Piac

A szolga és a gazda

Belenyugodtam. Legalábbis, már nem veren magamat a rácsokhoz percenként, hanem kint vagyok. Igazából, szívem szerint ennék valamit meg aludnék, de nem lehet, így őt, ezt a fertelmes férget kísérem piacra, mert ez volt a legjobb opció a felsoroltak közül. Semmi kedvem sem volt takarítani, meg a konyhában vágni fel a zölddégeket és pucolni. Még sose voltam itt úgy, hogy nema lopni akartam. Nagyon fura igazából tisztességes rabszokgaként mozogni, de végre kimozdultam a börtönömbőm, végre szabad vagyok! Mégha valakivel is vagyok itt. Vajon el tudok szökni? Ha most elkezdenék futni, mennyibidő alatt érne utol bárki?

Meglepő volt, hogy csitult a helyzet. Alaesia már nem törte magát össze, egészen kezelhető volt. Hogy minek volt köszönhető ez a változás? Nem tudom, de valahol be is vallom, hogy nem is érdekel.
A karkötő egyébként is rajta volt, az volt az első, amit megkapott, miután kiengedtem. Nem féltem attól, hogy megszökik, záros határidőn belül, úgy is visszakerült volna hozzám, így nyugodtan sétáltam mellette a piacon. Nem ártott néhány holmit vegyek, meg valami csecsebecse se ártott volna a menyasszonyomnak.
- Szeretnél valamit? - kérdeztem tőle, miután már a fél piacot bejártam. Igazából nagyon azt se tudnom, miért hoztam őt magammal.

A szolga ésba gazda

Vajon ha elrohannék, ki állítana meg? Ki vinne vissza? Ki ragadna karon? Mennyire kapnék ki? Mennyire verne meg, törmé csontomat megint?
Birizgáloüna karkötöt, lassan véresre kaparom alatta a csuklómat, egyre rosszabb és rosszabb, hogy rajtam.van. Mintha be lennék závra egy szűk lyukba ás.betemetve, levegőtlenül, egyre jobban fogybaz oxigén, olyan érzésem van tőle. Ránézek, mikor kérdez.
- Hogy levedd a kezemről ezt a szart - vágom rá rögtön. Semmi más nem.kell most. Csak hogy ne legyena rajtam és kapjaknem végre valahárablevegőt, mielőtt megfulladok.

Nos, természetesen mit is vártam Alaesiától, minthogy morogjon és ugasson? Természetesen neki semmi sem jó, dacolnia kell mindenért IS. Csak tudnám miért?
- Tudod, nagyon nagy  mázlid volt, hogy a kereskedőd nem vetkőztetett le és nem látta hasadon a billogot. Akkor visszavitt volna. Oda. - Hirtelen álltam meg és fordultam vele szembe, hogy utána hason is bökjem. Erősen, hogy érezze, hogy fájjon neki. Már most garantálni tudtam neki, hogyha oda valaha is visszakerül valószínűleg az életével fizet az anyja. Ha még él egyáltalán. Abban se vagyok teljesen biztos, hogy Alaesia megúszná épségben azt a találkozást.
- A karperec rajtad marad. Én nem billogozok, nekem az a jelem. Ennek pedig örülj - tettem még hozzá, majd megfogtam a karját. - Ne gondolkozz semmi ostobaságban Alaesia. Eléggé elnéző voltam veled. Ha kihúzod a gyufát én magam adlak vissza az eredeti gazdádnak - paskoltam meg a fejét, majd kedélyes mosolyt villantottam a lányra.
Az egyik péksüteményt kínáló nénihez vezettem a lányt.
- Kérsz valamit? - löktem egy kicsit előrébb, hogy válasszon kedvére.

Futni akarok és szaladni, rohanni és kilométerekkel távolabb megállni, majd kifújni magamat, nem pedig ezzel a gyíkarccal maradni, és követni őt, mert azt mondta. Utálom, utálom és gyűlölöm ezt az egészet.
- És? Attól még megmosdatott és hidd el, nem volt kellemes – rezzenek össze a drótkefe gondolatára. Rohadtul pocsék volt, miért kell szegény gyermeket kínozni, nem verte még őt eléggé az isten? Maierosokra, miért itt vagyok, mért nem egy könyvvel a kezemben olvasok begubózva valahol? Mikor hason bök, felszisszenek, hé, ez fáj, teszem is kezem helyére. Rossz Tibi, nem tetszik ez nekem, ne tegye meg többször mert megharapom.
- Amint rájövök, hogy kell elszedni, megszabadulok tőle – olyan az érzésem, mintha levágták volna egy végtagomat, vagy esetleg megfulladnék. Elvesztettem egy érzékszervemet ezzel, a hatodik. Borzalmas. Megdöbbenve nézek rá – nekem te vagy az első gazdám, Tiberius. Az első és az eredeti, senki más – teszem hozzá, miközben megfogadom, hogy kell szerzenem egy kést.
Körbenézek, végül rábökök egy egyszerű gyümölcsösre.
- Ezt kérném, ha szabad – nézek rá a gazdámra. Inkább ő mint más.

Megcsóváltam a fejemet.
- Ezzel tisztában vagyok. A kereskedők... - elhúztam a számat. - Csak a hasznot látják a lányokban, akiket elkapnak. Nem érdekli őket semmi más. - Persze akadnak kivételek, tőlük szeretek vásárolni, bár Alaesián és Feyzarán megakadt a szemem. Egyik se a kedvenc kereskedőmtől volt. Majd a legközelebbi.
Megpaskoltam a fejét.
- Nem tudod leszedni - közöltem vele halkan. Bár, igazából le tudja szedni: ha levágja a kezét. De kétlem, hogy ennyire drasztikus lépéshez folyamodna.
- Lehet, hogy te így érzed - néztem rá enyhén megdöbbenve. Szokatlanul őszinte volt a kislány. Meg is lepett vele. - De a jel, az kötelez. Nem tudsz ellene semmit tenni. Egyedül abban reménykedj, hogy nem ismerik fel rajtad - tettem még hozzá. Nem, minden fenyegetőzésem ellenére sem szerettem volna belemenni egy találkozásba a mesterrel. Az a férfi... nos, még a rabszolgatartó körökben is hagy maga után némi kívánnivalót.
- Persze, hogy szabad - mosolyogtam rá a lányra. - Ruha se ártana neked, hacsak nem ebben akarsz állandóan járni - tettem még hozzá. Nem volt rossz a vászon nadrág és ing, de egyszerű volt, és kevés. Azért jól tartom a rabszolgáimat.

Fejcsóva, de nem szeretem ezt. Mondjuk őt se, de jobb mint a halál, vagy hogy napi szinten erőszakoljanak.
- Ha nem lenne rajtam ez a karperec, már rég elszöktem volna. És igen, máshonnan is, mert nincs blokkolva a képességem – nézek rá komolyan, remélhetőleg felfogja ezt a dolgot. Alig várom, hogy végezzünk és csak egyszer kell lekerülnie, én már itt sem vagyok, szedem sátorfámat, városból is távozom akkor.
Ne paskolja a fejemet, keze után kapok, hogy beleharapjak.
- Másképp fogalmazok. Még mindkét kezemre szükségem van – csak hogy tudja, ismerem a drasztikus módszereket, és ha olyan, nem riadok vissza a használatuktól. Nem is akarok, ma nem fogok.
- Kötelezzen – vonok vállat. Mert még rajtam van. És itt a hangsúly a mégen van. Persze, erről neki nem kell tudnia, majd rájön később – miért, mi van ha felsismerik? Több mint egy évtized eltelt a születésem óta, azt se tudná ki vagyok – válaszolok neki őszintén. Biztos volt máskor is hogy elhagyott egy rabszolga egy gyereket, nem? Istenem, annyira gáz ez az egész társadalom, hazakéne menni. Elszökni.
Meglepve pislogok és nézek rá, majd a ruházatomra.
- De nekem ez megfelel több mint elég, tiszta is, kényelmes is. Mi kellene még? Nem szakadt, célnak megfelel.

Tehát tisztában van a drasztikus lehetőséggel is. De ez mit sem változtat azon a tényen, hogy hozzám tartozik. S, bármi is legyen a kislány szíve vágya, nem tud annak engedelmeskedni, hiszen az én tulajdonom. Még akkor is, ha neki nem tetszik. Pedig egy jó rabszolga, még viszonylagos szabadidővel is rendelkezhet, amikor azt csinál, amit akar. De ő persze, ezt most követelné magának.
- Lehet, hogy ő nem tudná. De más tudja. És ha megszöktél, ha nem, egy állítólagos szökött rabszolgáért sok pénz üti a megtalálója markát. A mester jele - nem, nem nevezem nevén, itt még a falnak is füle van. - Egyedi. Majdnem annyira, mint az enyém. Különleges, Alaesia. Ez nem csak egy billog. Ez, amolyan aláírásféle. Jelentősége van. Főleg, mikor a rabszolgák gazdát cserélnek. Megbecsülik őket az emberek, ha kiváltságos jelű szolgáik lehetnek, bár azok akkora már megtörtek.
Nagyon igyekeztem megértetni vele, hogy ne vegye félvárról a dolgokat, se a hasán lévő jelet. Hiszen alig pár órásan kaphatta, ez pedig jelent valamit, s az ő esetét nézve nem sok jót.
- Akkor is kell neked valami váltóruha - közöltem vele, miközben kifizettem a gyümölcsös süteményét. - Esetleg egy könyv is - tettem hozzá kacsintva, hiszen láttam milyen szemeket meresztett a könyvespolcom irányába.

Vajon mi kell nekem most ahhoz, hogy eltűnjek innen? Egy új kar, vagyis kéz, semmi több. De nincsen megfelelő képességem hozzá, jelenlegit is elvesztettem. Nem tudom mit hoz a jövő, ez rohadt ijesztő számomra, aki hozzászokott ehhez. Mintha nem látnék és hallanék egyszerre, olyan érzés számomra. Valaki, szedje le rólam azt a nyüves karperecet. Segítség, valaki, átatlan gyermek kínozva vagyon, nem követett el semmit, csak rosszkor fogant rossz helyen.
- Miért, ki ez a mester? Ki vele – nézek rá komolyan-komoran, nem tetszik ez a titkolózás, de még mennyire hoy nem – ha visszaérünk a birtokodra, elmondod? – Persze hogy tegezem, mindig is tegeztem és tegezni is fogom. Majd, egyszer, talán meg is harapdálom a gégéjét, hogy utána virágot ültethessek belé.
Megvan, hogy mit fogok csinálni a jellel, de nem kötöm az orrára. Úgyis észre fogja venni a nyomait, utána a következményeit, és akkor akár dühönghet is, ha úgy akarja. Nekem teljesen mindegy az, de tudni fogja, hogy mennyire drasztikus módszerekhez merek fordulni. Mert én soha, de soha az életben nem fogom megtörni és behódolni senkinek. Szabad vagyok mint a madár, mely ágról ágra száll.
- Oké, oké, menjünk ruhát vásárolni – dünnyögöm, ha már ennyire akarja ezt – köszönöm – suttogom és bele is harapok a péksütibe, Nem túl édes, pont a kedvencem, nyami. Fincsi lett. Könyvek! Felcsillanó szemekkel nézek rá, igen, szeretnék könyveket, sok könyvet, hogy legyen mivel elütni az időt meg olvasni és művelődni, hamár a könyvespolcait rendben tartom. Meg átnéztem. Jó könyvei vannak igazából.

Persze, az, hogy felfogassam vele, az lenne a világ egy újabb csodája. Bár nem volt hülye, meg van a magához való esze, csak sokat ront a dolgon, hogy gyerek. S mint gyerek, az kíváncsi. Olyanba üti bele a nóziját, amibe nem kellene és nem feltétlenül vagyok biztos abban, hogy számára egészséges.
- Majd - hárítottam. Nem érdekelt, hogy letegez. Jobban érdekelt az olyan babona, mintha túl sokszor emlegetik a mestert meg is jelenik. Ezt pedig nem akartam jelenleg megkockáztatni. Még csak az kéne, hogy belefussunk itt a piacon. Na abba a találkozásba valószínűleg bele is őszülnék.
- Ne emle... - kezdtem volna, hogy ne emlegesse, de abban a pillanatban már mindegy volt.
- Hogy az a... - nyeltem le egy káromkodást, mikor a piac másik oldalán feltűnt a mester és a két testőre. Egyből Alaesiára pillantottam, hogy a vászoning kellően takarja-e a hasát.
- Próbálj meg viselkedni. Az életed múlhat rajta - közöltem vele. Ideges voltam? Csak egy nagyon kicsit. Végül is, mi okom lenne a nyugodtságra? Semmi.
- Megyünk, de először haza - közöltem vele bosszúsan sóhajtva. Rendben, tehát igazak a pletykák, vagy a mesternek is pont ma reggel támadt kedve sétálni. Nem tudom. Egy pillanatra, ahogy Alaesiának felcsillanó szemeibe pillantotta, amikor megemlítettem a könyveket el is felejtettem, hogy... nevezzük nevén: szarban voltunk, nyakig.
- Áh, drága fiam... Már menni is készültök?
Ösztönösen léptem Alaesia elé.
Megköszörültem a torkomat.
- Igen - bólintottam. Nem neveztem sehogy. Nem ismerem el, hogy nálam feljebb van a ranglétrán, cöh... még csak az kéne. - Az új szerzeménynek kell valami elfogadhatóbb öltözék - vontam kecsesen vállat, mintha csak az időjárásról lenne szó.

Majd? Mit majd, én most akarom tudni, vagy kést szerzek és elintézem egy életre azt, hogy ne legyen nyoma származásomnak. Esküszöm az élő istenekre, nem értem ezt az alakot. Ahogy azt sem, miért költ rám pénzt. Mármint, oké, tegye, de neki ez bevételkiesés, mely sose térül meg, vagy én tévedek? Szerintem nem tévedek, vagy ha igen, valaki magyarázza el nekem ezt az egészet, az utca gyerek világa és tudása idáig nem terjedt el, hiába rajong a könyvekért jobban, mint bármi másért a világon. Vajon, ha most megharapom, el tudok szökni, vagy túl sokan vannak itt ahhoz nekem jelenleg?Át nem tudok alakulni, és a megérzésem sincs segítségemre, tényleg megfosztott egy érzékszervemtől.
Káromkodik? Bajban volnánk esetleg? Már miért is, nem csináltam semmit, mindent tagadok, kérdőn nézek rá, hogy mi van. Ideges, ez látszik rajta, és egyből veszem a lapot, persze, elég sűrű szövésű a vászoning, mindent is takar, és gyorsan betömöm a péksütit és lenyelem, hogy morzsája se maradjon a mennyei éteknek.
Haza? A könyvesbolt meg kimarad? Hát ilyen rossz a helyzet? Ez nem nyugtat meg, nagyon nem, de ideér valaki, aki tippre nyolcvan és a sír között van, csak a halál túlságosan is retteg attól, hogy megközelítse, elvinni nem is meri a férfit. Oké, bajban vagyunk, még ha nem is tudom hogy miért, de biztos vagyok benne, hogy túléljük.
Mint egy jólnevelt rabszolga, ki tudja hol a helye és hogy nem méltó arra hogy ránézzen az emberekre, hajtom le a fejemet, próbálva minél kevésbé láthatónak tűnni, igaz, tartásommal azt is üzenni merészeltem, hogy ha kell, segítek a gazdámnak, Tiberiusnak bármiben. Esküszöm, magamra sem ismerek, de meg kell ezt tennem kettőnk érdekében. Együttműködök ezzel a kecskebogyóval csak ne legyen itt ez az ellenszenves alak.
- Jó napot kívánok suttogom, ennyi telik tőlem, nekem ne mondják hogy nem köszöntem neki. Elfogadhatóbb? Mért, ez nem az?

Megcsóváltam a fejemet. Egyértelműen a mozdulataiba volt kódolva, hogy most azonnal akar mindent tudni. Oké, majd otthon kifejtem neki. Itt és most biztosan nem vagyok rá hajlandó. Meg majd... ha arról van szó segítek neki eltüntetni azt a vackot a hasáról. Ha valaha szabadon is engedném, akkor is az ott marad. S azáltal sose lenne szabad.
Nem voltam büszke magamra, hogy káromkodtam, de sejtettem, hogy Alaesia cifrábbat is tud. No, persze én is tudtam... de még is csak a piacon voltunk, igyekeztem kulturált maradni.
Egy tized másodpercig adóztam azzal figyelemmel, hogy Alaesia hirtelen megszelídül és úgy kezd viselkedni, mint ahogy mindig kellene viselkednie. Helyes, legalább felismerte a helyzetben lévő veszélyt. Tudtam én, hogy nem hülye a kislány.
- Egész helyes a kislány - nyúlt oda a mester és, az állánál fogva felemelte a fejét. Jobbra-balra forgatta, majd meglapogatta a feje búbját. - Jó fogás volt, drága fiam - tette még hozzá. Szemében irigység csillant. Chh... ha tudná, hogy valójában ki is a lány...
- Miféle szerzet? - csak nem vette le róla a szemét.
- Félvér. Félig sárkány. Egyelőre még csak egy fióka - feleltem hidegen. Nem akartam nagyon csevegni a férfival, de persze szó nélkül illetlenség lenne elhúzni, aminek később meglenne a böjtje.
- Fióka... - hümmögött. - Hány éves vagy? Válaszolj!
- Már megbocsáss, de nem tartozik neked engedelmességgel - álltam be teljesen Alaesia elé. Nagyon remélem, hogy a lány nem akar vele kedélyes társalgásba kezdeni. Ha lett volna velem egy vagy két vérfarkasom haza küldöm velük. De ezek hiányában...?

Csak a hülye nem kíváncsi ilyen helyzetben. Mondjuk, én mindig, mindent tudni akarok, szélesíteni a látókörömet, csak a hülye nem akarja bővíteni a tudását. És én szeretek tanulni, még ha nem is látszik ez mindig rajtam, meg nem is mutatom a fejlődés jeleit.
Rendben, ez már biztos hogy le lesz szedve, csak kérdés, hogy mennyire fog utána meglátszani rajtam, hogy okoztam magamnak egy felszíni sebet. Ha tippelnem kéne, nem fog hátráltatni, és nem fog feltűnni neki. De nem szabad sosem tippelni. Most s engedelmes rabszolgaként viselkedik, aki megállja azt , hogy forgassa a szememét, vagy pofákat vágjon arra, hogy épp fogdossák és mozgatják a fejét. Kedvem támadt tökön rúgni és addig ütni míg lélegzik, ám ezt sajnos meg nem tehetem, míg Tiberius nem ad ki parancsot, vagy nem céloz rá.
Oké, lehet gondban vagyunk, amely nem tetszik nekem. Válaszoljak? Rendben, igazat mondok.
- Egy híján húsz, uram – lehajtott fejjel, tiszteletmondó hangon mondom ki. Én pontosan tudom, hogy igazat mondtam, kérdés, leesik-e ez bárkinek. Remélem, Tiberiusnak igen, és rájön, mihez értek olvasáson kívül. Takarítani baromi uncsi, meg semmi mozgás sincs benne, mégis elfárad a hibrid benne. Huppsz, nem kellett volna válaszolni, na mindegy. Várom, mi történik most.

Elfojtok egy ingerült sóhajt. Komolyan... Rendben Alaesia... ásd meg a sírunkat. Sőt, rögtön fedd is fel a kiléted... nem hiszem el, hogy ennyire idióta legyen ez a lány.
Végül nem mondok semmit. Talán egy kicsit közelebb rántom magamhoz a lányt, több okból is. Első, hogy biztosan jelezzem, ő az enyém. A második, hogy nehogy valami hülyeséget csináljon. Velem van már néhány napja, hogy ismerjem nagyon nem tetszett neki, hogy a mester forgatta a fejét, és szemügyre vette.
Legnagyobb meglepetésemre a válasz hatására a mester öblös hangon felnevetett. A piacon pedig mindenki belemerevedett a mozdulatába. Valószínűleg a férfit senki nem hallotta eddig még nevetni. Remek.
- Örvendtem a találkozásnak - mondta még mindig nevetős hangon a mester. - Ha nem megy a betörése, okvetlenül értesíts, drága fiam. Kisegítelek! - mondtam, majd búcsút intve nagyon hamar elveszett a tömegben.
- Idióta - sziszegtem Alaesiának, miután úgy ítéltem meg, hogy a mester hallótávolságon kívül van. - Indulás - löktem meg, hogy induljon meg minél előbb. tudjuk le a vásárlást, és utána húzzunk vissza a birtokra. Ez a találkozás több, mint kellemetlen volt számomra.
Nem állt szándékomban túl sok időt tölteni ezek után a piacon. Az első ruhaüzletbe lökdöstem, tereltem be a lányt.
- Menj válasz magadnak szükséges ruhákat - adtam ki neki utasításba.

Közelebb ránt, én meg hagyom magam, most rántgathat ide-oda, amennyit csak akar, bele nem fogok szólni most kivételesen. Jelenleg kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy megsérülhetek, meg nem tetszik ez nekem és nem szokásom ennyire hagyni hogy más irányítson. Jó kis rabszolga vagyok, kivételesen.
Nevett. Nem értem miért nevet, talán végiggondoltam, hogy lehet, számrendszerben gondolkozom jelenleg helyettes is? Mert nem csak a tizest meg a kettest tudom használni, hogy igazat szóljak. A többit is. Nem vagyok hülye gyerek.
-Vagy te – suttogom vissza, mikor már csak ő hallhat. Nem hogy örülne hogy milyen kis cukorfalatként viselkedtem. Nem kell engem betörni, szóval remélem, nem fogja senki se azt a feladatot elvállalni. Nem mintha bárki képes lenne rá. Szabad vagyok, az is leszek örökké.
Rendben, megyek már, csak ne lökdössön a hülyéje. Esküszöm,néha be kéne mutatni egy illemtankönyvnek a másikat. Nem akarok ruhaboltba menni, még sose voltam ilyen helyen.
Teljesen tanácstalanul nézek rá, remélem leesik neki, hogy soha a büdösléletben nem néztem még ilyen üzletnek a kirakatát sem, szóval nagyon sürgősen álljon neki ismertetni és megmutatni, mi mire jó.
-Esélytelen – tapaszttlatlan vagyok, mint szűz lány nászéjszaka előtt.

Figyelmen kívül hagytam a szavait. Csak magamban tudtam dohogni a hozzáállásán.
- Nyilván nem tudod felfogni mekkora szarban voltunk. S, te meg ahelyett hogy csendben maradtál volna...
Dühös voltam? Igen. Nagyon. Csak a szerencsén múlt. Alaesia ostoba volt.
Felvont szemöldökkel konstatáltam, hogy csak áll a bolt közepén és néz kia  fejéből.
- Komolyan... még erre se vagy képes? - érdeklődtem gúnyosan.
- Menj keress magadnak alsóneműt - mondtam végül egy nagy sóhaj kíséretében. - A többit intézem én - tettem még hozzá. Amúgy se volt rossz ötlet ez a ruhaválogatás, lefoglalt, és nem gondoltam bele, hogy a mester fejforgatása vajon az-e amire gondolok. Felismerte-e Alaesiában az anyját? Ebbe jobb nem is belegondolni.
Végül néhány nadrágot választottam ki sötét színben, meg vászoningeket, mellényt, tunikát. Egyszerűbb bőrcipőt választottam még, ami tapintása alapján nem sima parasztoknak készült. Puha volt, és remélhetőleg tartós is. Majd válogat a kisasszony kedvéére.
- Remélem megtaláltál mindent - jegyeztem meg egy bő félóra múlva. Ha nem, akkor így járt.
Letettem a pultra egy erszénnyi aranyat, ez bőven fedezte a költségeket, akármit is talált a kislány. A kezébe nyomtam az újdonsült ruháit, hogy hozza. Ne én cipekedjek.
- Menjünk - mondtam és egyértelműen a birtok irányába kormányoztam. Új fajta prioritások léptek érvénybe, aminek köszönhetően a könyvesbolt lett a legutolsó. Szóval oda majd később megyünk.

- Miért, mekkorában? Mond el akkor, fejtsd ki baszki hülyegyerek! - Ő dühös, én meg feszült, szerintem egyik sem jó és igazából a lehető legrosszabb párosítás nálunl. Lehet, kapni fogok ezért otthon, de nem érdekel.
- Hát nem baszki, képzeld, nekem nem toltak a fenekem alá mindent, egyesekkel ellentétben - fakadok ki és.nézek rá. Rosszul jön ki rajtam a feszültség, most az halottba is belekötnék.
Eltrappolok alsóneműért, és ha bárki követ azt minimum elküldöm a melegebb éghajlatokra. Szerzek egy tucatnyit, egyszerűtnés.kényelmeset a méretemben, semmibkomoly vagy költséges nincs bennük. Lehunyt szemekkel vagyokbés csak birizgálom a karkötőt, várva hogy végezzem a férfi. Szöknék, ha tehetném, de jelenleg, megfosztva egy érzékszervemtől, nem tudok. Végül odasétálok hozzá.
- Igen - bólintok, hogy aztán a fülébe súgjak egy dolgot - látom a jövőt - árulom el a képességemet, miután fizetett. Megyek vele haza.

Vége

Feyzara


A csuklyámat mélyen a fejembe húzva haladtam az árusok mellett el. Csak egy-egy pillantás erejéig pillantottam fel, amúgy a macskaköves utcákat és a cipőm orrát bámultam. Furcsa volt a fővárosban lenni, főleg, hogy a belváros eddig számomra ismeretlen volt.
Egy cetlit hagytam Kaynnak, hogy ne aggódjon, csak körbe nézek és jövök is vissza. Nem akartam magamra vonni a figyelmet.
Egy pillanatra megálltam egy asszony előtt, aki friss gyümölcsöt árult... Elhúztam a számat, mert nem volt nálam semmi pénz, de olyan csábító illata volta gyümölcsnek... Elfojtottam egy sóhajt, majd a fülemhez nyúltam. Némi erőlködés árán, és sok-sok elfojtott szisszenés árán sikerült egy apró kristályt kiszednem. Kapkodva törölgettem meg, hogy ne legyen véres.
- Jó napot! - köszöntem halkan, és a gyümölcsökkel szemezgettem. Na vajon, melyiknek volt olyan csábító az illata...? Tétován nézelődtem, szimatoltam, majd végül a körtéknél állapodtam meg. Egy nagy pirosas darabot vettem el.
- Ezt szeretném - mondtam az asszonynak. - De... - tétován nyújtottam a kezemet felé, majd a tenyerébe pottyantottam a kis kristály darabot. A nő szeme elkerekedett, majd el is tűnt a kis kristály a ruhájában, vagy a derekára kötött erszényben. Sokkal többet ér az a kis kristály, mint a néhány ezüstbe fájó körte.
A ruhám ujjába törölgettem meg a gyümölcsöt, majd jóízűen beleharaptam. Húsa puha és lédús volt, én meg ott álltam a piac közepén és hümmögtem a gyümölcs miatt. Nyami.

Egy gyönyörű napra ébredtünk aznap.
Ugyan kicsit fújt a szél de meleg volt. Én csak vérfarkas vagy az én időmnek hívtam.
Tiberius kiküldött a piacra, hogy vegyek néhány friss gyümölcsöt és végre vehettem magamnak új ruhákat.
Már úgy éreztem belehalok abba a mindennapi ruhába heti 2 mosással.
Mivel siettem gyümölcsért nem figyeltem annyira így véletlen nekimentem valakinek.
Felnéztem majd megláttam egy elég kis fiatalnak tűnő lányt pillantottam meg.
-Elnézést, ne haragudj nem vettelek észre.-kezdtem el magyarázkodni miközben észrevettem,hogy leesik a gyümölcse ezért apám gyorsaságát örökölve azonnal elkaptam és a lány felé nyújtottam akin eléggé éreztem apám illatát így hátrébb léptem tőle.
Mikor visszavette a gyümölcsöt megtöröltem a kezem és lélegeztem de ezzel együtt jött belém apa illata is ami eléggé furcsa volt így bátorkodtam volna megkérdezni ha végül hozzámszólt volna a lányzó.

Teljesen belefeledkeztem a gyümölcsbe, így teljesen elfelejtettem, hogy a a piac közepén állok, és akadályozom a népet a könnyű haladásban.
A piac forgatagában teljesen elborítottak az illatok, a nyüzsgés. Még Arraigrában sem volt ekkora tömeg, mint itt. Kezdtem egy kicsit kényelmetlenül érezni magam, már-már indultam volna, hogy távozzak, mikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nekem jött valaki. Az még hagyján hogy a körte leesett volna a földre - ha a lány nem kapja el, - de a csuklyám is lejött. Egy másodpercig azt hittem, mindenki engem bámul. Viharos gyorsasággal tettem vissza a fejemre a csuklyát és húztam mélyen az arcomba. Reméltem egy hajszálam sem látszódik ki, noha ugyan összefontam a hajam, mielőtt kijöttem volna a városba.
Ahogy a kezembe nyomta a körtét, meglepődve pillogtam rá a csuklya alól. Ismerős illata volt, de nem tudtam hirtelen, hogy honnan. Egyébként azt sem tudtam ki vagy mi lehet.
- Öhm... - hebegtem zavartan, miközben igyekeztem nem túl feltűnő lenni. Nos, ez persze nem jött össze. Ahogyan kerülgették furcsa kettősünket jó néhányan megbámultak.
- Nincs semmi baj - mondtam végül halkan. - Én se figyeltem - tettem még hozzá. Noha, eleinte el akartam mesélni Kayn-nak, hogy nagyon finom gyümölcsöt találtam, úgy voltam vele, inkább kihagyom. Elvégre a végén még nagy port kavarok. Szokásom mindig a dolgok sűrűjében benne lenni.
- Nem ütötted meg magad? - kérdeztem néhány perc után. Végül is, én voltam az út közepén, nem meglepő, hogy nekem jött.

Nagyot nyeltem mikor láttam a lány külsejét.
-Velem ugyan minden rendben. -mondtam mosolyogva majd zsebre vágtam a kezeimet.
Egyszerűen nem tudtam, hogy a francba álljak a lányhoz kérdeztem volna meg csak úgy, hogy miért van olyan illatod mint az apámnak? Vagy esetleg te ismered édesapám?
Mindenesetre elgondolkodtam és a karkötő miatt nem igazán tudtam rávicsorogni az emberekre de próbáltam nyugodt maradni mielőtt átváltoztam volna farkassá.
-Gondolom most azt gondolhatod, hogy még is mi vagyok.. Egy vámpír vérfarkas hibrid.-vontam vállat de halkan méltattam ezt említésre.
-És valamiért apám illatát érzem rajtad. Szinte ugyan olyan ruhátok van. Igazán rég láttam az öreget. Elég jó szaglásom van.Ismered Kaynt?-vontam fel a szemöldököm a fekete ruhás lányt nézve.

Kissé elszontyolodtam, hiszen nem kerülte el a figyelmemet a lány pillantása. Sejtettem, hogy nem vagyok idevaló... de még is rosszul esett.
- Az jó - mondtam kissé sután. Vele minden rendbe volt, meg volt a gyümölcsöm is, és talán a fülemen is behegedt a seb, amit okoztam magamnak. De arról majd mindenképp kell szólnom Kayn-nak, hiszen lehet még bajt is okozhat, ha megint feltűnik a piacon a sárkánykristály.
Meglepetten néztem rá a csuklya alól.
- Iiigen - nevettem fel halkan, zavartan. - Tényleg ez járt a fejembe, hogy vajon mi lehetsz, mert nem éreztem még ilyet soha - vallottam be. Szóval vámpír és vérfarkas. És ott hirtelen leesett, miért volt olyan ismerős a lány illata. Hasonlított Kayn-ra. Bár gondolom rajta sokat módosított a vérfarkas vér. De ha... belegondolunk, az a félvér, vagyis most már vámpír lány is... neki is hasonlított az illata. Bár a képessége talán jobban mérvadó volt.
Ehh... hát lehet tényleg kéne új öltözék. Valami színesebb. De hát vándorolni ez pont megteszi. Igazából úgy néztem ki, mint többi fejvadász. Annyi különbséggel, hogy én nem voltam az.
Meglepetten hátráltam néhány lépést.
- Tessék? - kérdeztem vissza döbbenten, bár nem kellett, hiszen elsőre is érettem a szavait. De olyan szinten lesokkoltak, hogy legszívesebben elszaladtam volna.
- Ismerem - válaszoltam végül szűkszavúan. Mindenesetre jobbnak láttam nem túl sok információt megosztani a lánnyal. Vajon mennyi porontya szaladgálhat a nagyvilágban? Jobb nem tudni. Néhány nap alatt sikerült kettőt is megismernem, bár az előttem lévő lányban még kételkedem.

Felkacagtam mikor azt mondta ismeri.
Őszíntén megráztam a fejem majd vállat vontam.
-Az oké, hogy mint embert ismered de hidd el a személyiségét nem. Anya..-mondtam de el is szomorodtam és nem fejeztem be a mondatot.
-Üdvözlöm aput tényleg. Légyszi add át neki. És most merre jár?-kérdeztem miközben letöröltem 2 csepp könnyemet amik hol az egyik hol a másik szememből pöttyentek ki.
Nagyon hiányzott anya és nagyon rossz volt látni, hogy a szemem láttára nyírták ki.
Közben elkezdtem nézelődni az árusoknál így már tudva azt hová megyek majd vásárolni.
Anya gondolatát pillanatokon belül eltereltem de közben a fél szememmel és fülemmel a lányt hallgattam és nézte.

Folyamatosan meglepődök, mióta itt vagyok. Úgy látszik a belváros tele van meglepetésekkel. S nem is vagyok abban biztos, hogy ezeket jó fajta meglepetésként könyvelném el magamban. Kicsi szúró fájdalmat éreztem a szívembe. Ez volt Riya esetében is, mikor kiderült Kayn az apja...
Szomorúan pillantottam magam elé, közben elmorogtam néhány hálaimát a Maioreszekhez, hogy a csuklya takar. Még az hiányozna, hogy az előttem lévő lány meglássa, a szomorú, bánatos tekintetemet, vagy az arcomról leolvassa, hogy féltékeny vagyok. Igen, mardosott a féltékenység, hiszen volt egy lánya, bár ő felnőtt volt, de őt elviselte Haku. Most itt van előttem ez a majdnem velem egyidős. Én.... Én minek kellek neki? Dísznek, hátasállatnak... Egy pillanatra majdnem felnevettem a saját gondolataimon. Oké, Mido, nyugi, kezdesz túl paranoiás lenni.
- Ember...? - kérdeztem kissé meghökkenten. - Merész így nevezni egy magafajta vámpírt - jegyeztem meg halkan. S bár a lány messzemenően tévedett, ismertem az apját.
- Nem állok le veled vitatkozni - mondtam végül egy agyon picit hidegen. - De ismerem Kayn-t - hangom határozottan csengett. Elvégre az életemet köszönhetem neki, még akkor is, ha ő vitt el először Haku mellől, de utána meg is mentette az életemet.
A könny illata hirtelen csapta meg az orromat. Egy kicsit hátrébb húztam a csuklyámat és pont láttam, ahogy letörli a könnyeket a szeméből.
- Mi történt... anyukáddal? - kérdeztem végül csendesen, miközben a lány után sétáltam. Kíváncsi voltam, na, és tapintatlan.
- Átadom. Tényleg, hogy is hívnak? - kérdeztem, mert azt még sem mondhattam Kayn-nak, hogy egy vámpír-vérfarkas hibrid, aki a lányod üdvözöl. Délelőtt futottam vele össze a piacon, ugye?
- Valami ügyet intéz - feleltem homályosan. Gondolom titok, hogy mit csinál. Azt már rég megtanultam, hogy itt a falnak is füle van. Lehet, hogy a kedves öreg gyümölcsárus néni valójában potenciális jelölteket figyel ki a piacon rabszolgának. Elvégre erre mindenki megfordul. A városi őr, aki a lándzsájának támaszkodik, úgy néz ki mint, aki részeg. Holott józan, csak a város pletykákra fülel.

Azért szerettem apám örökségét mert tudtam olvasni a különböző lény fejében de mivel rajtam volt az a rohadványos karkötő amit Tiberiustól kaptam.
Egyszerűen gyűlöltem és rohadtul le akartam már venni mert utáltam, hogy nem láttam bele az emberek gondolataiba.
-Jó elnézést elkalandoztam. Tudom, hogy nem ember. -vontam vállat majd közben vásároltam gyümölcsöt.
-Hogy mi történt anyámmal?-vakartam meg a fejem.
-Tiberius emberei a szemem láttára megölték én meg itt vagyok rabszolgaként és iszonyatosan idegesít, hogy nem kapom meg a szabadságom.-mondtam miközben a 3 zacskónyi almát, körtét és szilvát kifizettem majd tovább mentem vele a soron.
-Becsületes nevem Feyzara.. Feyzara Ianren de hívj csak Zarának.-vontam meg a vállaimat és mikor megláttam egy vadonatúj ruhát ugyan olyanból mint az enyém megvettem a saját pénzemből.
-Nem tudom mióta vagy az apámmal de rohadtul nem ismered. Anyám sem ismerte őt ki még szerelemük idején. Titokzatos vámpír ő is mint mi vámpírok mindnyájan.-forgattam meg a szemeimet.
Nem szerettem ha valaki cukiskodik velem és közbe olyant akar nekem bemagyarázni ami lehetetlen.

Felvont szemöldökkel néztem rá a lányra. Elfojtottam egy, majd több sóhajt is. Végül követtem. Áh, kicsit se voltunk bizarr és furcsa látvány a piacon.
- Oh - nyikkantam meglepődötten. Szóval rabszolga. Ez felettébb sajnálatos. Nem lehet könnyű neki, én már csak tudom, hiszen magam is fogságban nőttem fel. Noha én magam sose voltam rabszolga, csak rab.
- Részvétem - mondtam végül. - Sajnálom - tettem még hozzá. Nem igazán tudtam mit mondani, hiszen magamról nem akartam beszélni. Mondom: nem lehet tudni, hogy a falnak merre van füle.
Figyeltem ahogy gyümölcsöt vesz, meg majd ruhát. Én ellenben az egyik fegyverárusnál szúrtam ki két ikerkardot. Nem tudnék velük bánni... de... Azok az enyémek! Felismertem. Hirtelen nem tudtam mit csinálni, és jó lett volna a lány, akinek közben kiderült a neve Zara segítsége is. De nem akartam belekeverni.
- Értem - válaszoltam szűkszavúan és nem bírtam levenni a szemem az iker kardokról. A fenébe, hogy nem kértem Kayntól úgymond költőpénzt. A csudába!
- Midayoi a nevem, de jobban szeretem a Mido megszólítást - mutatkoztam be én is. Végül is nem vagyok modortalan csak épp lopáson töröm a fejem.
- Elrabolt, megmentett, most vele utazok. Nincs semmi köztünk, csak a barátom - feleltem végül, mert volt egy olyan érzésem, hogy a lány nagyon rossz irányba gondolkodik. De ennél jobban nem akartam felvilágosítani.
- Segíts egy kicsit - kértem végül. - Kell az a két kard - intettem óvatosan a fejemmel a kardok irányába. Tudom, hogy buta vagyok, hogy belekeverem a lányt. De! Kell. Majd valahogy utána megbeszélem vele. Vagy nem tudom.

Összeráncolt szemöldökkel néztem rá mikor kijelentette, hogy segítsek ellopni azt a két kardot.
-Mido.-néztem rá komolyan majd megráztam a fejem.
-Hidd el én nem vagyok egy goromba lény és én mindenkinek segítek abban amiben tudok.-emeltem ki a "tudok" szót.
-De ezt nem tehetem meg. Itt mindennek is füle van és nem lehet nem segíthetek. Ha erre Tiberius rájönne a tömlöcbe rakna. Sajnálom de én ezt nem tehetem meg.
Egyszerűen nem árulhatom el magam ennyire.-mondtam komolyan és megráztam a fejem lemondóan.

Felsóhajtottam. Hülye ötlet volt megkérni, bár csak a figyelemelterelésre akartam volna megkérni. De természetesen meg tudtam őt is érteni.
- Oké - bólintottam, majd elfojtottam egy sóhajt. Nem akartam felfedni magam, de valószínűleg kénytelen leszek.
Megmagyarázhatatlanul vonzottak a kardok, és óhatatlanul is közeledettem volna abba az irányba. Soha életembe nem loptam még semmit, de hívogattak. Szinte éreztem ahogy a kristályaim tompán lüktetnek, mi a fene folyik itt?
- Nem kell szabadkoznod - mondtam, s csak fél füllel figyeltem a lányra.
- Nem gond Zara - mosolyogtam rá a csuklya alól, néhány percre el tudtam magam szakítani a kardoktól. Óriási zűrt fogok keverni.
- Mi lenne, ha elindulnál valamerre. Mondjuk valamelyik árushoz? Utánad megyek. Vagy valamelyik mely be az egyik kereskedőhöz. Ruha vagy ilyesmi? - majdnem hogy elküldtem, de leginkább a szavai miatt. Ha nem akar belekeveredni, és nem akar, akkor ne is legyen jelen az akciónál.
A tervem egyszerű volt: csak elsétálok a kardok mellett és felkapom őket. A köpeny majd elrejti. Utána masírozok Zara után. Néhány percig elbeszélgetünk még, majd irány vissza a fogadóba.
- Oké? - néztem rá barátságosan, majd válaszára nem várva elindultam a piac másik oldalára. Ellenálltam a késztetésnek, hogy nézelődjek és lődörögjek. Alapvető hiba. Csak vidd,ami kell, gyorsan feltűnésmentesen. Ennyi. Így is tettem. Csak elsétáltam kicsit gyorsabban, mint egy átlag ember. És volt nincs kard. Mármint nálam voltak.
Végül még se Zara után mentem, hanem el, vissza a fogadóba. Úgy voltam vele, hogy akkor jobb ha nem keverem bele a lányt.


VÉGE

Míg Damarelben voltam elvállaltam néhány könnyedebb megbízást. Ezzel persze nem is volt gond, hiszen könnyedén-jöttem mentem, mintha nem is lennének falak. Az így szerezett bevételt meg gondoltam elverem a piacon. A renoválási munkálatok miatt a bazársorra inkább nem mentem, helyette a piacot céloztam meg. A kora reggeli napsütés nem ártott meg, ennek ellenére beöltöztem. Bár a hajamat felkötöttem, és igyekeztem eléggé normálisan kinézni, szerinte nem jött össze. Olyan idegennek hatott az a nő, aki a tükörből nézett vissza rám, hogy egy pillanatra megijedtem.
Végül a szokásos öltözékemet kaptam magamra és úgy vettem a nyakamba a várost.
A piac maradt utoljára. Szét néztem a külvárosban is, de hiába a csempészek semmi érdekeset nem tudtak mutatni, ami felkeltette volna az érdeklődésemet. Egy sárkányos hajtű, néhány igazgyöngy... Komolyan... a kalózok mellett luxusban éltem.
Végül az egyik árusnál kiszúrtam valamit. Kísértetiesen hasonlított arra, amit a hetekkel ezelőtt az apámmal utazó kis sárkányon láttam.
Vékony ezüst láncon volt a medál, benne a kristállyal. Bár az erkölcsi iránytűm némileg kilengett, ezt azért felháborítónak találtam. Már-már megvettem volna, mikor egy ismerős illatot szúrtam ki a tömegben. Hanyagul az árushoz vágtam néhány aranyat, a láncot a kezembe szorongatva mentem az illat után.
Sehol sem láttam. Vajon megcsalt volna az orrom?
- Daeriah...?
Tettem egy próbát a tömegben, hátha még is tényleg az ő illatát éreztem.

A piacon számos olyan dologgal találkoztam azon a napon - mikor Tiberiusnak úgy hozta a sors hogy tőlem távol kell eltöltenie - mikor végre sikerült rávennem magamat, hogy minden sérelmem ellenére kimozduljak a birtokról és valami egészen hasznosat, vagy legalább eltérőt végezzek ami még akár fejtisztító hatású is lehet.
De a piacon fellelhető termékek egyike sem fogott meg, ami azt jelenti az ékszerek sosem voltak a világomhoz tartozó elengedhetetlen kellékeim és a tőrök, illetve íjjak és egyéb közel illetve távharcra alkalmas fegyverek sem. Ahogy pedig egyre inkább elnyelt a piac tömött sorai között vonuló tömeg, úgy egyre furcsább dolgokon is megakadt a szemem. Voltak olyan árusok és kereskedők akik mindenféle kacatot árultak, olyan címkékkel rajtuk mint például " Egy istennő könnyei", " Elengedhetetlen kelléke a mindennapi alkímiának! " reklámszöveggel ellátva az árát tartalmazó címke alatt. Persze ezek már mind olyan termékek voltak amik számomra, először is nagyon együgyűek és feltűnően hamisak, mást részt teljesen még az ékszereknél is haszontalanabbak voltak. Még hogy egy sárkány aki alkímiával foglalkozzon, mikor a nyálával képes megfagyasztani még egy vehemens, erőszakos vámpírt is...
- Felejtsd már el ezt az estét Daeriah.. már nem érhet hozzád, de még mindig érzed az érintését te ostoba... - torkoltam le magamat miközben az egyik egyszerű akvamarint vettem a kezembe ami a(z) " Boszorkány szíve " címkével volt ellátva. Ez egyszerűen nevetséges...
Ahogy így igyekezte terelni a gondolatimat, azok egyre inkább előtörtek, feltörtek onnan is ahonnan nem számítottam volna rá.Agytekervényeim csak úgy lökték ki magukból a felesleges információkat a vámpírokkal kapcsolatban. Az orromat ekkor megcsapta valami egészen kellemes, engem elsődlegesen a kora reggeli órákra emlékeztető illat ,mikor a fűszálak nedves, erőteljes illatától terhes a levegő és még az eperlevelek is a gyümölcs illatával csalogatnak.
- Riya? Riya! - kiáltottam el magamat miközben a számomra kedves illatot igyekezve követni ,elkezdtem magamat beenni, vissza a legnagyobb tömeg irányába haladva.

Már-már lemondóan sóhajtottam, hogy biztosan megcsalt az orrom. És csak a lelkiismeretem volt az, ami már a hallucinálásért volt felelős. Végül is az voltam. Elhagytam Daeriah-t, aki miattam jött el délről. Szörnyen éreztem egyébként magam emiatt, hiszen elrángattam az addig megszokott életéből és kitudja mik történtek vele az elmúlt hónapok alatt.
Visszafordultam, hogy visszatérjek az árusok irányába és még tovább nézelődjek, de egy halovány, szinte a tömegben elvesződő "Riya" nem engedte. Mintha nem is vámpír lennék, hanem valami vadászkopó úgy rántottam a fejemet a hang irányába és fürkésztem a tömeget a félvér után. Nagyon sajnáltam, hogy nem volt nálam valami, akár egy drága, vagy kard, esetleg egy zászló, amivel tudtam volna jelezi, hogy merre is szúrjon ki a tömegben. Az emberek színes kavalkádjában azt hittem kirívok a tömegből a fekete öltözékemmel, de úgy látszik, hogy még sem. A vörös haj nem volt túl feltűnő, de a vörös szemem a reggeli fényeknek és a sok árnyéknak köszönhetően inkább tűnt barnának.
- Itt vagyok! - kiabáltam és integettem a kezemmel, bár így se tűntem olyan hű de magasnak, vagy látszódott ki a kalimpáló kezem a tömegből. Volt, aki a fején vitte az áruval megtömött szalmakosarát.
- Daeriah! Kövesd a hangom - óbégattam továbbra is a tömeg kellős közepén, hogy miért nem löktek fel, vagy miért nem szóltak rám hogy halhassak nem tudom. Ha nem lettem volna teljesen vámpír, akkor megvágom magam, hogy kövesse a vérem illatát, viszont, mikor legutoljára találkoztunk még félvámpír voltam, fél lábbal a sírban.

Talán most először fordult elő velem az hogy mint egy bősz bika, csak úgy lökdöstem félre az utamból az embereket, persze még mindig nem úgy olyan hévvel mint ahogy Riya is tette volna rossz napjain. Igyekeztem senkit sem belelökni az árusok által kitett, asztalokon pihenő tőrök közé. De a szívem egyre vadabbul kalapált ahogy egyre inkább láttam magam előtt a percet mikor a barátom karjaiba ugorva végre elmúlik minden bánatom.. Igen,ez lebegett a szemeim előtt, hogy Riya majd meghozza Balthazart, a kis fekete mént akit még az erdőben hagytam ott mikor az a... ne, nem szabad erre gondolnom.
Ahogy egyre közelebbről hallottam a hangját, úgy az illata is egyre fokozódott, egyre töményebben éreztem az orromban. Egy magas férfi választott el minket egymástól, de mikor az kilépett oldalra hogy közelebbről szemügyre vehesse az árus portékáit, megpillantottam, végre. Alig fél méter távolságra tőlem a tűről pattant, vörös hajkoronájú vámpírlányt.
- Istenem...! - szakadt fel belőlem miközben a hozzám hasonlóan apró termetű lány nyakába borulva, a nagy hév miatt a porba hullottunk. Szinte nekem fájt ahogy barátom egy tompa puffanással terült el csekély súlyom alatt a macskaköves damarel-i piac szűk utcáján.

Szavakba se tudtam foglalni, hogy milyen érzés az, hogy végre megkerült Daeriah. Egyszerűen mardosott a bűntudat, hogy magára hagytam, szörnyen éreztem magam. Mentem én is a hangja irányába, bár én igazából nem löktem senkit se jobbra, se balra, csak átgázoltam rajtuk. De ugye végül megálltam. A végén csak kergetnénk egymást, ami enyhén szólva kellemetlen lenne. Egy nagyon morbid fogócska.
- El se hi... - csak eddig jutottam, amint sokkos állapotban megpillantottam a sárkánylányt. Ahogy  nyakamba ugrott elterültünk, én meg ostoba módon elfelejtettem aktiválni a képességem. Halkan felnyögtem, ahogy becsapódtam a macskaköves járdába, de a pillanatnyi fájdalom elenyésző volt, ahhoz az örömhöz képest, hogy végre. Végre megtaláltam barátnőmet. Most, hogy meg van, most már el nem engedem!
Magamhoz szorítottam, s igyekeztem elfojtani az örömkönnyeit, melyek lassan de biztosan elhomályosították a látásomat.
- Annyira örülök, hogy megvagy - motyogtam. - Annyira sajnálom - suttogtam bele az ölelésbe, míg végül meguntam, hogy ott fetrengünk a földön. Na nem mintha bárkinek is köze lett volna hozzá.
- Jól vagy? - pillantottam rá aggódva. Kicsit vékonyabbnak és sápadtabbnak láttam, mint legutoljára volt. De a hónapok az én emlékezetemet is elhomályosították, szóval lehetséges az is, hogy csak tévedek.
- Annyira... - halt el a szó az ajkaimon, mert nem tudtam mit mondhatnék. - Ne haragudj. Sosem akartalak magadra hagyni - pislogtam rá bűnbánó fejjel. Már magam sem tudom hogy kerestem-e, vagy teljesen lefoglalt Haku.

Dae lelkét teljes mértékben átjárta a boldogság, az öröm és az elégedettség ahogy barátnőjét a porban fetrengve szorosan magához ölelte és szemeit lassan megtöltötték a sós könnyek. Amik ezek után patakokban, néha egymástól két ellenkező irányba szétválva potyogtak le álla határát elérve. Az ujjai remegtek ahogy azokkal kapaszkodott bele a tűzvörös tincsekben, ezzel is megnehezítve azt hogy Riya elváljon tőle ismét. Egy kissé még meg is húzta, majd fogait csikorgatva hajolt el nyakától melybe egy pillanattal ezelőtt még zokogott.
- Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek! Azt mondtad hogy soha sem fogsz magamra hagyni, hogy nem engeded hogy az a böszme napkorong képű démon teljes mértékben elvonja a figyelmedet! - kezdett el Riyaval kissé emelt hangon beszélni a kis sárkány lány majd elengedte annak haját és csak újfent átölelve a nyakát hunyta le a szemeit és a porba fújtatva, percekig hallgatott míg nem Riya fel nem tápászkodott vele együtt a földről.
- Csak miattam jöttél ide,ugye érezted az illatom, ugye engem kerestél? - reménykedett ebben a lány, abban hogy barátnője miatta jött ide mert megérezte az ismerős illatot. Nem pedig hogy egy újabb szerelmi légyottba kezdjen a Büszkeség bűnével...

Raziel

Újra szabad életének első pillanataiban a lány teljesen megszeppenten ácsorgott a piac kora reggeli forgatagában. Ötlete sem volt, hogy merre menjen, vagy hogy mit csináljon. Kayn végül nem jött érte. Ez nagyon bántotta a lányt, de igyekezett nem sokat kattogni ezen. Első körben azt kellett volna kitalálnia, hogy mit is kezdjen magával. Azonban újfent csak Kayn jutott eszébe, vagy egy kicsivel később Haku. De egyikről se tudta, hogy merre is tartózkodnak.
Gondterhelten sóhajtott fel. Nem volt hülye Mido, csak kissé életképtelen. Hiányos ismereteivel azon gondolkodott, hogy a fejvadászok vajon hol szerzik a munkájukat?
Sokat tépelődött és árustól árusig járt, hogy ne tűnjön fel más számára mennyire esetlen és kétségbeesett a jövőjét illetően. Nem tudta, hogy más hogyan tud túlélni, belőle ezek ösztönök úgy látszik hiányoztak.
- Nem... nem, köszönöm nem kérem - cincogta a lány megszeppenten, mikor egy idős asszony a kezébe egy almát nyomott.
- Fogadd el csak te jány. Úgy nézel ki, mint aki napok óta nem evett! - veregette  meg a kezét az asszony és tovább döcögött.
Mido megszeppenten állva nézett ki a fejéből.
- Köszönöm szépen - hallatszott vékony, ijedt kis hangja, majd a ruhájába megtörölve a gyümölcsöt nagyot harapott belőle. Kellemesen savanykás íz áradt szét a szájában, s nagyokat ümmögve-hümmögve folytatta az útját előre. Majd lesz valami alapon. Eddig mindig volt.

Miközben Midayoi megpróbált útba igazítást kérni, árgus szempárok figyelték Őt az egyik sötét sikátor felől.
- Ő az, Heart? - Kérdezte Raziel, a szőke vámpír lány válaszul pedig bólintott egyet.
A férfi elmosolyodott.
- Innentől átveszem. -

Mikor már csak egy falat volt hátra az almából, Raziel váratlanul megjelent Midayoi mögött és megszólította:
- Ha nem tévedek, te vagy Midayoi kisasszony. - Hangszíne kellemes volt és nyugtató, a mosolya igéző. E kettő párosával már megannyi embert megnyert magának.
- A nevem Raziel. Kayn tanítványa vagyok. A mester miatt vagyok itt. Súlyosan megsérült és látni szeretne téged. - Kezdte el behálózni áldozatát. Ami a ruházatát illette, ugyanolyan fekete, árnyakból kovácsolt bérgyilkos öltözete volt, mint Kayn-nek.
Hogy még inkább alátámassza mondandója igazát, tenyerébe egy kis miniatűr árnyék figurát is megidézett.
- Sajnos én még csak lelkes gyakorlója vagyok az árnyak művészetének. De talán ennyi is elegendő, hogy higgy nekem. - Magyarázta és a saját "ügyetlenségén" kínosan elnevette magát.
- Mint azt már az előbb is említettem, azért jöttem, hogy tájékoztassalak a mester állapotáról. Hónapok óta az ágyban fekszik, élet és halál között. Ki tudja, hogy még mennyi ideje van hátra? Természetesen ha nem szeretnél jönni, nem foglak erőszakkal magammal vinni. - Raziel beszámolója alapján Midayoi megérthette, hogy Kayn miért is nem jött érte az elmúlt hónapokban.

Bár az utóbbi hónapokban levetkőzte a kissé ijedős természetét, de az még sem segített, ha valaki a nagy büdös semmiből termett a háta mögött. Mido ijedten sikkantott fel és ugrott előre, majd bősz tekintettel nézett a másikra. Nem tudta, hogy ki vagy mi ő, de nem tetszett neki, hogy ismeri a nevét. Ha mást nem is, de azt megtanulta, hogy nem szabad megbíznia senkiben. Csak saját magában.
- Kayn? - nyikkant meglepetten. Erre nem számított. Továbbra is gyanakodva, szinte már duzzogva nézett a másikra. Épp beletörődött, hogy egyedül kell lennie, már halvány tervet is eszelt ki, hogy visszamegy Caspian-hez, erre most felbukkan egy idegen, aki Kayn tanítványának adja ki magát.
- Nem hiszem, hogy ez művészet lenne - hátrált a lány néhány lépést. - Ez képesség, s tudomásom szerint csak Kayn az egyetlen, aki bír vele - húzta ki magát Mido, majd szerinte egy lenéző pillantást vetett rá.
- Nagyon ügyes illúzió, másokat biztosan megtévesztene, de... ne nézzen kérem ostobának. Nem megyek magával sehova! - állt ki makacsul a véleménye mellett, majd biccentett a férfinak és megindult eredeti úti célja felé. Azaz szándékában állt a várost elhagyni.
- Legyen bármilyen indoka rá ezt - mutatott a férfira. - Bárki el tudná játszani - megvonta a vállát. Hirtelen ő maga sem volt tisztában azzal, hogy vajon milyen bizonyítékot, magyarázatot is fogadna el. Az elmúlt hónapokban a reménye keserűségbe váltott, s ez nem változott. Örült volna, ha valójában hihetett volna Razielnek, de nem mert hinni neki. Nem akarta, hogy valaki megint becsapja. Így inkább megkímélve magát egy esetleges csalódástól, Mido hátatfordított és elszaladt.

Raz nem várt akadályba ütközött Midayoi óvatosságát illetően. Egyáltalán nem olyan személy, mint amilyennek Heart leírta. Leghűségesebb bajtársa ember ismerete megkopott volna, vagy szándékosan a fióka kezére játszott? Akárhogy is, ezt majd később megbeszéli vele. Most viszont...
- Ki mint vet, úgy arat, Midayoi. ~ - Mondta sejtelmesen Raz. A fejvadász egyenruha szerte-szét foszlott. Újra a már jól ismert fekete öltönyében volt.
1-2 járókelő felfigyelt a "bűvész mutatványra" és közelebb mentek. Raz mutatóujján ekkor megnőtt a köröm, olyan volt, mint egy karom. A végén vér kezdett el csöpögni. Az Ő vére.
- Nahát! Nem is tudtam, hogy mutatványos műsor lesz ma a piacon! - Szólította meg Őt az egyik férfi "néző".
- Ugye? Ez számomra is meglepetés. - Felelte Raz, kedvesen mosolyogva. A következő pillanatban a férfi nyaka vérezni kezdett. A démon olyan gyorsan karmolta meg, hogy még az avatott szemek sem láthatták karjának mozdulatát.
- Hah? Ez meg mi? Vérzik a nyakam? - Az áldozat csak másodpercekkel később realizálta, hogy mi történt. Szédült... A szemein, orrán, száján és a fülein keresztül is vér folyt ki. A bőre elszíneződött, szétrepedt és lénye egésze egy undorító hús abominációvá degradálódott vissza. Egy hangos üvöltést hallatott, majd megtámadta a többi polgárt. Vége láthatatlan mészárlás vette kezdetét, a pánik a tetőfokára hágott, lévén minden egyes általa megölt ember, egy hozzá hasonló szörnyeteggé változott át.
Raz figyelemmel kísérte mindezt, majd Ő maga is akcióba lépett. Teste árnyékká változott és a földön kúszva iramodott meg Midayoi után. A préda nem jutott messzire és annak vakfoltjából támadott. Egy tucat árnyéktüske célozta meg a fióka lábait és szúrta át azokat, ha csak amaz nem figyelt fel rá idejében és rukkolt elő valamivel.
Egy biztos, lévén a piactér egy valóságos mészárszékké változott át, senki sem fog rajta segíteni.

A lány nem láthatta, hogy mi folyik mögötte, hogy Raziel, hogyan veszi fel "valódi" alakját. Nem, Ő szedte a kis tappancsait, hogy minél előbb a város határain kívül legyen. Azonban ebben nagyon s megakadályozta a Raziel irányába tóduló tömeg.
Sok-sok cincogás és bocsánatkérés után átvergődött egy kisebb embertömegen, hogy utána megforduljon az első kiáltozásokra és sikításokra.
- Mi a...? - kérdezte szinte magától, de mozdulni nem bírt. Mondhatni földbe gyökerezett a lába a döbbenettől, ahogy az egyre növekvő hústornyok számát figyelte.
Szemében a düh könnyei gyűltek! Nem tudta, hogy ki vagy miért kezdett ebbe bele, de szánta az embereket. Ennek ellenére, úgy érezte, hogy itt az idő. Míg másra figyelnek, ő addig könnyedén kereket tud oldani.
Egy szomorú sóhaj után megfordult és tovább rohant. Egy kristálypajzsot előhívott, hiszen úgy se vele foglalkozott senki.
Kellemetlen meglepetés volt a lány számára, hogy a pajzs arabokra tört, jelezvén, hogy valamit kivédett. Mido döbbenten torpant meg, gyanakodva nézett körbe. Nem volt ostoba, már nem, a menekülés így hasztalanná vált.
- Gyere elő! Mit akarsz tőlem?! - követelte a néptelenné vált kis utcában. A piacról a kiáltások még mindig hallatszottak. Mido csak reménykedni tudott, hogy az öregasszony, aki neki almát adott túléli.

Miután az első támadás sikertelen volt, Raziel először árnyék, majd valódi alakot öltött Midayoi-val szemben. Tekintete üres volt, nem lehetett kitalálni, hogy most éppen mire is gondolhat, de egy biztos: nem volt elragadtatva a felesleges időhúzás végett.
Mielőtt még a fióka felocsúdhatott volna, egy 10 méteres köríven belül elnyelték Őket az árnyak. Kívülről, csak egy árnyékgumó látszott.
- Ez az út vége, Midayoi. - Hívta fel a figyelmét a tényre, hogy csapdába esett. Ezzel egyetemben, az apró, szem számára láthatatlan vírusait is szabadon engedte.
- Szükségem van rád, Midayoi. Egész pontosan valamire, ami a tiéd. - Mondta sejtelmesen Raz és végigmérte a fióka lábacskáit.
Még az árny gumó belsejéből is tisztán lehetett hallani az emberek sikolyait. A szörnyetegek felülkerekedtek az őrségen. Raz észrevette, hogy Midayoi is hallja a sikolyokat.
- Te ölted meg Őket, Midayoi. És még sokkal többen megfognak halni, hacsak... - Egy nyakörvet vett elő és dobott le a fióka lábai elé.
- Ha csak nem működsz együtt velem. - Ajánlott fel egy alternatívát. A nyakörv egyike volt azoknak, amiket Tiberius-tól vásárolt.
- Hogy döntesz, Midayoi? - Kérdezte halálos nyugalommal. Raziel számára teljesen mindegy volt, hogy milyen úton módon szerzi meg azt, amit akar.

Meglepetten kiáltott fel a lány. Nem várta, hogy csak úgy foglyul lesz ejtve, így teljes méretékben meglepte ez a fordulat.
Haragos tekintettel nézett a férfira.
- Na persze - horkantott a lány. Fejében több millió lehetőség látott napvilágot, hogy vajon mire is kellhet a férfinak. S mi tagadás egyik lehetőség sem volt számára csábító. Ezek után azt már kizárta, hogy Raziel tényleg Kayn-hez vitte volna, ha először elfogadja az ajánlatát. Talán az ösztön még se halt ki belőle.
- És? - rántott egyet a vállán. - Ezek csak emberek - nem volt büszke magára, hogy ezeket a szavakat kiejtette a száján. A szemei előtt az öregasszony mosolygó, de aggódó arca lebegett. Nyelt egyet, és a tekintet visszairányította Razielre.
- Tessék? - nézett megdöbbenve a lábai elé dobott nyakörvre. - Ezt még is hogy gondolod?! - kérte ki magának és morcosan belerúgott a tárgyba. Ez a lány szerint bőven elég válasz volt, hogy nem, nem fog vele együttműködni. Azerionnal is együttműködött és hónapokig tartó szabadságvesztés volt érte az ár. Nem, nem hajlandó ő most megint egy ilyenbe belemenni. Akkor inkább a halál!
- Mit akarsz tőlem?! A kristályaimat? Nesze - dohogott a kissárkány és belemart a saját bőrébe, hogy kitépjen egy nagyobb kristályt. Lendületesen vágta hozzá a másikhoz.
- Engedj el! - követelte és toppantott hozzá a lábával.

- Értem. Tehát nem adod fel. - Hunyta le a szemeit. Amikor először megpillantotta a lányt, nem gondolta volna, hogy ilyen kitartó lesz.
Amikor Midayoi kristálya földet ért előtte, Raziel egyszerűen csak rátaposott.
- Félreértesz engem, Midayoi. Nekem nem a kristályaid kellenek. - Felelte szemeit összehúzva a démon. Már így is túl sok időt fecsérelt el a fióka elfogására. Ideje pontot tenni az ügy végére.
Egy árnyék íjat és egy nyilat idézett meg a kezébe. Becélozta az ellenfelét és megfeszítette az ideget.
- A kristály pajzsod lenyűgöző. - Lőtt.
- Csak hogy... - Tudta, hogy Midayoi újra és újra a kristály pajzsa mögé bújna el, ezért a nyíl félúton eltűnt és - a csontokat szétzúzva - a combjába teleportált bele. Kombinálta az árnyék képességet a teleportáció képességgel.
Raziel nem várta meg, ameddig Midayoi hozzászokik a fájdalomhoz, s egy újabb nyilat lőtt ki, ezúttal a másik lábába. Aztán két újabbat, egyet a bal, egyet a jobb karjába. Minden lövése pontos volt és csontot ért, hogy a lehető legfájdalmasabb legyen.
A java még csak ezután következett. 10 újabb nyílvesszőt lőtt ki Midayoi egész testének különböző, nem létfontosságú pontjaira.

Mido csak megrázta a fejét. Nem, nem fogja feladni, ha addig él is!
- Akkor mi? - nézett rá enyhe félelemmel a szemében és a hangjában. Ha nem a kristálya kell, akkor mi lehet? Mido el sem tudta volna képzelni, s ha őszinte akart lenni magához, akkor el se akarta képzelni. Sőt! Tudni se akarta volna.
Nem kommentálta, hogy többet ma nem tudja felhúzni. Jobb, ha azt hiszi  a másik, hogy bármikor tudná használni. Nem volt sok ideje gyakorolnia, így csak egyszer tudja használni még.
Fájdalmasan kiáltott fel, ahogy az első nyíl a combjába fúródott. Megbillent, de nem esett el, egészen addig, míg a második nyíl nem érte el őt. Térdre esett, hangosan zihált.
- Ezért még megfizetsz! - sziszegte dühösen. Ha tudott volna emberalakban tüzet okádni, most biztosan megtette volna. S elégedetten nézné, ahogy Raziel a lángok martalékává válna. Sajna, ez azonban ábránd maradt a lány számára. Ahogy az is, hogy csak két nyilat lő belé a másik.
A két karjába fúródó nyíl után már csak arra futotta az erejéből, hogy nagyon csúnyán nézzen a férfira.
Ahogy eldőlt a piszkos utcakövön, csak a lángoló tekintete mutatta, hogy még eszméletén van. A tudata peremén táncolt, ahogy a következő tíz nyíl eltalálta.
- Meg foglak ölni - sziszegte a fióka a fájdalomtól teljesen elködösült agyal.

- Nem. Nem fogsz megölni. - Fojtotta el csírájában a "lázadás" magvát.
Odasétált a földön fekvő célpontja elé, s a gallérjánál fogva felhúzta Őt ülő helyzetbe.
- A saját érdekedben most jobb, ha elalszol. - Mondta sejtelmesen, a következő pillanatban pedig az ökle landolt a fióka állkapcsába, jóhéhány fogat kitörve, Ő magát pedig eszméletlen állapotba taszítva. Raziel nem akarta, hogy a fájdalomba, amely most következik, beleőrüljön szerencsétlen. A nyakörvet ezután feladta rá, így az ereje és a lehetősége, hogy sárkány alakot öltsön, el lett fojtva. Végül pedig... egy árny tőr segítségével nemes egyszerűséggel elvágta a gerincoszlopát, így az nyaktól lefelé lebénult.
Az árnyékgumó feloszlott és addigra már egy seregnyi hús szörnyeteg mászkált a piacon. Nem voltak túlélők. Raziel a karjaiba vette az eszméletlen Midayoi-t, majd távozott a városból.

Vége

Előzmény


Sangria szótlanul lépdelt, s csak megérzéseire hagyatkozva ment a piac irányába, ha a már a másik amúgy is előre engedte. Néha, egy-egy kereszteződésnél elbizonytalanodott, de szerencsére egyszer sem mentek rossz irányba.
A piac nyüzsgő forgatagára a nő csak kapkodta a fejét. Hirtelen azt sem tudta mihez kapjon, mihez nyúljon. Akaratlanul is az erszényére tévedt a keze, hiszen nem szeretett volna néhány zsebmetsző kölyök áldozatává válni.
- Tudod Hircine... - kezdte Sangria, vette fel az előbbi beszélgetés fonalát. - Lehet nem hazudsz, de a hűséged ingatag. Valójában te egy valakihez vagy hűséges: saját magadhoz. Ezzel persze nincs semmi gond, ne érts félre, kutyus... ez mind szép és jó, egészen addig, míg engedelmeskedsz a parancsaimnak - állt meg egy pillanatra Sangria és mélyen a vérfarkas szemébe nézett.
A nő elgondolkodva meredt maga elé, majd körbe nézett az árusok irányába. Egyelőre nem találta meg, amit keresett, elvégre neki most egy hentes kellene...
- Oh, valóban a kutyám lennél? Vagy esetleg ez egy játék, amibe ég nem untunk bele? Elvégre nem kerestél, hanem más szolgálatába álltál - nem, Sangria ezen még nem lépett tovább, hiszen emiatt igenis sértve érezte magát a nő, s szerinte jogosan volt morcos.
- Bocsika? - ismételte. - Esetleg valamivel kifinomultabb nyelvezettel rendelkezel? Tudtommal nem vagyok sem a haverod, sem pedig a falka társad, hogy csak itt bocsikázz nekem. Úgy látszik mióta elhagytad az oldalamat az illem kiveszett a tudatodból - fedte meg Sangria a férfit. Ilyen méltatlan bocsánatkérést is rég hallott. Remélte nem kell külön felhívnia a férfi figyelmét, hogy emiatt igenis kárpótlást vár el. Lehetőleg csillogjon és szép legyen az a kárpótlás.
- Nem, nem ne sürgesd Hircine. Majd elmondom - felelte határozottan a nő. A végén még elszalad az ostoba kutya a feladat jelentősége miatt, bár először is megfelelően teljesítette.
- A hajam, rubin vörös, selymesen csillogó és nagyon puha a tapintása. Otrombaság holmi közönséges jelzővel illetni, mint a "vörös" - oktatta ki a vérfarkast. A macska csak magában bosszankodott, hogy ennyi mindent el kell magyaráznia a farkasnak.

- Rossz véleménnyel vagy rólam, Sangria. Nem tudom mivel szolgáltam rá, hiszen eddig minden parancsodat teljesítettem. Bár tény és való, hogy az időközönkénti eltűnéseimre, nincs magyarázat. Ahogy egyes döntéseimre sem. - Nem mintha megbánta volna, hogy a le Mort birtok egyik vérfarkasa lett. Feddhetetlen stabil háttere van és Darcia sem terheli túl, így van ideje a saját ügyeit is intézni.
- Valóban az lennék? Magam sem tudom. A páncélomon levő címer ellenére szabad vagyok. Igen. Szabad vagyok, Sangria. - Ez volt a leglogikusabb válasz, lévén a címer a maga előnyeivel, nem rendelkezett hátrányokkal. Nem volt képes feltétel nélküli engedelmességre sarkalni viselőjét, bár Hircine esetében aligha létezik ilyen tárgy.
A vérfarkas megforgatta a szemeit, vett egy mély levegőt, majd belekezdett:
- Szívem legmélyéből, őszintén nagyon sajnálom. Semmi jogom eldönteni, hogy gazdám, Sangria, a Vérkirálynő, milyen jutalomban részesítsen. Természetesen ha tehetek valamit azért, hogy kiengeszteljelek, ne légy rest tudtomra adni. - Kért bocsánatot ezúttal annak rendje és módja szerint, úgy, hogy Sangria is meglegyen elégedve.
- Rendben. Akkor nem kíváncsiskodom. De ha szabad megjegyeznem... ha a parancs gyermekek megölésével, vagy bántalmazásával kapcsolatos, elutasítom. - Csak a biztonság kedvéért, a Cath-el való legutóbbi beszélgetésükre visszagondolván úgy érezte, hogy ezt nem árt tisztázni.
- Vagy úgy. - Pislogott nagyokat a nőre. Nem gondolta volna, hogy az ilyen nagy hangsúlyt fektet a haja színének pontos definiálásába, de ha ez a helyzet...
- Legközelebb majd versbe foglalom a hajad szépségét, Sangria. - Mondta, bár nem lehetett eldönteni, hogy ezt most komolyan gondolta, vagy csak gúnyolódott.
- Hm. Ha élelemről van szó, lehet Albion szakértelmének több hasznát vennéd, mint az enyémnek. Ő is egy vérfarkas, pont, mint én.- Jegyezte meg. A két vérfarkas nem voltak épp a legjobb barátok, de nem zavarták egymás köreit és legbelül mindketten elismerték a másikat.

- Az úgy nevezett időközönkénti eltünedezéseid az, ami aggasztó, vagy inkább fogalmazzak úgy, hogy nem nyerte el a tetszésemet - fejtette ki a nő, hogy pontosan mi is a baja. Bár tény és való, nem egy láncra kötött kutyát akart maga mellett tudni.
- Látod Hircine, te magad válaszoltál az előbbi kérdésemre. - Sangria lemondóan sóhajtott, majd elindult és az árusok által kínált árukat fürkészte kíváncsi tekintettel. Kissé bele is feledkezett a gondolataiba, míg tüzetesen szemügyre vette a gyümölcsöket. Egyikhez se volt kedvem.
- Ellent mondasz magadnak - jegyezte meg a nő, azonban a végére felcsillant a szeme. - Helyes, ez a jó hozzáállás, Hircine. Már azt is tudom, hogyan járhatsz majd a kedvembe - tette hozzá sejtelmes mosollyal az arcán.  Bárki látta és hallotta a beszélgetésüknek eme részletét biztos lehetett abban, hogy a hibrid nő, valami elvetemült dologgal fog előállni, ami megfelel úri szeszélyének.
- Tessék? - torpant meg a nő és rámeredt a vérfarkasra. - Mi van? - ismételte döbbenten a kérdését, majd megrázta a fejét. - Ilyen apróságokat én magam is el tudok intézni, ahhoz nem kellenél te - közölte, mintha gyermekek megölése, bántása olyan kis apróság lenne. Tudott a nő kegyetlen lenni, a célért minden eszközt bevetni, de most esze ágában sem volt ilyesmi utasítást adni a vérfarkasnak.
- Helyes - nevetett fel a nő halkan.
- Vadászom, nem kell élelem Hircine. Talán alma, répa a lónak. De nekem nem kimondottan van szükségem rá, ellenben ha ismersz egy fogadót, ahol különleges borokat szolgálnak fel, megköszönném, ha majd oda még elkalauzolnál. Egész nap számíthatok a jelenlétedre az oldalamon, vagy vannak olyan egyéb kötelezettségeid, melyek miatt kénytelen vagyok lemondani felemelő társaságodról néhány órára? - érdeklődött Sangria afelől, hogy a férfi ráér-e egész nap, vagy sem. Remélte, hogy rá fog érni. A nőnek kimondottan tetszett Damarel nyüzsgése. Egy rövid pillantást vetett a férfira, remélte, hogy nem kell külön részleteznie, hogy a különleges bor, az ő esetében, mivel félig vámpír a vért jelenti.

- Nézd, Sangria. Igazad van. Azok után, hogy oly sok mindent köszönhetek neked, nem volt elegáns csak úgy szó nélkül eltünedezni. De. Először a pokol hercegnője, azután pedig a nappal őrzője fente rám a fogát, s bár én magam - bizonyos tényezők végett - nem voltam közvetlen életveszélyben, mindenki más a környezetemben igen. - Adott végül magyarázatot a tettére.

- Öhm... köszönöm? Azt hiszem. - Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy s miként reagáljon a dicséretre. Saját, tulajdon tarkójához nyúlt és simogatni kezdte azt.
- Megtisztel, hogy a kedvedben járhatok. - Mondta jól nevelt, úriember módjára. Bár, még csak egy halvány sejtelme sem volt róla, hogy mit vár el tőle a másik.

- Persze. Csak természetes, hogy megtudsz ölni egy gyermeket. De. Olykor az a legnehezebb, amely valójában a legkönnyebb. Büszkeség. Félelem. Szánalom. Szeretet. Számtalan oka lehet, hogy képtelenek vagyunk megölni valakit, vagy valamit. - Hircine esetében, a becsület volt az a bizonyos "ok".
- Ne értsd félre. Ha ez az óhajod... Ölök, hogy neked ne keljen.

- Vagy úgy. - Hircine halványan elmosolyodott, amikor elképzelte, ahogy Sangria, nagyra nőtt szobacica módjára ugrik rá egy őzre.
- Ez esetben. Kérlek engedd meg, hogy személyesen gondoskodjam leendő lovad táplálékáról. Ismerek néhány zöldségárust. - Ajánlotta fel, majd a szóban forgó bódék irányába fordította tekintetét.

- Úgy alakult, hogy az egész napom szabad. Így hát. Nincs semmi akadálya. - Adott kedvező választ. Nem hazudott, tényleg semmi dolga nem akadt. És végső soron, elutasítani sem merte.
- Megint csak igazad van, Sangria. Történetesen, fogadókat is ismerek. - Ő maga nem kedvelte az alkoholt és az sem Őt, de szerencsejátékozni és kártyázni, nagyon is szeretett. A bor említése kapcsán volt egy rossz sejtése. Sangria részben vámpír és mint olyan, olykor vérrel csillapítja szomjúságát.

Sangria csak szótlanul hallgatta a másik magyarázkodását. A nő, nagyot sóhajtott, majd szembe fordult a vérfarkassal, a kezét rátette a vállára, majd kedves hangon így szólt:
- Semmi baj, Hircine - angyali mosoly ült ajkain. - Semmi baj, - ismételte. - Teljes mértékben megértem, hogy mindig volt valaki, vagy valami fontosabb, mint én, a gazdád! - s bár még mindig édesen mosolygott a szemei hidegen csillogtak.
- Igen, igen köszönd csak meg - bólogatott Sangria. - Csak ne felejtsd el ezt az alázatot, és engedelmességet, mikor közlöm veled a feladatodat - tette még hozzá a macska. Valószínűsítette, hogy a férfi tiltakozni fog, de Sangria szava szent és sérthetetlen, és a macska mindig megszerzi azt, amit akar.
- Nem érzek szánalmat, gyengeséget halandók irányt. Nem tanúsítok kegyelmet. Egyedül csak a hibridek és a félvérek vannak kivételes helyzetben, ők kapnak egy második esélyt - közölte a nő hidegen, majd enyhén félre döntött fejjel a vérfarkasra nézett. - Na meg te is, kedves kiskutyám. Neked jár egy harmadik esély is - tette hozzá, és gyengéden megveregette a férfi arcát. Mára le is tudta a fegyelmezést, legalábbis remélte, hogy nem kell a továbbiakban hangoztatnia, hogy Hircine-nek, mint jó kutyának a lábai előtt van a helye.
- Rendben. Lásd kegyességemet, megengedem, hogy kalauzolj eme város utcáin és a zöldségárusok között segíts kiigazodni - biccentett Sangria. Természetesen a macska egyedül is megoldotta volna, de így könnyebb volt.
- Rendben Hircine - bólintott vidáman mosolyogva a nő. - Gyere, menjünk vásárolni - fogta meg a vérfarkas kezét és elkezdte húzni előre. Majd valamerre talál gyümölcsöst ahol tud venni a lónak valamit.