beismerte magának, hogy a nyaklánc története az ő érdeklődését is felkeltette.
Ahogy nézelődött a hevenyészett pulton, azon gondolkodott, hogy a többi ékszernek is akad vajon történeté? Esetleg hogy igaz-e, vagy csak kitalálta, mert miért ne? Könnyebb eladások reményében...
- Erről - köszörülte még a torkát a férfi. - Mit lehet tudni? Akad-e olyan érdekes története, mint a másik nyakéknek?
Daniel börzén mutogatta épp, mikor melyikre gondol. Azonban, ahogy válogatott megakadt a tekintete egy kristályberakásos kis függőn akadt meg a tekintete. Nem volt nagy, vagy különleges, egyszerű volt. Talán már túl egyszerű. De Daniel tudta, hogy az lesz az igazi. Ahogy a kezébe vette a kis kövecskét és megcsillant rajta a napfény a színe megváltozott. A kis kő egyébként könnycsepp alakú volt, ezüstnek tűnő, vékony láncon. Ahogy fogta az ékszert, egyből tudni lehetett hogy az kell neki. Még ha nagyon bele is kell nyúlnia az erszényébe emiatt.
Várakozó pillantást vétett a kereskedőre. Nagyon remélte hogy az ékszernek lesz kimondottan sztorija, amit majd ő is el tudna alkalom adtam mondani a kiskatonának, aki az idegein jár néptáncot.

Nem is telik el sok idő azzal, hogy az ifjú kereskedő lógatni tudja a lábát, mivel kiválik a tömegből egy potenciális új vevő számára, aki rögtön érdeklődni is kezd egy adott áru iránt. A tőle kissé idősebbnek tűnő, erős alkatú férfi egy kicsit felé magasodik ahogy elmutogatja melyik nyakék számára az érdekes, és ekkor Lucas egy pillanatra végigpillant az idegenen, de a marcona külseje nem rengeti meg úgy, ahogy sokakat esetleg. Szája széle felgörbül és gondolkozni kezd, láthatóan, miközben üdvözli az urat.
- Szép napot! - Köszön illedelmesen ő legalább, megadva a tiszteletet, majd felvéve a kiválasztott ezüst láncot egy kis dramatikus lassított mozdulattal a kesztyűs kezével, bele is kezd a történetébe.
- Ó, igen. Ez a kedves kis nyakék egy szívszorító románc emlékét őrzi. - Kezdett bele, miközben egyszer a kezében lévő - most éppen halvány kéknek látszó - kövecskére pillant, majd az előtte álló férfira. Mindig szívmelengető számára mikor egy férfi ékszert vásárol, hiszen, a nők a legnagyobb gyengeségük a férfiaknak, ezzel senki se vitatkozhat, és szerinte ez gyönyörű. A "gyengébbik" nemnek is kijár a szórakozás. Ahogy Lucasnak is, hiszen ilyenkor megfigyelheti az általában esetlen férfiakat, hogyan próbálnak összeszedettek lenni egy számukra teljesen idegen szituációban. Szerencsére ez kívülről kicsit se zavarja meg a bizniszmosolyát. - A mendemonda úgy tartja, hogy a határ menti területeken, észak-kelet felé élt réges-régen egy ember leány, akit elcsábított egy vámpír nemes. Viszont valahogy a nő is elvarázsolta a vámpírt bájaival és félelemmentes tekintetével, így egy elmondhatatlanul ritka románc bontakozott ki köztük. Éjjeleken találkoztak és a helyi pataknál táncoltak a csillagok alatt, ilyesmi. - Bolondozza el kissé itt a dolgot Lucas jókedvűen, ujjaival eljátszva a tánc szót a levegőben, hogy gyorsítsa a történet magyarázását. - A nemes nem akarta, hogy a kis kedvencének baja legyen, esetleg elveszítve a kontrollt ő, vagy bárki más, és átváltoztassa, így adta neki ezt az ajándékot. Az erejével úgy tartják mágikus ékszert csinált belőle, és így nem csak az ezüst maga, de valamilyen misztikus erő távol tartotta a bajtól azt, aki hordta. Sajnos, információim szerint az erő benne a gazdája halálával elillant.
Lucas itt megáll a történettel és próbálja kifürkészni, hogy a történet mennyire tetszik az embernek, érdemes-e tovább folytatnia esetleg. Ritka igazából, mikor tényleg tudja a dolgok eredetét, de ennél a nyakéknél valóban elég specifikus dolgok keringtek, ahonnan megszerezte. Ha nem érdekli a férfit, nem hiszi, hogy tudná értékelni az árát a láncnak.

Daniel egy pillanatra meghökkent, hogy a másik köszönt neki. Ez olyan abszurd volt, hogy két másodpercig engedte, hogy az arcára kiüljön a meglepettség.
- Khm... persze, természetesen, önnek is szép napot! - habogott, de azért visszaköszönt. Kicsit megbillent a sziklaszilárd önbizalma. Ritkán szokták a férfit zavarba hozni, de most a fiatal árus illedelmes köszönése megtette a hatását.
A férfi bólintott. Kíváncsian várta a nyaklánc történetét. Valahol biztos volt abban, hogy csak valami remek üzleti fogás lesz az árus részéről. De Daniel tudta, hogy az a kis ékszer a tökéletesen Maddisonnak. Így... bármi is a története elviszi. Na jó, ha átok ülne rajta, kicsit elgondolkodna rajta, de Daniel a Finnegar leány jelenlétét is néha átokként élte meg. Szóval... akár még találó is lehet, átok az átoknak.
Daniel hümmögött.
- Felettébb érdekes - jegyezte meg tűnődve. - Egy... - itt elgondolkodott, milyen jelzővel is illesse Madisont. - Egy tanítványomnak szánnám, egy bálra, ahová a kísérőjének kért meg. Bár tetszik az ékszer, de lehet, hogy még sem az igazi. Ezt a kincset - mutatott a nyakláncra. - Az ember inkább egy a szívének kedves hölgynek venné, nem pedig egy két lábon járó problémának. Ám, mivel kénytelen vagyok elkísérni, muszáj vegyek neki valamit - Daniel szokatlanul fecsegős kedvében volt. Nem, nyilvánvalóan nem, soha nem ismerte volna be, hogy segítségre lenne szüksége a megfelelő ékszer kiválasztásához, vagy úgy egyáltalán bármihez.
- Nagy kár, hogy a mágikus erő elveszett... - jegyezte meg Daniel némi hallgatás után. - Igazán növelné a báját a láncnak... Elviszem, de nem annak a nőnek, akinek most keresek valami vackot a bálra - húzta a száját megvetően. Ez utóbbi Madisonnak szólt, hiszen még mindig nehezményezte, hogy vele kell mennie a bálra, emiatt pedig a testőrök teljes beosztását át kellett variálnia. Emiatt pedig igen is morcos volt.
Daniel várakozóan nézett az árusra. Reménykedett abban, hogy legalább a másik előáll valami használhatóval. Ennek ellenére a nyaklánc megtetszett neki, így megveszi. Kitudja, talán még egyszer majd hasznát veszi.

A magasabb férfi kisebb zavarára Lucas egy őszintébb és pajkosabb mosollyal válaszol, többek között örülve, hogy a merevnek tűnő vásárlója egy kissé talán felengedett. Eléggé ahhoz, hogy a történet elmesélése után a pozitív válaszra már boldogan ő is rábólint. Akármennyire sokszor mohónak is tűnik sokszor mások szemében - bár szerinte csakis a munkájához mérten, teljesen egészséges szemlélettel, hogy nem akar éhen halni -, de mégis csak nagy romantikus lélek volt. A történelem nagy misztikuma iránt főleg.
- Érdekes tanítványa lehet, ha így beszél jó uram róla. Biztos vagyok benne, hogy nem lehet olyan kellemetlen személy a hölgy, hogy ne érdemelne meg valami érdekeset ő is ... Még ha úgy is érzi, hogy eme nyakék talán kicsit túlzás lenne. - Válogatja meg szavait Lucas, és már nézelődik is másik kiegészítő után, elengedve füle mellett a "vacak" kifejezést. Szemeivel inkább kutat valami után, ami illene egy erős akaratú hölgyhöz, mint ahogy sikeresen levette a férfi szavaiból ezt a valószínű tulajdonságot. - Talán ez? - Mutatott rá egy kissé félreesőbb nyakláncra, ami egy mintha sodort ezüst láncból és egy gyönyörű fényesre csiszolt  ékből állt össze. Mint egy nyílvessző hegye. Egyszerre elegáns és merész. - Vagy esetleg, ha mást szeretne, akár karperecem is van, akkor van még néhány viszonylag egyszerűbb darabom sima kőberakással. Ha szeretné, megmutatom azokat is. - Kínálja fel a további lehetőségeket, tudatva csak az emberrel, hogy van mit kínálnia, ha a kitett dolgok közül egyik sem felelne meg az előbb használt kifejezésének a szótárában.
- A könnycsepp nyakék szerelmes párjának sajnos nem járt örök boldogság ezek után, de talán másnak még azt hozhat. ... Bár nekünk embereknek az örökkévalóság elég rövid. - Tette hozzá inkább magának, kissé halkabban. - Kedves vevőm, az is lehet, hogy azóta csak senki nem tudta aktiválni. - Játszik el a gondolattal Lucas, inkább viccelve, hiszen annyira nem hisz benne, hogy egy ilyen tárgy idáig megmaradt volna, ha lenne benne bármi misztikus erő. Bár ezen még ő is elgondolkodott mikor megkapta. - Valljuk be, elég ritka a tiszta szerelem a mai világban. Viszont, akkor ez már a maga tisztje lesz kitalálni.

Danielt annyira nem hatotta meg a másik pajkos mosolya. A kezdeti zavart levetkőzve újra az a karót nyelt Testőr-parancsnokká vált, aki egyébként is szokott lenni.
- Ó, higgye el jó uram. A hölgy - enyhe megvetéssel ejtette ki ezt a szót. - van olyan kellemetlen, sőt talán kellemetlenebb, mint szeretném. Egy idegesítő kis pukkancs - morgolódott Daniel egy vén morgós medvére hasonlítva. Nos igen, ezt váltotta ki belőle a nő, még annak ellenére is, hogy a kitartását, csak is szigorúan magában elismerte, mármint Daniel. Igen, a kitartása olyan dolog volt, ami szót érdemelt. - Egy jó tulajdonsága van neki: az pedig a kitartása - pillantott az árusra. - Azért vagyok itt, hogy vegyek neki valamit - tette hozzá kissé feddőn, morogva.
Daniel követte az árus kezét, smikor rámutatott a nyilhegy formájú medálra Daniel tudta, hogy az lesz az igazi.
- Az! - jelentette ki kissé hevesebben, mint ahogy tőle megszokott volt. - De érdekelnének a karperecek is - tette még hozzá. Igazából Dan megkedvelte a kereskedő fickót, szóval most éppen jó hangulatát kihasználva jótékonysági intézménynek képzelte magát. Na persze azt már nem tette hozzá, hogy az esetleges történet is érdekelné.
- Mindegy, hogy tíz vagy száz évet él az ember, ha az élete semmitmondó és unalmas. Az nem élet. Inkább éljek tíz évet kalandokban és izgalmakban gazdagon, minthogy megsavanyodjak ötven év után egyedül az unalomban - fejtette ki a véleményét Daniel. Persze, ő mint testőrparancsnok könnyedén beszélt, az élete nem volt közvetlen veszélyben, feltéve, ha Maddison nem volt a közelében.
- Volt már szerelmes? - kérdezte Daniel végül, miközben még az ékszerek között turkált. - Mindegyiknek van története? - érdeklődve mutatott az egész standra. - És ha igen, vajon melyik az igaz és melyik a remek üzleti fogás? - a végére halványan mosolygott, hogy ne sértse meg az árust, hogy esetleg hazugsággal vádolja, ugyan burkoltan... de na. Daniel nem otthon volt, nem akart bajt magának.

Daniel türelmetlen volt. Mehetnékje volt már, ugyan, szó mi szó nem igazán erőltette, hogy visszatérjen Damaerbe, hiszen akkor szembe kellett volna néznie a bállal. Amit a háta közepére se kívánt. Igazából senkinek nem kívánta a bált. Már most tudta, hogy szenvedni fog. Persze... odamehetne a kormányzóhoz, hogy szóljon és felsőbb utasításra megússza a bált, de Daniel bármennyit is morogna a bál miatt, nem ennyire gerinctelen, hogy csak úgy simán feladja. Beleegyezett, tehát végig is csinálja.
- Legyen Önnek igaza - mondta végül a férfi. Ha őszinte akart lenni, nagyon reménykedett abban, hogy Maddison tényleg értékelni fogja, hogy gondolt rá.
A továbbikban morgós fejet vágott Daniel és inkább az orra alá tett portékát leste. Várta az ihletet, hogy vajon melyik karkötő dönt úgy, hogy vele akar menni. Alapvetően nem hitt az ilyenekben, de most inkább az ösztöneire hagyatkozott. Hogy miért? Mert most ilyen hangulata támadt.
- Igazából a nyaklánchoz keresnék valami hozzáillőt. Azokat legalább nem tudja napközben is hordani, így nem tud fűnek-fának eldicsekedni azzal, hogy kitől kapta. - Danielnek fontos volt a tekintélye és a viszonylag fiatalkora ellenére elért sikere. Nem szerette volna ezt néhány buta pletyka miatt veszélyeztetni.
- Való igaz - nevetett fel könnyedén Daniel. - Jobban menne az üzlet, ha ön is túlozna. Lehet, hogy az emberek többsége szereti a mesét, hogy egy szebb és jobb világban élünk. Én azonban a magam részéről többre értékelem az őszinteséget - fejtette ki Daniel a véleményét.
- Akinek van miért élnie, annak már van veszíteni valója is - vélte a férfi nagy bölcsen. Persze ezek a szavak elgondolkodtatták, hogy az ő élete valóban ennyire üres, felszínes lenne, hogy nincs senkije?
- Nem, én sem voltam. Eddig csak a katonai pályám és előremenetelem érdekelt - felelte kissé komoran a férfi. Ő úgy volt vele, hogy először biztonságos és stabil életet teremt, utána gondolkodni el esetleg a házasságon és minden máson, ami ahhoz hozzá tartozik.
- Már ne is haragudjon kedves uram, bocsássák meg nekem kegyelmes uraim, hogy csak így ide pofátlankodok. De véletlenül hallottam miről cserélnek itten eszmét. És ha uraságod valóban különleges ékszert szeretne szíve hölgyének, aki minden bizonnyal rettentő bájos és elegáns, mivel egy ilyen jóvágású úrembernek mint ön, nem is lehet másmilyen párja... - Szinte a semmiből bukkant elő a kissé meghajlott hátú ráncos képű, erősen kopaszodó férfi. Kezeit összekulcsolva, finoman morzsolgatta a tenyérét, s dörzsölt tekintettel nézett Danielre. Ellenben, a rivális, másik kereskedőre, Lucasra, egy sanda fél pillantást vetett csupán, mielőtt hátat fordított neki és a továbbiakban levegőnek nézte.

A portékák ártatlanul feküdtek a két férfi között, nem adtak semmi jelet arra, hogy valamelyiküknek elhúzna a szíve erre vagy arra. Daniel szavaira Lucas kissé elgondolkodott, majd előrébb tette azokat a darabokat, amik fémből voltak. A nyílhegyhez bizonyosan jobban illettek, mint a bőr társaik, bár leginkább az volt az ok, hogy ha ezt a kiegészítőt is a bálra gondolta adni a férfi, akkor semmiképpen nem jó ötlet volt sima bőrt választani, ami mindennapi viselet. Mindezt szavak nélkül teszi, mintegy néma véleményként, és közben válaszol a másik témára.
- Bizony könnyebb! - Válaszolt egy kissé túl nagy beleéléssel a férfinak, majd mikor rájön, hogy kissé túl őszinte volt, elmosolyodik, de az a 'hupsz, rajtakaptál' módon. - Kérem nézze el nekem, de tudom kivel hogyan kell bánnom. Mégis csak a kenyeremről van szó. - Magyarázza védekezésképpen, kezével gesztikulálva, mintha nem tehetne másképp ebben a komor, szomorú, kegyetlen világban.
- És veszíteni való nélkül, legyen az bármi, maga a motiváció sincs meg sokszor. - Mélyül bele a beszélgetésbe, csatolva majdnem egyik válaszát a másikhoz, bár, ezt nem tudja mennyire fogja fel Daniel. Viszont miután a másik is bevallja, hogy mindig a munkájának élt, Lucas is csak bólint együttérzően.
Igazából pont le akarta volna zárni a vásárlója problémáját és megoldani az üzleti ügyeket, de ekkor egy hatalmas förtelem következett be. Valaki aljas módon közbe vágott a beszélgetésükbe, és pofátlanul el akarta venni tőle a mogorva vevőjét. Ezt pedig, mint büszke kereskedő, nem tűrhette. Kissé összehúzott szemekkel nézett az öregemberre, akinek már a tekintete vészjósló volt, nem is tudja hogyan csalogatott eddig magához vevőket ilyen szemekkel. Valószínűleg sehogy és ezért vetemedett ilyen böszmeségre. Kutakodott elméjében pár másodpercig, felhasználva a sokkot, amit az idegen hirtelen megjelenése okozott, majd felcsillant a szeme és nagy energiával beszélni kezdett.
- Gregory uram - ha nevezhetem a nevén, tisztelt szomszéd -, milyen szép magától, erre jár! Talán igen nehéz lehetett idáig eljönnie, talán eltévedt? A sátra elég messze van innen. Szóljak az egyik katonának esetleg? Bizonyosan nem akarunk félreértést azzal kapcsolatban, hogy megszegte a kereskedői elveket itt Faydale-ben? Tudja, miszerint a lopás bűn. És egyéb kisebb szabályozások szerint, ha nem vásárolni szeretne, akkor az egyik árus a másikat nem zavarja meg egy ügylet közben. - Elvigyorodik monológja végén, és belül nagyon büszke magára. Ő nem az a fajta, akit meg lehet gyanúsítani azzal, hogy nem teszi oda magát, ha megy valahova. Teljesen képben van az egész vásártér forgalmával, bejáratott árusaival és szabályozásával kapcsolatban. Amit tud, azt fel fog használni a profitja védelmében, bármi áron. Testtartása és arckifejezése semmiben nem mutatja ideges lenne. Sőt, szinte sikerült komolyan aggódó tekintettel néznie az idős árusra, majd elpillant a távolba egy éppen jelenlevő katona felé, aki látszólag kissé lazára vette a munkáját és egy utcazenészt és táncosát figyelte éppen. A muzsikájuk Lucas kocsijáig is szépen elhallatszódott, csak halkabban, inkább háttérzeneként.

Daniel lassan kiválasztotta a megfelelő karperecet, s már lassan válaszolni sem akart. Saját bevallása szerint, így is többet beszélt a kereskedővel, mint ahogy eredetileg gondolta. Végül rá mutatott két karperecre.
- Ezeket és a két láncot kérném - hozott döntést a férfi. Nyúlt az erszényéért, hogy ki fizesse az ékszereket. Reménykedett benne, hogy a nála lévő arany elég lesz.
- Így igaz. Ön jó kereskedő, tiszta a szíve, nem csak a bevétel a fontos a számára - ismerte el a kereskedőt a férfi. Daniel szemébe a beszélgetés alatt sokat nőtt az előtte álló fiú. Azonban mielőtt fizetésre került volna a sor, egy másik férfi döcögött oda hozzájuk.
Daniel hátrált néhány lépést, nem volt számára szimpatikus a fura kinézetű alak. De... nem csak az, ahogy kinézett, az egész modora taszította.
A keze már a kardja markolatán volt, hogy azzal távolítsa el a nem kívánt közbeszólót, de Lucas szerencsére közbeszólt.
Daniel lassan fújta ki a benne rekedt levegőt, és vette el a kezét a kardjáról.
- Felesleges hívni a katonákat, magam is az volnék. S köszönöm... - fordult az öregember irányában Daniel. - Magam is el tudom dönteni, hol szeretnék vásárolni. Melyik kereskedő az, amelyet megtisztelek az aranyammal - húzta ki magát Daniel és fenyegetően tornyosult az öregember fölé.
- Maga nem tartozik ide. Hordja el magát, mielőtt az elkövetkezendő napokat kalodában töltené szégyenszemre a város főterén, mert itt zavarja a tisztességes kereskedők munkáját! - Daniel nem hazudott, ha azon múlt volna a vásárlása, hogy ezt az öreget elrángatja a faydale-i katonák elé, akkor megtette volna.
- Bo...bocsásson meg ó jó uram, szerény személyem csak a legjobbat kívánta volna kegyelmes uramnak, de ha nem... - mondott le csalódottan Gregory a lehetséges vevőről. Azonban szeme sunyin összeszűkült, miközben mellénye belső zsebébe nyúlva egy ezüstnek tűnő kissé szerényebb mintázatú karperecet vett elő. - A szíve hölgyének, kegyelmes uram - tette le a standra, ahol Lucas áruja sorakozott. Még egy terjedelmes koszos foltot is hagyott a keze, majd az öregember kedélyesen fütyörészve eldöcögött.
Daniel furcsa pillantást vetett, hol a kacatra, hol az öregre, hol a fiatal kereskedőre.
Nagyot sóhajtott, majd visszatért arra, ami fontos volt neki. Tehát az üzlet. Elővette az erszényét, s várakozóan nézett Lucasra. Nem volt számára túl drága ékszer, de az erszényének a teljes tartalmát nem óhajtotta itt hagyni. Amúgy is még kérdéses volt, hogy a lova mennyire van olyan állapotban, hogy mehessen vele haza. Lehet, hogy még néhány órát a férfinak a városban kell töltenie.

Megtisztel. 15 arany és 70 ezüst lesz. - mondja egy elégedett mosollyal Lucas és pont kezdte volna becsomagolni a kiválasztott ékszereket egy apróbb vászonzsebbe mikor Gregory megjelent. A legrosszabbkor.
- Sosem zavarnék egy vásárlót ilyen ügyekkel, uram. - Jegyzi meg félvállról a látszólag kissé felidegesített férfi felé, mikor az felszólal, hogy nem kell külön segítség, majd ettől függetlenül kereskedőnk gyermeki kíváncsisággal nézi végig ahogy kibukik belőle a katona és elküldi a most már sunnyogó idős kereskedőt a közelükből. Igazán büszke és emlékezetes pillanat marad számára a mai, hogy tisztességes kereskedőnek nevezték. Egy fél gondolat erejéig elgondolkozik azon, hogy megkéri az urat írja le neki és később majd kiakassza a kocsi oldalára. De aztán egy vigyorral elhessegeti az ötletet és visszatereli figyelmét a vásárlójára.
Ekkor vette észre, hogy a pasas bemocskolta az asztalát. Grimasszal figyelte a foltot, kellemetlenül rájőve, hogy Daniel amint elmegy, le kell majd takarítania. De előbb az üzlet.
- Elnézést, hogy megzavarták a vásárlását. 15 arany és 65 ezüst. Becsomagoljam azt is? - Kérdezi végül a férfira nézve, rámutatva kissé grimaszolva az ott hagyott karperecre, de hangneme még mindig udvarias.

Daniel kissé elkerekedett szemmel pillog maga elé, néhány tized másodpercig. Be kellett vallania, hogy némileg zavarta az ár, kissé sokallta, azonban az is tény, a minőséget meg kell fizetne, szóval, végül miután magában dilemmázott, az erszényéért nyúlt.
A megjelenő plusz kereskedő, igencsak borzolta Daniel kedélyeit, de végül is, hamar lerendezte. Utána végig simított rövid haján. Kellemetlen érzése volt, égnek állt a haja a tarkóján. Olyan érzése volt, mintha figyelnék. Szeme sarkából hiába lesett jobbra-balra, nem látott senkit. Forgolódni azonban nem állt neki, azzal egyértelműen elárulta volna, hogy megérezte a hátában a szúrós pillantást.
- Azt hinné az ember, hogy a szemmel verés, már rég kiment a divatból - jegyezte meg Daniel szarkasztikusan, majd horkantott és megcsóválta a fejét. Még elnézett a távolba, ahol Gregory bódéját sejtette.
- Vigyázzon vele, uram. Még meg fog gyűlni vele a baja - szólt csendesen Daniel, majd végül visszafordította a fejét Lucas irányába.
- Nem, dobja ki csak nyugodtan. Gondolom magának sem kell - vonta meg a vállát. Az erszényét elővette, és precízen leszámolta a tizenöt aranyat. Utána pedig még kettő aranyérmét vett elő.
- Tessék - tolta közelebb a kis aranyhalmot Lucas felé.

Lucas egy cseppnyit sem mutatná, hogy szégyelné az árat, amit kiszabott, ugyanúgy kihúzott háttal és magabiztosan áll kis szerény asztalpultja mögött, és úgy várja Daniel lépését. Persze a kisebb probléma elhessegetése után se változott meg ez a tény.
- Aki tenni nem tud, az csak néz. Biztos van egy hasonló mondás. Ne zavartassa magát, uram. - Szólal meg a férfi kisebb morgására, és ezzel az aggodalmas szavaira is csak csóválja a fejét. Egyszerűen nincs energiája Lucasnak bárkire, aki nem képes egy szinten küzdeni vele. Az karperecre viszont egy újabb grimaszt küld.
- Őszintén tényleg nem tudok vele mit kezdeni. Effélét eladni se tud az ember. Nem tudom mire gondolt a vén bajkeverő, hogy itt összemaszatolta vele a pultomat. De bizonyosan nem szeretném, hogy a maga zsebét koszolja ez a semmitérő darab. - mondta egy kissé elkomorodva, bár eleinte tényleg azt akarta, hogy Daniel vigye innen minél messzebb azt a tárgyat. Még lerontja a többi portéka értékét. Viszont nem a mogorva katona hibája, hogy Gregory most gondolt adakozni.
Mikor meglátja a bőkezű árat, amit kapott a kiegészítőkért cserébe, egy őszinte mosoly húzódott az arcára. Elég ritka volt mikor bárki többet adott, mint amennyit Lucas kívánt.
- Köszönöm a jóindulatát, jó uram. Remélem az estély jól fog sikerülni a hölggyel. Sok kitartást és jó kedvet kívánok hozzá. És bármikor visszavárom Önt Gwelt Csodavagonjánál! - Szólt és az összecsomagolt kis szütyőt Daniel felé nyújtja egy kisebb hajlással, mutatva háláját és kereskedői udvariasságát.

Daniel egyetértően biccentett. Igaza volt a másiknak.
- Oh, én nem zavartatom magam. Damarelben az ilyet simán fogdába lehetne zárni. Na de, itt Faydale-ben, sajna nincs hatásköröm - vonta meg kissé szomorú hanglejtéssel a vállát Daniel. Mondjuk az igazság az, hogy nagyon Damarelben sem volt hatásköre erre, de amit a máik nem tud, az nem fáj neki. S, amúgy is... a testőrök kapitánya, annyira nem is füllentett nagyot.
- Ne bánkódjon sokat miatta, uram. Ilyen semmirekellő alakok mindig voltak, s mindig is lesznek - próbálta vigasztalni Daniel a kereskedőt, bár gyanította, hogy nem sok sikerrel. Kíváncsi volt, hogy vajon mi lesz a karperec sorsa. Ha becsomagolja, talán elviszi az első kukáig, esetleg tovább passzolja. De csak úgy simán megérinteni nem fogja.
Daniel elégedetten nyugtázta, hogy nem vette sértésnek a plusz pénzt. Találkozott már a férfi olyan kereskedővel, aki a kissé megtoldott fizetséges személes sértésnek vélte.
- Köszönöm - biccentett hálásan Daniel Kelleni fog az a kitartás. Vajon abból nem csomagolna el néhányat?
- Keresni fogom - ígérte Daniel jókedvűen mosolyogva. - Ön lett a kedvenc kereskedőm! - tette még hozzá a férfi, majd átvette a csomagot és a mellénye belső zsebébe süllyesztette.
Daniel szokatlan jókedvvel indult vissza a béristállóhoz, ahol a pacit már fel is készítették az útra.


VÉGE

Miss Aerin Isera

~ Néhány nappal ezelőtt, Acrine-i kocsma ~

Kora reggel, a kocsma előtt elsétáló emberek tekintete meg-meg akad egy fiatalemberen. Ez a bizonyos személy, egy nagy rakás szemét tetején heverészik és már Ő rá is jócskán dobáltak mindenféle kacatot. A tulajdonos jogosan feltételezte azt, hogy Owen az alkohol mámorától nemes egyszerűséggel elaludt a padlón és ezért is dobta ki Őt ilyen méltatlan módon.

Amikor magához tér, a legelső dolga az, hogy a feje tetején csüngő banánhéjat eltávolítsa.
- H-hol vagyok? - Körbenéz s szépen lassan de biztosan a kirakós minden darabja a helyére kerül.
- Az a pimasz macska! - Szalad ki a száján, majd egyből...
- Olyan bolyhos volt <3 - Nem tud rá haragudni. Kikecmereg nagy nehezen a szemétből és... egy darab ruhája sincs meg. Teljesen kirabolták.
- Oh... Nos ennél rosszabb úgy sem lehet! - Jelenti ki majd elneveti magát. Ám ekkor...
- Egy szatír! Elfogni! - A városi őrség is a nyakába szakad.
- Hogy miii??? - A szemei kikerekednek és ha most látszanának a hegyes kutyafülei, most azok is lelapulnának.

~ Most, Faydale vásártere ~

- Igen, azt a kenőcsöt kérném és legyen szíves abból a gyógynövényből is csomagoljon el nekem! - Owen jelenleg az egyik bódénál vásárol  mindenféle csodahatású kenceficét.
- Ch. Azok a vaskalaposok képesek voltak 10 korbácsütést mérni a hátamra csak azért, mert nem volt rajtam ruha... Komolyan, mintha az én hibámból történt volna minden... - Panaszolja, leginkább saját magának.
- Hálásan köszönöm! Nos akkor ég veled kedves mosolyú ám de pofátlanul drága árus barátom! - Miután kifizeti a megvásárolni kívánt termékeket, távozik. A kezében lévő kis zacskóból mogyorót csemegézik és közben keresi a bevásárló listája következő pontját.
Ahogy halad előre, egyszer csak meglát egy gyanúsan viselkedő, csuklyás alakot. A szaga alapján már pontosan tudja, hogy ki Ő. Természetesen Owen nem csak vásárolgatni van a városban. Dolgozik. Következő célpontja pedig egy hibrid férfi. Egy rabszolga, aki azt gondolta, hogy elmenekülhet a gazdája birtokáról. Csak hogy az orgyilkost bérelt, mert rend a lelke mindennek. Nem ér sok pénzt a bőre, de...
- Megvagy ~ - Teljesen természetesen sétál el a hibrid mellett és senki még csak észre sem veszi a gyilkos mozdulatot. Az apró kis, méreggel átitatott tűt. A férfi csak másodpercekkel később esik össze a földön, de addigra Owen már tisztességes távolságra van tőle.
- Hmmm ~ Már szinte hallani vélem a csilingelő érméket! - Jelenti ki lelkesen a falnak nekitámaszkodva. Az utolsó mogyorókat fogyasztja el, miközben a pánikoló embereket figyeli.

Szépszemű Owen

A lélek szövetség. Egy megkerülhetetlen és borzalmas dolog, ha az ember fia nem tudja, mégis milyen következményekkel járhat ha megszegik. Valakinek az életével kell fizetnie, s ez nem más, mint Owen.
A harang halkan s szomorúen kondul fel, amikor a mérgezett tű földre kényszeríti azt az ártatlant, aki csak egy kis szabadságra vágyott. Még jó, hogy Aerin nem hagyta el a várost. A harang éhesen súgja neki a férfi nevét, vérszomjazva vezetve a lányt Owenhez.
Hamar kiszúrja a pánikoló tömegben, hiszen csak egy gyilkos lehet ilyen békés és nyugodt, miközben a többiek fejvesztve próbálják menteni az irhájukat.
Aerin lassan összekulcsolja maga előtt a kezeit. Teste megemelkedik a földtől egy pár centiméterre, a harang hirtelen felizzik, Owen pedig mást nem lát egy darabig, csak folytó sötétséget.
Olyan, mintha egy fekete szobába került volna, holott ez nem más, mint a fiú lelkének legmélyebb bugyra. A gomolygó füstből előlép a lány, kezében a tömör haranggal.
- Ígéretet tettél. Megszegted. A lelkeddel kell fizetned nekem, Owen.
Kinyújtva a kezét a férfi hirtelen lebénül. Lábai a földbe gyökereznek, kezei mozdulatlanná válnak.
Lassú, kimért léptekkel indul meg felé hagyva, hogy a pánik és a tehetetlenség legyen úrrá rajta. Legalább is ebben reménykedik a leginkább.
Amikor elé ért két ujja közé csípi az ifjú éles állát, majd lehúzva magához a szemeit lehunyva egy lágy csókot lehet a vékony, színtelen ajkakra. A csók igen hosszú, ám érzéketlen s minél tovább tart, annál fájdalmasabb. Nehezen adja azt a lelket.
Ahogy lassan elhajol tőle, úgy tapad a nyelvéhez egy hosszú, vibráló kék füst, melyet rögtön magába is szív a harang.
Aerin azonban a kelleténél jobban meglepődik. Owen szeméből az utolsó szikrának is ki kellett volna hunynia, ám az úgy csillog még mindig mint egy kisgyermeknek. Már-már csodálatos. A lány egy dologgal nem számolt: hogy több lélek is bújkál a férfiben. Minő meglepetés!
- Nocsak-nocsak. - a bűbáj ezzel a mozdulatával hamar el is múlt, ismét a vásártér közepén vannak, nincs bénulás, nincs feketeség.. Csak ők és az a több tucat ember aki kétségbeesetten nézi azt a szerencsétlen hibridet, akiből lassan kiszáll az utolsó erő is.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg tudsz lepni, Owen.

Owen nem gondolta, hogy azok a fenyegető szavak, amelyek Aerin száját elhagyták mind egy szálig igazak voltak. 10 perc sem telt el és ígéretének megszegése nem maradt megtorlatlanul. A világ elsötétült, teste megbénult, csapdába esett.
- Milyen sötét, hátborzongató hely ez... - Mondta letargikusan, majd...
- Áh, hát ez az én lelkem! Így már érthető ~ - Legyintett egyet-kettőt. Még csak meg sem fordult a fejében, hogy ez az élete végét jelentheti.
Végül a lány is megjelent.
- A bolyhos Istennőm! - Kedvesen rámosolygott.
- Ígéretet tettem. Ahogy a rabszolga gazdájának is. Választanom kellett. A helyes döntést hoztam meg. Mert most itt vagy. Még ha ezek az utolsó perceim is, megérte. És most... a lelkem a tiéd, drága Halálistenem! - Owen szokatlanul komoly volt, ez mind a tekintetéből, mind pedig a hangszínéből kiderült. Komoly, de egyben nyugodt is. Nem tudni, hogy miért, de még csak a szeme sem rebbent meg.
A maga részéről nagyon is élvezte a csókot, most először volt lehetősége megkóstolni a cicus dús ajkait. Hogy a lehető legtovább tartson, a lelket sem adta egykönnyen. De csak idő kérdése volt, hogy mikor veszti el. Az érzés, amikor az ember lelkét elválasztják a testétől... talán nincs is tökéletes kifejezés amely leírhatná. Owen mégis tudott egyet rá. "Mint amikor egy hajszálát tépik ki."
A fény nem hogy nem hagyta el a szemeit, de azok most még sokkal fényesebben is ragyogtak.
- Szép munka kisasszony ~ Ha szeretnéd megismételni, akkor van rá lehetőséged, mondjuk úgy... - Kezein számolni kezdte a testében rejlő lelkek pontos számát.
- Nagyjából 7500 alkalommal még. - Kacsintott rá. Nem telt el sok idő. A tömeg még mindig a holttest körül szörnyülködött.
- Most hogy megkaptam a nekem járó fejmosást, igazán kedves lenne tőled, ha segítenél. - Nyomta kezébe a bevásárló listát.
- Talán te jobban tájékozódsz. Oh és még valami. - Spontán belenyomta az orrát az egyik bolyhos fülecskébe.
- Ez még mindig fenséges ~ - Szinte dorombolt.

Annyira a lány nem lepődött meg ezen a kusza kis fordulaton, egyedül az ajándék csókot bánja mellyel így Owent jutalmazta. Rosszallóan megcsóválta a fejét, majd megadóan sóhajtott fel. Tudja, 7500-szor nem fogja megcsókolni a kölyköt, hogy minden egyes lelket kitépjen.. na meg.. Ennyi férőhely meg azért még a lélekgyűjtőben sincsen. Karjait durcásan összefonva sóhajt fel, elvégre ezt a csatát ugyen most elvesztette, de a háborúnak még korántsincsen vége.
Mély gondolatait csak egy papírfecni szakítja meg, melyet kikerekedett szemekkel figyel. Forgata, nézegeti, szagolgatja de.. Valahogy mégsem érti hogy mi az istent kellene ezzel csinálnia.
- Én? Segíteni? Neked? - az első kacaj el is hagyja az ajkait. Ilyen jó poént bizony ritkán hall. - Miért kellene neked segítenem, azok után hogy meggyilkoltál valakit? Nem vagyok ideiglenes jótevő de.. a szívemen viselem a hibridek sorsát. Még ezek után vigyelek el vásárolni?
Azért lepillant a kriksz krakszokra, hogy megnézze mégis mire lehet szüksége egy orvvadásznak. Ajkain egy békés kis mosoly pihen meg, miközben azért apró léptekkel elindul a vásártér közepén. Legalábbis, elindulna, ha nem érezne valami oda nem illőt a füle tájékán.
- ÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ! - nyikkan fel a macska, miközben fülei és farka is az égre merészkednek, teljesen felborzolódva. Hogy az az orrnak a hibája, mely érzékeny kis szőrpihéit tapintja, vagy annak a duruzsuló hangnak, maga sem tudja.
Nem rest választ reakciót adni. Hirtelen bekapja a mutatóujját, jó nyálasra engedi, majd olyan lendülettel dugja bele Owen fülébe, hogy az a cuppanás után csak jó sok nedvességet érezhet.
Ajkaira egy gonosz és sunyi vigyor ül ki, miközben kukac módjára mozgatja azt a fürge ujjacskát.
- Legyen. Meggyőztél. Elmegyek veled vásárolni. Mi kellene?

Aerin kacaja Owen-t is nevetésre bírja.
- Természetesen. Már kvittek vagyunk. Én megöltem a hibridet, te pedig megbüntettél érte. Azonkívül... Én magam is egy hibrid vagyok. Viseld hát a szíveden az én sorsomat is oh nagyságos macska istenség ~ - A nyomatékosítás érdekében meg is hajol előtte, amit a bolyhos fülecskék elleni merénylet követ.
- Mi az, mi az? - Kíváncsiskodik. Az égnek meredő két darab fülecske és farkinca egyaránt beszédesek, rajtuk a felborzolt bunda csábító. Szeretne belemarkolni valamelyik szőrtengerbe, de ekkor... Egy nyállal bőségesen felkent ujjacska hatol be egyik fülének hallójáratába és kezd féktelen tombolásba. A cuppanó hang még másodpercekig visszhangzik szerencsétlen áldozat fejében amely a folyadék hűs érzésével egészül ki. Különös, de a több ezernyi lemásolt emlék közül egyik sem tartalmaz információt ilyen és ehhez hasonló totúráról. Kezdetnek Owen elveszíti az egyensúlyát és a földre kényszerül térdelni, ami után sikertelen próbálkozások követik egymást, Aerin csuklójának megragadására.
- NE!!! Kérlek ne!!! Elég volt!!! Nem bírom!!! Ez nagyon csikiz!!! Könyörgöm elég!!! Kegyelem!!! - Hangosan nevet, de úgy, hogy szinte még levegőt sem kap. Ha ez így folytatódik, akkor a légszomj fog vele végezni és akkor egyszerre leheli ki valamennyi lelkét.
- Megadom magam!!! - Szalad ki a száján és megpróbáltatásai végre véget érnek. Lihegve terül el az utca porában és emeli tekintetét a gonoszan mosolygó nőszemélyre.
- Én... azt hittem... hogy meghalok... - Motyogja két levegővétel között. Az amúgy is világos bőre most még falfehérebb.
- Visszavonok... mindent... közelharcban is... félelmetes vagy... - A másodpercek elteltével szépen lassan kezd a teste lenyugodni, ki is mászik a porból, hogy újból a másik felé magasodjon.
- Pedig kedveltem ezt a ruhát... - Jegyzi meg szomorúan. Tény és való, hogy nem olyan értékes, ritka darab, mint amit a kocsmában loptak el tőle, de már egészen a szívéhez nőtt és le sem cserélné, ameddig haza nem ér. A fekete öltöny nadrág is úgy néz ki, mintha a kutya szájából húzták volna ki, de a fehér ing sínylette csak meg igazán dolgot.
- A közeli fogadóban bérelek egy szobát. - Elég hamar túl teszi magát a traumán és témát vált egyik pillanatról a másikra.
- Megígértem a tulajnak, hogy ma este is én főzök a vendégekre. Tegnap telt ház volt és felajánlottam a segítségemet. Azt csiripelték a madarak, hogy még az utcán is kígyózó sor állt és mindenki az én fogásaimat akarta megkóstolni. Így tehát, ma is megkértek, hogy segítsek. - Nem lesz könnyű munka, ez a gondterhelt sóhajtásából is kiderül.
- A hozzávalók nagy részét Ők szolgáltatják, de egy pár speciális fűszert én magam szeretnék beszerezni. - Türkiz íriszeivel a cicus kezében szorongatott listára pillant.
- Te vagy az utolsó reményem, Aerin kisasszony! - És végül a kiskutya szemeket is beveti.

Owen reakciója minden pénzt megért. Úgy vergődik a puha porban, mint egy partra vetett hal, aki tényleg majdnem az utolsókat rúgja. A hangos kacaj amellyel jutalmazza meglágyítja a szívét, s egye-fene megkegyelmez neki, ha már ilyen szépen kéri. A fehér zászló meglibbentésére peidg ki is húzza az ujját a füléből, majd a maradék nyálat finoman s nőiesen a ruhájába törölgeti.
- Szóval főzni.. - hümmög egy sort két meglepett pislantás között. - Nem gondoltam volna, hogy egy magadfajta ért a serpenyő és a fakanál forgatásának művészetéhez. De ha ilyen mesteri szakács vagy, minek az én segítségem a bevásárláshoz? Sajnos.. én nem vagyok a konyha ördöge.
S itt jön egy pillanatnyi visszaemlékezés minden alkalomról, amikor sütőlapátot fogott a kezében. Többszöri étel hamuváégetést étel felgyújtása követ, olyan szószok rémképe ugrik fel előtte, amikor az ételek szó szerint kimásznak az edényből s rátámadnak a gyanútlan étkezőkre.. Nos.. Nem minden nő rendelkezik a megfelelő tehetséggel ahhoz, hogy ellássa a családját isteni ételekkel.
Arcára kiül egy erőteljes fintor, melyet sápadás és rettegett pillantások követnek. Igyekszik a lehető leggyorsabban elhessegetni ezeket a képsorokat, miközben irányt vált az első hozzávaló felé.
- Nimbun Csili.. - úgy bólogat, mintha pontosan tudná hogy mi a fészkes frászkarika ez. Addig eljutott, hogy valami paprika féle lehet. - Fogalmam sincs mi ez.. Erről sem hallottam.. Erről azt hittem valami fegyver.. Ó, hogy ezt meg lehet enni! Ez nem méreg alapanyag?
Egész jól elbeszélget magában, ahogy halad előre s rácsodálkozik minden egyes fűszerre, hiszen egyikről sem hallott még. Ahogy elhalad a fiú mellett rá sem hederít a hatalmas kiskutya szemekre. Egy pillanatra megáll mellette, ránéz, tenyerét a fiú képébe nyomja még kicsit meg is mozgatva azt, mintha azt az arcot próbálná elkenni a fejéről. Mivel nem járt túl sok sikerrel, inkább csak felsóhajt és megragadva az orrát húzza maga után.
- Ha még nem ijesztetted el a kis akcióddal az összes árust, akkor talán szerencséd lesz és tudsz vásárolni.. Ha mind lelépett, akkor mehetsz Istenhez panaszra! Vagy fűszer nélkül főzöl, vagy mehetsz a következő városba, Owen Cordier.
A már higgadt nép kikerekedett szemekkel figyeli kettejük akcióját. Egy alig 165 cm mély lány rángat az orránál fogva egy majd' két méter magas, kidolgozott testű, poros fiúcskát. Akaratlanul is sokan felnevetnek, mosolyogva ingatják a fejüket, hogy mégis ez az apró kiasszony hogyan képes fegyelmezni egy ilyen férfit. A válasz egyszerű: Pihe-puha bolyhos farok!
- Ott! - mutat szabad kezével az egyik árus felé. A standnál tömérdek mennyiségű fűszer különböző csomagolásokban. - Talán itt találunk valamit.

- Oh, ez olyan kegyetlen volt! Még hogy a magamfajta... - Két oldalt morcosan felfújta az arcát.
- Elárulom, hogy én vagyok a kontinens legjobb szakácsa. - Rákacsint és nosztalgiázik egy kicsit. Miután lemásolta a kontinens legjobb szakácsait, megölte Őket. Tökéletes munka, mint mindig.
- Ha szeretnéd, megtaníthatlak főzni, ugyanis a kontinens legjobb tanára is én vagyok. - Hiába, a szerénység nem a kenyere. Órákig is el tudná nézegetni Aerin aranyos tanakodását a fűszerekről, de olyan sok ideje nincs. Sietnie kell.
- Ugyan ~ ugyan, bármely elfogultság nélkül kijelenthetem, hogy a merénylet tökéletes volt. Az emberek - köztük az árusok - csak egy, a tűző Napon, a földön elterülő embert látnak. Az ilyesmi gyakran előfordul. Nem? - Nos, Owen-nek igaza volt, a pletykák szerint természetes halál volt a hibrid sorsa. Útközben ezt többek is csacsogják.
- Látod? Sehol semmi gond! - Jelenti ki széles mosolyával.
Owen hűségesen követi a lányt, de nem azért, mert az látszólag az orránál fogva vezeti Őt, hanem a bájosan mocorgó, bolyhos cicafarkincát próbálja meg megérinteni, sikertelenül.
- Naaah ~ Csak egy ölelés ~ - De nem tudja feladni.
Jó döntés volt a cicus segítségét kérni, az árus, akit talált, az volt, akit Owen már egy ideje keres.
- Szép munka! Öhm... most már lennél olyan kedves és elengednél? - Kérdi mosolyogva.
A több, mint 10 db tételből 9-et sikerült megvásárolni, az utolsó pedig nem is volt olyan fontos, így kijelenthető: minden megvolt.
Owen kezében egy tele kis szatyor, el is indul a fogadó irányába.
- Tarts velem. Mert van még egy dolog amire szeretnélek megkérni. - Mondta sejtelmesen.
- Az Arany Varangy fogadóban bérelek szobát. A közelben van. - Mutat az utca túlsó felére, majd teljesen spontán megfogja a lány csuklóját.

A farkinca fürgén szökik el minden egyes karcsapás elől. Úgy szemez Owennel, mint egy kobra, s úgy tűnik mintha gúnyból még a nemlétező nyelvét is kinyújtaná rá jelezve, őt úgy sem kapja el senki!
Az orrhang amivel végig fecsegi az utat, kisebb zenei Aerin füleinek. Így mintha talán nem akarna akkora lyukat beszélni a hasába, mint ez előtt.
Ahogy odaérnek az árushoz elengedi Owen orrát, majd hagyja is üzletelni. Nem akar beleszólni a hozzáértők dolgába, így inkább felfedező körútra megy a standon belül. A fűszerek gyönyörű kúpokba vannak felépítve, némelyikük olyan csodálatos akár egy homokvár. Mindegyikhez odamegy, belenyal, hozzáér vagy éppen beleszimatol. Csak nem a borsba kellett volna. Megmozgatva az orrát vesz egy nagy levegőt, majd akkora tüsszentés hagjya el a száját hogy egy kisebb bors-tornádó indul meg előtte lesöpörve a gyönyörűen feltornyozott fűszer várat. Úgy felverte, hogy még a közelében lévők is tüsszenteni kezdenek egy szuper láncreakciót beindítva. A standos csak egy rosszalló pillantást enged meg magának a lány felé, aki erre haptákba vágva magát somfordál vissza Owen mellé.
Mire odaér, addigra már egy zacskóval lettek gazdagabbak, telis-tele különleges fűszerekkel.
Le sem tagadhatná, hogy mennyire kíváncsi természetű. Annyira, hogy egy szavára ugrik. Már érzi a különleges ízkavalkádot a nyelve hegyén, azt az ételorgazmust amit Owen főztje fog neki okozni.. Legalább is a nagy szájából ítélve minimum ez az, ami rá vár.
- Szóval a legjobb szakács és tanár a kontinensen. Az hamarosan kiderül! Ha ízleni fogsz amit csinálsz, akkor megtaníthatsz főzni. Megengedem, hogy megpróbáld.. De! - itt jön a fontos rész - Legyen rajtad tűzálló kabát, néhány kard, esetleg dobótőr sem árt mert néhány húsételem rátámad az emberekre.. Ja és gázmaszk! A levesek mérgesgázt is kiengednek, ha olyan kedvük van.
Úgy sorolja ezeket a dolgokat, mintha a világ legtermészetesebb dolgai lennének. Ő úgy van vele, ilyen dolgok biztosan mindenkinél megesnek, csak a jobb szakácsok legyőzik ezeket a szörnyeket, s azokból készülnek a mesteri fogások.
A csuklójának szorításából nem feltélenül kíván szabadulni, nem érzi azt hogy bármilyen veszélyt is jelentene rá a férfi kicsit sem gyengéd érintése.
Engedelmesen hagyja, hogy Owen irányítsa előre őt, addig amíg be nem lépnek a fogadóba. Itt már elhúzva a kezét felkapja a csuklyát a fejére, mielőtt a rozoga ajtó halk nyikorgással kitárulna előtte.
Előre engedve a férfit lép csak be utána, követve az útját egészen a konyháig. Fejét végig lefelé tartja kerülve minden nemű szemkontaktust, vagy bármiféle neki szegezhető kérdést. A buja farok is álomra szenderül a köpeny alatt, körbe fonva a lány derekát, hogy még az se keltsen egy apró feltűnést sem.
Ruháitól csak akkor szabadul meg, amikor a konyha vastag ajtai becsukódnak mögöttük és elzárja őket a kíváncsi szemek elől. Ekkor félre hajítja a köpenyt az egyik fogasra, majd egy kis asztalnál helyet foglalva szegezi rá a tekintetét.
- Mire is szeretnél megkérni?

- Nahát, macska létedre te aztán ügyetlen vagy <3 - Tesz megjegyzést Aerin balesetére. A borsból épült piramis egyszer csak eltűnik és a számtalan fekete szem a levegőben kering. A tüsszentés egyfajta láncreakciót indít el és Owen-en kívül, mindenki más is osztozik a kis cicus sorsán.
- Tessék, használd ezt. - Egy, az öltöny nadrág zsebéből előhúzott hófehér, tiszta selyemkendőt nyújt a lánynak. Szerencsére, mindig van nála egy az ilyen esetekre.
- Elnézést kérek az Ő nevében is, természetesen megtérítem minden kárát, hölgyem. - Angyali mosolyával egyből leveszi az árust a lábáról. Kifizeti a megvásárolt termékeket és a kárt is megtéríti. Mindenki öröme garantált és még az őrök közbelépésére sincs szükség.
- Azt mondtam volna, hogy a legjobb vagyok? Egek ~ olykor túl sokat jártatom a számat. Sokat és ideje korán. De ha ez a helyzet, nincs mit tenni. Főzési és tanári képzettségemet egyaránt első kézből tapasztalhatod meg. - Elfogadja a kihívást, így most már a jó hangulatát egy nagy adag eltökéltség is kiegészíti.
- Ha-ha-ha... csak nem lehetsz olyan katasztrofális. - Nevet jó kedvűen és talán még egy két könnycsepp is kicsordul a szeme sarkából. Még csak elképzelni sem tudja, hogy milyen lehet egy ilyen probléma. Egyes emberek egy teljes életen keresztül gyakorolják mesterségüket, de Owen-nek elég egyetlen érintés is. A kemény munka fogalma mint olyan, még csak nem is ismeretes számára.
A fogadó üres volt, ahogy a konyha maga is. Még csak kora délután volt, így nem is csoda.
- Oké. Van még néhány óra az esti műszak kezdetéig. - A zacskót, amiben a fűszereket tárolja, a konyha egyik pultjára helyezi le, majd megfordul és kedvesen a lányra mosolyog.
- Sajnálatos, hogy kényelembe helyezted magad. Lévén ez a helyiség egy konyha, nem alkalmas a kérésem teljesítéséhez. Gyere, megmutatom a szobám. - Nem, most nem ragadja Aerin csuklóját, helyette a kezét nyújtja.
Owen szobája az emeleten, a középső volt. De ez nem a legprecízebb megfogalmazás.
- Idefent nem szükséges elrejtened az isteni lényed jegyeit. Mi vagyunk az egyedüli vendégek. Minden szobát kibéreltem! - Jelenti ki, mintha az olyan természetes volna.
- Nem szeretem ha hangoskodnak, amikor én aludni vagy... bármi mást szeretnék a lakosztályomon. - A dolog miértje is egyszerű, olyan Owen-es. A szobában az első dolga, hogy levegye az inget és a sarokba dobja. Aerin most láthatja a fedetlen hátát. Korbácsütések nyomai és... egy nagy fekete pók alakú rúna, a potrohán egy vörös 10-es szám.
- Amikor a fogadóban "véletlenül" elaludtam, kidobtak az utcára és kiraboltak. Mindenemet. MINDENEMET. Egy darab ruhát sem hagytak rajtam. Másnap reggel a városi őrség foglyul ejtett és szeméremsértés vádjával, 10 darab korcsábütést mértek rám. - Meséli el a teljes történetet. A végén, a lány kezébe dob egy tégely kenőcsöt.
- Ha megkérhetlek ~. - Adja ki az "instrukciót" és elhelyezkedik az ágyban. Természetesen hason.

Pedig már éppen elkényelmesedett volna, amikor a férfi kezet nyújt neki hogy felhúzza annak a puhának és kényelmesnek egy cseppet sem mondható székről. Megragadva a fiú kezét, hogy felsegítse magát, majd megkapva a köpenyét engedelmes kutyus módjára követi őt egészen a szobáig.
- Jó sok pénzt öltél össze, szó sem róla. - sóhajt fel. Miért is van ő itt egyáltalán? Mi dolga van egy ilyesfajta semmirekellő orvgyilkossal?
Fáradtan pislákolva néz körbe az egyszerű szobában. A nap még ugyan hétágra süt, a lány mégis szíve szerint aludna egy nagyot. Napok óta nem alszik tisztességesen, holott most különlegesebb kiküldetése nincs azon kívül, hogy megtalálja a múltkori lányt, akit Owen elüldözött. Azóta sem bukkant a nyomára, de ebbe a szerencsétlenbe már másodszor botlott bele.
Köpenyét ismét félre dobja az egyik szék karfájára, majd alaposan végignézi a mostmár felső nélkül leheveredő férfit. A csillogóan fehér bőr, a szépen kidolgozott test, azzal a halványkék szemmel és kusza hajjal.. Minden prűd nőt azonnal ruhavesztésre kényszerítene. Egy kicsit még a cicalány is kipirul, holott látott már elég sok félpucér fazont.
- Hogy.. micsoda? - akaratlanul felduzzadnak az arcai, hogy próbálja kacaját visszafolytani, de valamiféle prüszkölő röföhgő hang próbál kipréselődni a szorosra zárt ajkak mögül. Végül enged a kísértésnek, s jóízű kacajjal jutalmazza. - Hogy lehetsz.. ennyire szerencsétlen? Ilyen még.. sosem fordult elő. Általában alig pár perc alatt felkelnek az emberek.. Nem szoktak hosszú ideig aludni. A mágiám ennyire nem hatásos.
Odasétálva mellé elveszi tőle a krémet, majd feljebb húzva a szoknyáját átlép a derekán és ráül óvatosan Owen fenekére.
Először csak finoman végigvezeti aprócska ujjait a sebeken, majd rátér a tetoválásra, végül a derekára. Tényleg csúnyán elbántak vele, szó se róla. Nem akart ekkora fájdalmat okozni neki, hiába érdemelte is meg.
- Őszintén sajnálom, Owen Cordier. Nem akartam, hogy ilyen csúnyán végezd. - lesütve a szemeit bontja ki a krémet, majd apránként adagolva kezdi el finoman a bőrébe és a sebekbe masszírozni.
- Mi ez a tetoválás? - kezdi el végigmérni a hatalmas pókot, közepén egy tízes számjeggyel. Gyönyörűen kidolgozott, pulzáló tetoválás. Az ilyenek általában valamiféle hovatartozást jelölnek. - Valami szekta?

A JÁTÉK MÁSHOL FOLYTATÓDIK, SZABAD HELYSZÍN