Az energia gömb a combján találta el Hakuryuu-t, s ahogy az hozzáért a láng páncéljához, elnyelődött. Találata nyomán a páncél sistergett, tüze örvénylett, de másodperceken belül sértetlenül helyreállt. - Egy védelemre specializálódott harcos támadása... nem érhet el engem. - Jelentette ki karba tett kezekkel. - Egy támadás... - Az arcán éktelenkedő megannyi karmolásra mutatott. - Ilyen. - Közölte, majd karjait leengedte teste mellé. - A tüzem nem éget meg? A karmaim nem nyúzzák le a bőrödet? Micsoda gőg... - Motyogta lehunyva szemeit. Amikor néhány másodperc múlva kinyitotta őket, azok fényesen izzottak. Hakuryuu talpa alól lángcsóvák törtek fel, melyek egészen az égig értek, testét pedig teljesen elnyelték. A démoni energiája elszabadult, a kidőlt fák törzsei egy pillanat alatt hamuvá égtek. Hakuryuu megjelent az égen, de más volt, mint eddig: teste minden egyes négyzetcentije tűzként manifesztálódott, főnix szerű szárnyainak milliónyi tollából tűz pernye hullott alá. Olyan volt, mint a Nap megtestesülése. Még egy utolsó pillantást vetett Narelle-re, majd felkészült a támadásra. Hakuryuu nem volt már emberi, de egyetlen állatra, vagy egyéb élőlényre sem hasonlított. Egy szikrányi könyörület nélkül kész volt eltörölni azt a nőt, aki az esti énjének oly fontos. Ám ekkor... váratlanul megmerevedett. Tüze fokozatosan kialudt, teste visszaváltozott a már jól megszokottra. Miután lepottyant az égről és a talpán landolt, üveges szemekkel nézett maga elé. Nem csak Narelle zsákja semmisült meg a kis csetepaté során, hanem... Hakuryuu szütyője is, amibe a gyümölcsöket szedte. Tanácstalanul lefagyva, mozdulatlanul állt, teljesen megfeledkezve ellenfeléről. Legbelül érezte, hogy most nagyon nagy bajban van.
Hakuryuu
Nyomok :
259
Vándorlás kezdete :
2019. Dec. 15.
Kedd Ápr. 07 2020, 18:46
Narelle lassan ingatta a fejét, mintha az előtte lévő egy neveletlen gyerek lenne, akinek el lehet nézni az effajta viselkedést. Természetesen mindennek van határa, tehát ez sem marad majd szó nélkül. Jelenleg azonban Narelle maradt a jól bevált közönyös arcnál. - Egy alig pár száz éves gyerek nem érhet fel hozzám - válaszolta a nő hetykén vállat vonva. Ha lett volna még zsákja, s abban fej, akkor most szépen elsétált volna, faképnél hagyva a nappali Hakuryuu-t. Nem félt tőle, sose félt, ám felesleges harcba nem kívánta belehajszolni magát. S tudta, ha sokáig itt kényszerül maradni harc lesz. Még pár órát eljátszhat vele, de dél előtt mindenképpen távoznia kell. - Ez nem gőg, ez csupán tény - sétált közelebb a nő. S bár eredetileg azt tervezte, hogy hozzáért, hogy mutassa, a pajzsa védi őt, Haku pedig nem tud neki ártani, néhány lépés után megállásra kényszerült. Hogy ezt mi befolyásolta a leginkább maga Narelle sem tudta volna megmondani. Talán a meglepettség, talán a döbbenet, talán az oly' rég elfeledett életösztön éledt fel benne. Bár nem volt dél, a nő még is attól félt, hogy Haku, amint megvillantotta démoni esszenciáját magában fog kárt tenni. Szó mi szó Narelle féltette Hakut, de jelenleg nem tudott mit tenni az érdekében, így inkább visszahátrált az előbbi helyére, s növekvő kíváncsisággal a szívében várta mi fog ebből kisülni. Kíváncsiságának buborék a pillanat tört része alatt hullt apró darabokra. Ugyanis nem történt semmi. A pillanatnyi démoni esszencia eltűnt, s a helyén újra csak Hakuryuu volt, aki most tanácstalan pillantásokat vetett, Narelle nem tudta megmondani mire vagy hova. Természetesen nem bírta megállni a nő, hogy ne tegyen megjegyzést a férfi hirtelen visszavonulására. - Látom még sem vagy teljesen ostoba. Helyesen tetted, hogy nem követtél el végzetes hibát a feljebb valód ellen - mondta hidegen. Bár rangját nem szívesen használta, de most nyoma sem volt annak a Hakunak akit ismert, talán még szeretett is. Most kizárólag a Büszkeség démona volt jelen, amihez a használati utasítást most kezdte el elsajátítania nő, eddig sikerrel.
Narelle la Rosa
Vendég
Kedd Ápr. 07 2020, 19:43
Hakuryuu még jó néhány percig mozdulatlanul állt... Újragondolta, hogy hogyan tovább. Szerencsére, az erdő csak egy "kis" része puszult el, bokor pedig van még bőven. Elindult hát, hogy másodjára is teljesítse azt a feladatot, amivel Calypso megbízta Őt. Ahogy közeledett Narelle felé, felrémlettek benne azok a mondatok, amelyeket a nő akkor intézett felé, amikor Őfelsége letargikus állapotban volt. A védőpajzs előtt megállt és szimatolni kezdte a levegőt, majd kimérten az előtte álló nőre pillantott. - A szagod... nem olyan, mint egy uralkodóé. - De... még ha az is lennél sem lennél a feljebb valóm. Nekem, Hakuryuu-nak, nincs feljebb valóm. - Jelentette ki, majd elsétált Narelle mellett. - Küldetésem van, mennem kell. - Köszönt el, s elindult, de néhány lépés után megállt. Késésben volt és ha egyedül kezdi el előről a gyűjtögetést, akkor egészen biztosan elkésik. - Életed ára, egyetlen zsák gyümölcs. - Közölte burkolt kérését, miszerint szeretné, ha a nő segítene neki. Több kéz, hamar kész alapon, ez tűnt logikusnak számára. Egyúttal az is kiderült, hogy Hakuryuu, az előző zsák gyümölcs elvesztése végett állt el a harctól. Büszke személy lévén, nem ismétli meg kérését, s ezúttal sem tette azt. Ment tovább a kiégett, hamuval borított pusztaságon, hogy minél hamarabb elkezdhesse feladata végrehajtását. Narelle-en múlott, hogy követi-e vagy sem. Hakuryuu útközben megragadta a korábban elejtett vaddisznó tetemét, s egyik vállára feldobva, elkezdte megszedni a lépteit. Útja közben többször eszébe jutott az a különös démon nő, aki tudta az Ő nevét, feljebb valójának titulálta magát és a nyakán egy olyan nyakláncot hordott, amely az Ő fenséges napkristályaiból készült. A nappali és esti énje állandó háborúban áll egymással, de olybá tűnik, egymás ismerőseivel is.
Hakuryuu
Nyomok :
259
Vándorlás kezdete :
2019. Dec. 15.
Kedd Ápr. 07 2020, 20:15
Narelle jó néhány percig csak figyelt, majd valahol érdeklődés csillant a szemében, amikor a démonhibrid közelebb sétált hozzá. - Lucifer lányaként minden démonhibridnek én parancsolok. Ezáltal neked is Hakuryuu! - közölte Narelle hidegen. Sose, a kétszázhetven év alatt ezt sose mondta. Egyikőjüknek se. Sose hitte volna, hogy ezt megteszi. De Haku... jelenleg, annyira más volt, hogy olyan szavak is kikívánkoztak belőle, amiket, - jóllehet gondolt, sokszor ki is mondott volna, - soha nem mondott volna ki. Talán erre mondják az emberek, hogy minek ellenség, ha vannak barátaik? Ezen mélázott a nő néhány percig, majd mikor újra összpontosította a figyelmét Haku-ra, amaz már megint bogyót gyűjtött. Vagyis... elindult a bogyót keresni, mert hát az előbb jó néhány hektárt felperzselt. S, még az emberek azon humorizáltak a sörtől, rumtól részegen, hogy nem hiába nevezik el a természeti katasztrófákat nőkről. Ha egy kicsit bensőségesebb lett volna a kapcsolata a mostani Hakuval, akkor ezt a nézőpontot megosztja vele is, ám így hallgatóság hiányában saját magát mulattatta néhány másodpercig. - Még mit nem! Még is mit gondolsz magadról?! - trappolt utána a nő. - Elpusztítottad a mai prédámat. Tán a te fejedet vigyem a megbízóm elé? - érte utol a férfit a nő és roppant dühösen nézett rá. Még is hova gondol ez? Nem igazán értette a nappali Haku viselkedésének mibenlétét, motivációit. Azt se tudta példának okért, hogy még is minek bogyózgat itt, mint valami nagyra nőtt tapsifüles. Nem segített neki, ellenben mellette maradt és szótlanul figyelte a férfit. Próbálta kitalálni, hogy vajon mi jár abban a csökönyö fejében.
Narelle la Rosa
Vendég
Szer. Ápr. 08 2020, 13:39
- Lucifer... - Ismételte meg Haku az előbb elhangzott nevet. Soha nem látta, soha nem beszélt vele, de fogolyként töltött évei alatt, többször is hallotta a nevét. - Nem ismerem Őt, de a név valamiért nem idegen a számomra. - Mondta, majd összehúzta szemeit, előjeleként, hogy most komoly lesz. - Ha apád, Lucifer abban a tévhitben ringatja magát, hogy parancsolhat nekem, Hakuryuu-nak, a büszkeség bűnének, akkor ostoba és a fejét veszem. Ugyanez igaz rád is. - Tett pontot a hatalmi harc végére. Normális esetben, Narelle feje már el lett volna választva a nyakától, de Hakuryuu-ban egy belső hang - mint az Altair-ral való párbaj esetében is - azt súgta, hogy ne ontsa ki az életét. Egy bő 10 perc séta után, meg is találta az első bokrot. Ennek a bokornak a termései sokkal szebbek voltak, mint az előzőé, így hát egy elégedett hümmögéssel konstatálta, hogy Isteni lénye ismét sikeresen meglovagolta a sors tengerének hullámait és az előző zsák pusztulása egy szükséges rossz volt egy nagyobb jóért. - Képzelek? Képzelegni a halandók szoktak és az olyan alacsonyabb rangú démonok, mint te magad. - Felelte teljesen érzelemmentesen. Tényként közölte, nem pedig gúnyolódás gyanánt. - Fékezd a nyelved, semmi jogod számon kérni, ahogy senki másnak sem. Nem tartozom engedelmességgel senkinek. - Erősítette meg korábbi kijelentését, miközben szebbnél szebb bogyókat szedett le és rakott a... na igen, nem volt hová raknia. - Add ide... a szőrméd. - Nyúlt a nő felé, azzal a nagy tervével, hogy a szőrméből hajtogat valami tároló szerűséget.
Hakuryuu
Nyomok :
259
Vándorlás kezdete :
2019. Dec. 15.
Szer. Ápr. 08 2020, 16:51
Egy másodperc erejéig hitetlenkedő pillantást vetett a férfira. Mély levegőt vett és lassan fújta ki. Igyekezett előkaparni magából azt a kis részt, ami igenis arról árulkodik, hogy ő senkinek nem a lábtörlője. - Te nem vagy a büszkeség bűne. Te! Csak egy szánalmas utánzat vagy, aki túl vak ahhoz, hogy ezt észre vegye. Egy céllal jöttél a világra: megépíteni a Kaput. Ezért pedig én felelek. Tehát, ennek következtében, te - mutatott itt Hakuryuu-ra. - Köteles vagy engedelmeskedni nekem. Ha nem teszed - nézet rá a nő jeges tekintettel. - Akkor az felség árulás. Azért pedig halál a jutalom. Még neked is Hakuryuu, aki a Büszkeség bűnének szánalmas, selejt leszármazottja. A nő hidegen tekintett továbbra is rá, mindeközben belül épp darabokra hullt. Olyan szavakat, olyan mondatokat ejtett ki a száján, amit eddig élete során soha. Nem is gondolt rá. S bár, mikor találkozott Cairellel azt mondta, hogy nem áll szándékában a kaput megépíteni, itt most még is az ellenkezőjét állította. Jelen pillanatban úgy érezte, hogy az lenne a legcélravezetőbb, ha szíven szúrná magát egy tőrrel, hogy hazatérhessen. Akkor nem kötné őt semmi a feladatához, csak élhetne nyugodtan, persze abban az esetben ha a Pokolban életnek lehet nevezni, ami rá vár, hiszen a feladatának a teljesítése előtt került oda. - Ezt már letisztáztuk az előbb, kedves Hakuryuu - lépett közelebb, hogy utána realizálja magában, hogy Hakuryuu kábé kétszer akkora mint ő, amit eltervezett, azt jelenleg kivitelezhetetlen. - Nekem engedelmességgel tartozol. Ha tetszik neked, ha nem - kötötte az ebet a karóhoz. Bár, elgondolkodott, ha ez így meg tovább, Haku-t is kötni fogja. Valószínűleg gúzsba, hogy utána valami mély szakadékba belökje, pusztán női szeszélyből. - Tessék? - döbbent meg egy pillanatra Narelle. - Már megbocsáss, de honnan veszed ehhez a bátorságot? Szánalmas utánzatként volna bőr a képeden bemocskolni a bundámat? - Lehet kicsit túlzásba esett a nő, de ő magában jól szórakozott ezen a pökhendi szövegen. Ő azonban sose volt ilyen alapvetően, de ez nem azt jelenti, hogy képelten rá. - Pimasz, szánalmas jószág. Ereszkedj térdre és esdekelj a bocsánatomért Hakuryuu, vagy a Pokolban ezerszer rosszabb sors vár rád. Mert megöllek, s ezáltal visszatérsz. Méltatlanul hirdetve, hogy a Büszkeség bűnének halvány utánzata elbukott.
Narelle la Rosa
Vendég
Szer. Ápr. 08 2020, 18:28
- Anyámat, a büszkeség bűnét... megölöm, majd egyszer. Apámat, a sárkány királyt... megölöm, majd egyszer. Az összes többi bűnt... megölöm, majd egyszer. A pokol összes démonát is megölöm... Az uralkodót, de még téged is. - Sorolta a szép hosszú listáját, gyümölcs szedés közben. Hangja egy kicsit sem ingott meg. Minden egyes kiejtett szavát, teljesen komolyan gondolta. Hadat üzen a pokol, s annak összes démonának. Az Ő szemszögéből nézve, ez teljesen érthető is volt. Mindenkivel leakar számolni, akinek akár csak egy kis köze is volt a raboskodásához. Mindezt azt teszi igazán fenyegetővé, hogy egy szemernyi haragot, dühöt, vagy bosszúvágyat sem érez. Amikor Narelle visszautasította Hakuryuu kérését, miszerint adja át neki a szőrmét, a büszkeség bűne félbehagyva a gyümölcs szedést, felállt és a maga 3 méteres magasságával, a nő felé tornyosult. Nem volt dühös, egy csepp vérszomjat sem árasztott. Mozdulatai nyugodtak, s kimértek voltak. Felnézve látta, hogy a Nap egyre magasabbra kúszik az égen, s ezzel együtt érezte is, hogy teste démoni energiája, ugrásszerűen növekszik. - A gyümölcs szedéstől, sajnos berozsdásodtak a térdeim és már nem hajlanak úgy, mint rég... - Kezdte a hegyi beszédet, s közben tekintetét lassan Narell-re eresztette. - Én nem követelek meg tőled hasonlót, mert hova lenne a világ, ha letérdelnél... hiszen így is alig látszol ki a földből. - Utalt a nő - Ő hozzá képest - aprócska méretére. - De nem is kell. A kettőnk közötti különbség, anélkül is világos, mint a Nap. - Zárta a témát, majd újfent a szőrmére összpontosított. - A szőrmét, most. - Nyújtotta felé a kezét, tenyérrel felfelé. Minden bizonnyal megpróbálta volna erővel elvenni, ám ekkor egy emberi lény tévedt arra. Feltehetően, a robbanások hangja vonzotta az erdő ezen részére. Egy fiatal lány volt az, úgy 16 év körüli, aki most élte élete tavaszát. Mikor megpillantotta a két démont, megtorpant. Font kosarát, kiejtette gyenge kezéből. Kikerekedett szemekkel pislogott rájuk. Nem tudta, hogy mitévő legyen. Hakuryuu-nak sem kellett több, a préda mögött termett, aki amint megpróbált hátrálni, a démon mellkasának ütközött. A férfi szemei üvegesen meredtek a piciny emberi lényre, aki félelmében elveszítette az egyensúlyát és a földre esett. Hosszú másodpercekig nem történt semmi, de Haku éles karmokban végződő ujjai, türelmetlenül mocorogtak fel alá. Végül, a lány erőt vett magán, egy szó nélkül felállt és elfutott. Hakuryuu, nem ölte meg, de a kosarat elvette, így a tároló problémája meg volt oldva. Hogy miért hagyta futni, azt senki, még Ő maga sem tudta.
Hakuryuu
Nyomok :
259
Vándorlás kezdete :
2019. Dec. 15.
Szer. Ápr. 08 2020, 19:32
Szinte unottan hallgatta a démonhibridet, ahogy azt sorolta kit akar megölni. - Csak nyugodtan - rántotta meg a vállát a nő. - Lehet próbálkozni - tárta szét a karját a pajzs a védelmében. A mozdulata azt sugallta, hogy "Mire vársz még? Próbálkozz, eddig se ment." Narelle abban biztos volt, hogy bármilyen is volt a kapcsolata Hakuryuuval, ez a mai találkozás örökre mély nyomot fog benen hagyni, mármint saját magában, Haku valószínűleg nem fog rá emlékezni. Ha netán még is, akkor... akkor majd kiderül mi lesz. De benne már most mély nyomot hagyott ez az egész. Teljesen nyugodt volt, ahogy a férfi fölé tornyosult. Igazság szerint nagyban unott fejet vágott, mutatva ezzel, hogy nem érdekli Hakuryuu. - Ellenben még is magasan feletted állok. Ha nem tudod miért, akkor gondolkozz egy picit. Majd keress fel néhány hét múlva, ha rájössz miért - eresztett meg egy apró, gúnyos mosolyt a nő. - Megmondtam, nem fogom hagyni, hogy egy magadfajta selejt bemocskolja - közölte a nő, s készült volna hátat fordítani. Abban a pillanatban egy tizenhat év körüli leányzó bukkant fel a fák közül. Narelle, bármennyire is azt mutatta a külvilág felé, hogy érzéketlen, belül megrettent. Nem akarta esetleg azt végig nézni, hogy Haku hogyan mészárol le egy védtelen embert, ő pedig hagyná. Persze, hogy hagyná, hiszen nem áll szándékában összecsapni a férfivel. A lány mindeközben még életben volt. Narelle furcsállotta, ám nem óhajtott megmozdulni, nehogy valami óvatlan mozdulat közben elterelje Hakuryuu figyelmét és az megölje a lányt. Nagy kövek estek le a szívéről, mikor a leányzó elszaladt. Igaz kicsit rémült lehetett, meg a kosarát is elhagyta, de legalább életben volt. Ez a két démonhibrid mellett valóságos csodának volt betudható. - Csak keress bátran, ha netán észhez tértél Hakuryuu - szólalt meg Narelle, majd válaszra sem várva elindult. Vissza oda ahonnan érkezett. Kicsit gondterhelt volt, hiszen a prédájának annyi, de majd maximum közli a megbízóval, hogy félresikerült néhány dolog...
Narelle la Rosa
Vendég
Szer. Ápr. 08 2020, 22:15
Hakuryuu csak hosszú másodpercekkel a halandó lány távozása után mozdult meg. Lehajolt, felvette a fonott kosarat a földről, majd visszamenvén a bokorhoz, elkezdte begyűjteni annak termését. Nyugodt volt, akár egy háborítatlan, erdőszéli patak vize. Arcán egy halvány mosoly jelent meg, amely a nappali Énjére, egyáltalán nem volt jellemző. Örült? Boldog volt? Ő sem tudta. Minden bizonnyal csak egy ösztönszerű inger volt, hisz oly sok hasonlót látott már. Riya, Calypso és most ez a nő. Szó szoros értelmében, teljesen figyelmen kívül hagyta Narelle "búcsúját". Számára már csak Ő és a bogyói léteztek.
VÉGE
Hakuryuu
Nyomok :
259
Vándorlás kezdete :
2019. Dec. 15.
Hétf. Ápr. 13 2020, 23:40
Suri
Miután Kayn elment, aludtam egy órácskát. Viszont untam magam, így szépen felöltöztem és kisunnyogtam a fogadóból. Természetesen hagytam üzenetet, hogy elmentem, kicsit repkedek, sietek vissza. Hajnal körül várható vagyok. Végül is nem a város felett terveztem nagy kör repülni. S egyébként is éjszaka volt! Egy vászonzsákot magamra tettem, majd ahogy a város szélére értem az addig rajtam lévő ruhát beletettem. Hát igen, az alakváltoztatás ruhavesztéssel jár. Még kissé nehézkes volt a váltás, de azért néhány perc alatt sikerült. Élvezettel szippantottam bele a hűs éjszakai levegőbe. Óvatosan vettem a számba a vászon szütyőt, hogy utána végre kinyújthassam elgémberedett szárnyaimat. Sikerült hamar felszállnom, s mivel közel voltam az emberek városához leginkább az volt a célom, hogy minél magasabbra érjek. Így jóformán az első métereket, meg az utánakövetkezőket szinte függőlegesen tettem meg, hogy jóval a felhőréteg felett váltsak irányt. Igazából annyira élveztem az éjszakai repülést, hogy kicsit kelekótyán összevissza pörögtem, fordultam. vitorláztam, szabadesést gyakoroltam, egyszóval játszottam. Viszont, ismertem már magam, hogy mikor kezdtem érezni, hogy fáradnak a szárnyaim lassan ereszkedni kezdtem. Fentről ahogy meg tudtam állapítani egy erdőt sikerült kiszúrnom. Lassan, körkörösen ereszkedtem, elsodorva a farkammal néhány fát, de viszonylag épen és egészségesen sikerült négy lábbal a földön landolni. Letettem a vászon szütyőt a földre, majd jólesően felmordultam. Hiányzott a sárkányalakom, na. Kicsit régóta voltam emberi alakban. Elfeküdtem a fűben és néhány percig csak hallgattam az éjszakai neszezést. Végül csak sikerült elbóbiskolnom, s közeledő zajokra kaptam fel a fejemet. Szerencsére, aki megzavarta az éjszakai szunyókálásomat egy fiatal őzike volt.
Midayoi
Nyomok :
167
Vándorlás kezdete :
2019. Dec. 15.
Hétf. Ápr. 13 2020, 23:56
Mido
Az éjszaka közepe van mégcsak, én mégis olyan fáradt vagyok hogy reptemben el tudnék aludni. Szemeimmel laposakat pislogok, de igekszem a legnagyobb odafigyeléssel pásztázni a környéket, elvégre nekem csak ez az egy feladatom van. Ha nem ültem volna tegnap.. vagyis ma olyan sokáig a fogadóban, akkor talán jutott volna időm arra is hogy aludjak, és ne legyek ébren legalább 48 órát. Gondolataimba meredek mindaddig, amíg egy bohókás sárkányt ki nem szúrok az égen. Nem szokás ilyenkor repkedni, általában az emberek már takarodót fújnak. Persze ő engem nem vesz észre, hiszen testsem úgy beleolvad az éjszakai égboltba, mintha egyszerűen oda tervezték volna. Lassú és komótos szárnycsapásokkal indulok meg felé, ám látom hogy hirtelen amolyan zuhanórepülésbe kezd. Egy pillanatra még meg is ijedtem, de a lány csak szórakozik velem. Ajkaimat mosolyra húzva követem őt, egészen addig, amíg le nem száll. Persze az én landolásom jóval csendesebbre és észrevétlenebbre sikerül, van mögöttem egy pár év tapasztalat. Amint a tisztáson földet értem, azonnal átváltottam emberi alakomat és magamra kapva a ruháimat indultam.. nem is.. Rohantam be az erdőbe, annyira fűtött a kíváncsiság, hogy mégis ki ez a bohókás sárkány aki éjnek éjelén csapja itt a perpatvart. Az őzike mögül lépek ki az erdőből, de csak nagyon halkan mert hát a sárkány sosem tudhatja, hogy mégis barátba, vagy ellenségbe botlott hirtelen. A lehető legkedvesebb és legbarátságosabb hangomon igyekszek felszólalni amint mellé érek a fa takarásából. - Remélem tudod, hogy jót szórakoztam rajtad. Igazán aranyosan mutattál odafennt a különleges kis trükkjeiddel. Egészen magával ragadtak. Az arcomról persze a mosoly egy pillanatra sem tűnik el. Lassan leguggolok mellé és kíváncsian fürkészem az arcát.
Vendég
Vendég
Kedd Ápr. 14 2020, 00:08
Meghökkenve néztem a lányra, aki az őzike mögül érkezett. Bár nem tudom sárkányként mennyire látszódik a meghökkenés, de meghökkentem. Kellett néhány perc, míg visszakényszerítettem magam emberi formába, hogy megtudjak szólalni, bár előtte azért magamra kaptam egy ruhát. Azért még sem kéne pucérkodni az erdőbe. A lánynem úgy nézett ki, mint aki ártani akarna nekem, emellett még az illata szerint is sárkány volt. Fajtárs. - Oh - zavartan felnevettem. - Régen repültem - kezdtem el magyarázkodni, hogy tudtára adjam, hogy csak bohóckodtam a felhők felett. Arra pont elég volt, hogy átmozgassam magam, a szárnyaimat, és az olyan izmokat, melyeket emberalakban képtelenség. - Reméltem, hogy nem fog senki meglátni - hajtottam le a fejemet szégyenkezve, s éreztem, ahogy elvörösödök. Remek... a mai napra már így is sok hibát vétettem, Kayn roppantul mérges lesz, ha ez a fülébe jut. És persze a fülébe fog jutni, mert hiszen tudja, hogy repülni mentem. - De... - kezdtem megakadva. - Nem láttalak téged. Hogy sikerült elrejtőznöd? - kérdeztem a lánytól. Érdekelt, mi a trükkje, és hogy megtanulható-e. Sajnos vagy nem sajnos Kayn vámpír, így sárkány trükkökre, fortélyokra nem tud megtanítani. Bár alapvetően nem szokásom fennakadni a dolgokon, de a fején az a két szőrös fülecske... Szinten ösztönösen nyúltam a fülei irányába, aztán félúton persze észbe kaptam, hogy talán még se kéne csak úgy valami idegent fülön fogdosni. - Öhm... bocsánat. Nem akartam illetlen lenni - hebegtem zavartan, és az ölembe ejtettem a kezemet.
Midayoi
Nyomok :
167
Vándorlás kezdete :
2019. Dec. 15.
Kedd Ápr. 14 2020, 20:13
- Ha valaki túl sok időt tölt az emberek területén, még akár el is felejtheti a repülést. Vagy legalább is az érzését biztosan. Néha azért gyere haza és tombold ki magad. Bíztatóan mosolygok rá, jelezve hogy a sárkányoknál mindíg van hely a fajtársak számára. Lassan a fenekemet a földre helyezem és hátratámaszkodva nyújtom ki a lábaimat. Én az emberi formámat nem használtam az elmúlt időben, inkább sárkányként járom már az utcákat otthon, a déli földről sem igazán mozdultam ki,túl sok az elfoglaltság. A munka, az edzés és a kis sárkányok mind annyi energiát emészt fel, hogy nem jut már arra hogy a maradékot szórakozással tölthesse. - A rejtőzés maradjon csak az én titkom. - nevetek fel halkan miközben előre dőlök a könyökömmel a combjaimra támaszkodva, az államat pedig a tenyerembe hajtom, úgy pillantok fel a lányra. Persze csak az után, miután a ruháit magára vette. Nem akarom zavarba hozni, látszólag nem szokott hozzá hogy idegenek bámulják őt. - De mondjuk úgy, hogy amolyan adottság. Na meg, bújócskában verhetetlen vagyok, a kis sárkányok többet tanítanak, mint hinnéd. Persze rögtön kiszúrom, hogy a lányzó már érdeklődik is a két lapát fülemért, ami általában a társaim között inkább nevetés tárgya, a kölykök pedig legtöbbször még le is tepernek hogy a puha szőrt simogathassák, így nem is lep meg hogy olyan gyermeteg kíváncsisággal nyújtja felém a karjait. Bátorítóan hajolok felé, sőt még kicsit előre is hegyezem azokat. - Csak nyugodtan. A kicsik is szeretik őket. Különben, mi járatban erre felé? Még sosem láttalak a déli földön. - megvárom, amíg kiéli a vágyait és jól megszorongatja a füleimet majd szinte azonnal fel is pattanok és a kezemet nyújtom felé. - A nevem Suri. Benned kit tisztelhetek, kis sárkány?
Vendég
Vendég
Kedd Ápr. 14 2020, 21:33
Lesütöttem a szemeimet. Talán én tudom a legjobban kettőnk közül, milyen is ha valaki az emberek között él. Kitartóan bámultam a kezeimet, s igyekeztem nem megszólalni. Igazából féltem megszólalni. Nem akartam egy újabb sárkányt beavatni a régmúltba. Na jó, kábé fél éves múltba, mert talán annyi ideje már, hogy megszöktem. Válaszára halkan felnevettem. Oké, értem én, nem avat be a titkaiba. Ez persze érthető, s akkor ezáltal azt is kizártam, ogy tanulható dolog lenne. Lehet valami speciális dolog. - Most tomboltam. És csak te láttad. Talán nem csináltam magamból túl nagy bolondot - jegyeztem meg halvány pirral az arcomon. Szörnyű, hogy ennyire zavarban érzem magam mások mellett. Persze, kifogásként hozom fel erre, hogy pocsék volt a gyerekkorom meg az eddigi életem, így olyan mintha csak most kezdenék el élni igazából. És hát... végül is sárkány vagyok, így talán nem is olyan nagy dolog. - Oh... hát ez meglepő. Én sose bújócskáztam - mondtam zavartan. - Az emberek között nőttem fel - tettem még hozzá magyarázatként. Csak kiböktem. - Akikkel eddig találkoztam, nekik én vagyok a kis sárkány - tettem hozzá halvány mosollyal az arcomon. Azért jó érzés volt tudni azt, hogy vigyáznak rám. Kayn például... csak kérdés, hogy meddig. Egyből kivirultam. - Tényleg, szabad? - kérdeztem meg csodálkozva, de választ nem várva másztam közelebb és tapiztam le a füleit. - Nagyon puhák, és bolyhosak - mondtam áhítattal a hangomban. A kezét elfogadom, ahogy felém nyújtottam. - Mido, hát igazából Midayoi, de nem szeretem, szóval csak Mido - mosolyogtam rá. - Nagyon cuki a füleid. Nekem csak kristályaim vannak - tettem hozzá, egy leheletnyi irigységgel a hangomban. S bár ő is különbözik,az ő sárkányjegye még is mennyivel másabb, és kellemesebb, kevésbé életveszélyesek, mint az enyémek. - Voltam egyszer délen, Arraigrában. Caspian vitt oda, de eljöttem, mert nem találtam a helyemet - jutott eszembe, hogy válaszolnom is kellene. - Repülni jöttem csak el Damarelből. Majd még hajnal előtt oda vissza is kell érnem - tettem még hozzá, ezzel utalva arra, hogy várnak rám, nem vagyok egyedül.
Midayoi
Nyomok :
167
Vándorlás kezdete :
2019. Dec. 15.
Kedd Ápr. 14 2020, 21:48
- Ne aggódj a kis repkedésed kettőnk között fog maradni. Se Caspiannak se senki másnak nem szólok erről. Esetleg majd a kicsiknek mesélek róla, hogy .. - megköszörülve a torkát kihúzza magát és mint egy igazi mesemondó kezd bele halkan a kis történetébe - Ma este eljött hozzánk egy kékellő hercegnő messze földről, hogy a kis sárkánybébiket megáldja a keleti sárkányok szeretetével. Röptei büszkék ám bohókásak voltak és minden szárnycsapásából csak úgy sugárzott a szeretet. - Még imitálja is a palástját megragadva a szárny csapkodást, majd megfordulva maga elé kapja azt és halkan felnevet. - Mit szólsz, annyira nem is rossz nem? Gyerekeknek elő adható. Tekintetem rögtön a kulccsontjára vezetem és ki is szúrom az apró talán pikkely vagy ékkő szilánkokat. Ami biztos, sokkal szebb mint az én füleim és egyértelműen kevésbé feltűnő. Így nem csodálom hogy több időt tölt az emberek között, mint közöttünk. Bár a mi népünk nagyon kedves és barátságos egymással, azért a gyengébbik faj sokkal de sokkal viccesebb minálunk. - Ha szeretnéd, kikísérhetlek az erdő széléig, hogy ne menj egyedül. Bár nem veszélyes ez a környék, megeshet hogy néhány rosszindulatú lény erre kóriszál.
Vendég
Vendég
Kedd Ápr. 14 2020, 23:26
Elmosolyodtam, szinte várakozóan néztem rá. Reméltem, hogy kifejti mit mesélne a kicsiknek. Szerencsére nem is kellett rá sokat várnom, Suri büszkén kihúzta magát és történet mesélésbe kezdett. Kicsit büszkén vigyorogva hallgattam a mesét Suritól, rólam. Hát ez... kész, ezt meg kell jegyeznem. Ezt, muszáj leszek Kaynnak elmesélni. - Hát ez nagyon cuki - vigyorogtam rá Suri-ra, utána pedig el is komorult a tekintetem. - Ez volt az első mese, amit hallottam - jegyeztem meg csak úgy, bár magyarázatként szántam. Ennyiből már kitalálható, hogy nem volt eszményi gyerekkorom. De most már illene lakatot tennem a számra, és nem túl sokat fecsegni. - A kérdésedre válaszolva pedig szerintem bőven jó a piciknek - újra mosolyogtam, bár a szememből nem tűnt el a szomorúság. Figyeltem, ahogy a kulcscsontomra pillant. - Egy picit tudok adni, ha szeretnél - ajánlottam. - Majd visszanő - nyugtattam meg, hogy ez amúgy nem olyan örök dolog. Bár Kayn valószínűleg idegbajt kap, ha megtudja, de csak azt tudom mondani, hogy az én kristályom, az én testem. Bár ahhoz, hogy odaadjam Suri-nak, kéne egy tőr. Valahogy ki kell szednem... - Köszönöm, de még maradnék egy kicsit. Ha nem bohóckodok, hanem célirányosan repülök, akkor eléggé gyors vagyok - mosolyogtam. - De, ha zavarok, akkor természetesen nem rabolom az időd, akkor megyek! - tettem még hozzá gyorsan, hogy ne legyen az, hogy rákényszerítem a társaságom.
Midayoi
Nyomok :
167
Vándorlás kezdete :
2019. Dec. 15.
Szer. Ápr. 15 2020, 17:01
Ajkaimat mosolyra húzva vizslattam a lány arcát, bár nem vagyok egy jó mesemondó, a kölyköknek mégis mindíg mosolyt csalok az arcára. Legalább annyira, mint mos Midonak, amitől rögtön eltöltötte a szívemet a büszkeség mindaddig, amíg fel nem szólalt a lány. Egy olyan sárkány, aminek nem volt gyerekkora. Bár jobban bele gondolva, szinte még mindíg gyermek, legalább is hozzám, vagy az igazán nagyokhoz képest biztosan. Fél kezemet bíztatóan a vállára tettem és finoman megszorongattam azt, amolyan barátiasan. - Én is szívesen adnék a fülemből, de ahogy nekem fájna levágni úgy neked sem lenne kellemesebb azt az égszínkék gyémántot kivésni a bőrödből. Maradjon mindkettőnk sárkányjegye a helyén, majd jössz gyakrabban, hogy megcsodáljam. Én minden este itt vagyok, csak röppenj az égen és hidd el, hogy messziről ki foglak téged szúrni. Halkan felnevetek még mindíg visszatérve a lányzó bohóckodására az égen. Azt nemhogy egy felderítő, de istenigazából még egy vak ember is észrevette volna. - Ha ennyi időd van, mit szólnál ha mindketten kinyújtanánk kicsit magunkat? - hirtelen elengedve a vállát megfordultam a saját tengelyem körül és büszkén kihúzva magamat kaptam a tollpalástom széléhez. - Repkedhetnénk egy kicsit, úgy is elég unalmasak egyedül az esték. Majd segítesz a megfigyelésben, mit szólsz? De akkor kicsit óvatosabbnak kell lenned, elvégre ha ilyen zuhanórepüléseket és landolásokat csinálsz, egy szemét vesztett őz is kilométerekről észre vesz.
Vendég
Vendég
Szer. Ápr. 15 2020, 20:23
Meglepett, hogy Suri hozzám ért. Rendben, én nem szoktam nagyon hozzá az érintésekhez vadidegenektől, de ezt annak a számlájára írom, amilyen gyerekkorom volt. Ezerszer szívesebben nőttem volna fel a saját családommal, mint fogságban. Persze, ezt nem válogathatja meg senki. Suri meglepett. Azt hittem, mindenkinek kellenének a kristályaim, így hogy meg önként adnám tényleg azt hittem, hogy ezerszer csábítóbb lenne a számára, és elfogadja. Meglepődtem, kicsit csalódott is voltam, de valahol mélyen belül örültem. - Hát... igazából értem a válaszod - kezdtem lassan, bár nem nagyon tudtam mit mondani. - Visszanő - vontam meg a vállamat. - Emiatt nőttem fel az emberek között. Fogva tartottak, csak pár hónapja vagyok szabad, teljesen. Ezért nem tudom még, hogy hol a helyem a világba. Ezért nem maradtam délen se - végül csak kitódultak a szavak a számon, amit egyébként tényleg igyekeztem nem elfecsegni. Dehát... nincs is titkolni való ezen. nem tehettem róla, csak egy gyerek voltam. - Rendben, benne vagyok - mosolyogtam rá. - Landolni amúgy se tudok rendesen. Meg repülni se. Hamar fáradnak a szárnyaim - tettem még hozzá. Aztán halkan felnevettem. - Az első repülésemkor lezuhantam az égből. És visszaváltozni is alig tudtam.
Midayoi
Nyomok :
167
Vándorlás kezdete :
2019. Dec. 15.
Szer. Ápr. 15 2020, 22:39
- Az emberek rettenetesen gonosz és önző lények. Minden kell nekik, ami csillog, szép, különleges.. erős.. - Mosolyodok el halványan. Ilyenkor mindíg eszembe jut az a szomorú éjszaka, amikor vadállatok módjára mészárolták le az egyetlen sárkányt, akit tiszta szívemből szerettem. - Még akkor is ölnek, ha nincsen rá okuk. Ők egyszerűen csak élvezik ezt. Élvezik, hogy kínozhatnak és bánthatnak minket csak azért, mert soha nem fognak felérni a mi hatalmunkhoz. Látszólag az én mosolyom is hanyatlásnak indul. Mindannyiuknak van egy sötét múltja és fájdalmas évei, ahogy nekem úgy a kis sárkánynak is. Biztatóan elkezdem magamról a szűk ruhákat lecibálni, és mindent egyesével összehajtogatni. - Lehet, hogy a köved visszanő, de a fájdalom megmarad. Nem az a pillanatnyi, hanem az hogy megszabadítottak valamitől, ami valójában a tiéd és hozzád tartozik. Minden egyes kővel kitépik egy lelked aprócska darabját.. Mármint, ez csak ilyen átvitt értelem, tudod. Amint helyre rendezgetem a ruháimat, leteszem szépen a fa tövébe, majd mindenféle szégyenérzet nélkül fordulok Mido felé. Nálunk ez elég megszokott, itt a Déli vidéken többször előfordul hogy ruha nélküli sárkányokkal futsz össze, vagy éppen neked kell az nélkül rohangálnod. Olykor a kis sárkányok is megtréfálnak minket és képesek arra, hogy eldugdossák őket. Lassan leguggolok és két kezemre előre támaszkodva indítom el az átváltozásomat. Könnyedén és gyorsan, már teljesen fájdalommentesen megy, sokszor kellett gyakorolnom és kínoznom magamat hozzá. Pillanatok alatt el is érem a méretemet, a formámat, megjelenik a tollas végű farkam, szőrrel és tollakkal borított szárnyaim és füleim. Persze néhol, a lágyabb és sebezhetőbb részeken engem is ugyanúgy pikkely borít. Az egész testem kékes-lilás színben pompázik, és úgy csillog, mint az égbolt. Ezzel le is lepleztem magam, hogy hogyan tudtam Midot úgy követni, hogy észre sem vett.
Vendég
Vendég
Szomb. Ápr. 18 2020, 13:02
Elgondolkodtam Suri szavain. Volt igazság abban amit mondott. Őszintén... nem kezdtem el tiltakozni ellene. Amúgy is valahol megvetettem az embereket. Nem tudtam volna egy olyan emberi lényt sem mondani, aki kedves lett volna, vagy normális. Mindenki meghökken vagy megijed a kinézetem miatt. Így... felesleges is, hogy törjem magam, hogy normális legyek. Mármint emberi szemmel normális. - Ez igaz - bólintottam. - Ahogy hallgattalak eszembe jutott, hogy egy olyan emberi lényt sem tudok mondani, aki cáfolná ezt. Bár most az utam a fővárosba vezet, még sem ismerek egy olyan halandót se, aki nem ijed meg, vagy hökken meg a látványomtól - mondtam ki hangosan a gondolataimat. Utána azonban csak elmosolyodtam. - Ez igaz, de... - megvontam a vállamat. - Valahol más, ha én adom, önként lemondva a kristályról, mintha erőszakkal fosztanának meg tőle. Más érzés, nem fáj - magyaráztam. A fülemhez nyúltam és a másikról a kis kristályt kiszedtem. Tessék, most már mind két fülemről hiányzik egy-egy kavics. - Nem nagy, de talán egy medálba szépen mutat - nyújtottam feléje. - Ha nem fogadod el, akkor eldobom, mert nincs haszna. De szívesen adom Suri, fogadd el - kértem őt halványan mosolyogva. Reméltem, hogy elfogadja. Mindenesetre követni kezdtem és levettem a ruháimat. Beletettem a vászontáskába, de ott hagytam egy fa tövébe. Úgy terveztem, hogy még visszajövök ide, mielőtt elindulnék haza. Ha még se, akkor majd gyorsan szedem a lábamat... Bár az határozottan érdekes lenne. Tovább tartott az átváltozás, mint Surinak, hiszen nem rendszerint használtam, így kellett pár perc, míg teljesen sárkánnyá változtam. Nagyokat pislogtam, hogy hozzászokjak a megváltozott környezethez. Utána pedig, amint megláttam Suri sárkányalakját elmosolyodtam. Óvatosan megböktem a fejemmel és halkan felvijjogtam. Na igen, így már mindent értek, hogy szúrt ki és én miért nem őt.
Midayoi
Nyomok :
167
Vándorlás kezdete :
2019. Dec. 15.
Hétf. Ápr. 20 2020, 13:20
Ajkaimat rögön mosolyra húzom, tudom nagyon jól, hogy igazam van. Már több év eltelt azóta, hogy a társamat agyon lőtték, de soha nem fogom elfelejteni azoknak a halandó lényeknek az arcát, amikor meghúzták az íjat és a fához rögzítették vele. Boldogok és önelégültek voltak, hogy sikerült leteríteniük egy sárkányt. Még ha legalább abban a formájában lett volna.. Fejemet lesütöttem, és egy halk sóhaj hagyta el a számat, pontosan tudom, hogy mire gondol Mido. Kezemet finoman kitartom és megszeppenve nézek a két csodálatosan fénylő ékkőre. Hát nincs az az isten, amiért hagyjam hogy eldobja őket! Nekem nem számít az értéke, csak az hogy tőle mindezt ajándékba kapom. Ahogy belenézek a lány égszínkék szemeibe, ajkaimra egy halvány mosoly ül ki. - Köszönöm, igazán hálás vagyok. Ígérem, vigyázni fogok rá. Már tudom is, mi lesz belőle. A szőrös füleim végébe csináltatok két lyukat, oda lesz majd ez fülbevaló. Csodálatosak! Amint mind a ketten átváltoztunk, a fejemmel bátorítóan meglököm a lány oldalát jelezve, hogy kezdje meg finoman a felszállást. De csak finoman, mert látom hogy így sem áll a lehető legstabilabban szegény pára. Ha bármi is történne vele, én ott leszek, hogy vigyázzak rá. Ahogy Mido hirtelen felemelkedik a földről (amire bizony nem számítottam), úgy lököm el magam én is és indulok meg utána. Amint a levegőbe értünk hosszú szárnyaimat feszesre tárom és csak egyszer-egyszer csapva siklok a levegőben. Az erdő és a terület csendes, azt hiszem nem lesz okunk az aggodalomra, vagy arra hogy bárki megzavarjon minket.
Vendég
Vendég
Vas. Május 03 2020, 23:10
Örültem, hogy elfogadta. Kayn, pedig majd megint leszedheti a fejemet, hogy osztogatom a kristályaimat. De, hát az enyémek, nem?! Furcsa volt sárkányként kommunikálni valakivel. Ez olyan dolog, amit nem lehet tanulni, csak ösztönből jön. S bár, alapvetően vitatkoznék, hogy az én ösztöneim nyaralnak és sehol sincsenek, de a mellékelt ábra még se azt mutatja, hogy annyira béna lennék. Megyeget ez... lassan, de biztosan ugyan. A lassú felszállás nem az én stílusom, legalábbis nem tudom, hogy kell. Szóval csak kilőttem magam az ég irányába, sebtében, kapkodva a szárnyaimmal. Pedig azt mondják, hogy a repülés ösztönös. Úgy látszik nálam nem. Miután elég magasra repültem, vártam, hogy Suri is csatlakozzon hozzám az égben. Bár mivel nem láttam a felszállását... hát azt azért kicsit sajnáltam. Mindegy, egyszer majd megtanulom azt is ügyesen. Mint mindent. Halkan fújtattam, kissé esetlenül csapkodva a levegőben. Nem sikerült most légáramlatot fognom, amin vitorlázhatok, ellenben Suri nem csapkod úgy, mint aki azért küzd, hogy fent maradjon. Végül egy nagyobb széllökés megtartott, és újra ura voltam magamnak. Nem akartam tudni, hogy nézett ki ez kívülálló számára. Valószínűleg úgy, mint aki az életéért küzd. Tehát miután megmentett a kósza fuvallat én is vitorlázni kezdtem, Surit utánozva, követve. Nos, én kihasználom, hogy ingyen repülés oktatásban részesülök. Halkan fel-fel morrantam, hogy felhívjam magamra a figyelmét. "Itt vagyok, nem estem még le." Meg azért, hogy néha forduljon úgy, hogy lássam megcsillanni rajta a hold fényét. Nehogy véletlenül neki repüljek, vagy eltévedjek a felhők között. Na az lenne még szép...
Midayoi
Nyomok :
167
Vándorlás kezdete :
2019. Dec. 15.
Vas. Május 31 2020, 15:00
JÁTÉK VÉGE SZABAD HELYSZÍN
Admin
Nyomok :
466
Vándorlás kezdete :
2019. Dec. 03.
Vas. Jún. 21 2020, 15:06
Cat
Ahogy járom az erdőt valami elfoglaltság után kutatva, már napok óta egyedül a szél kísér utamon, halkan sugallva, merre is kéne mennem. A fáradtság és éhség mellett a puszta, tömény unalom a legelviselhetetlenebb, amit érzek. Lassan két hete már, hogy beléptem ebbe a részébe az erdőnek, mely érdekes, szokatlan módon valamiért nem akar kiengedni magából. Körbe-körbe járkálok, mégis valahogy minden alkalommal, mikor elmegyek a kis, virágos tisztás mellett, valami mindig teljesen más. Egyszer a tisztás mérete tér el, másszor a virágok fajtája, harmadszor a háttérben lévő hegység. Valami van ezen a kis tisztáson, ami talán azt akarja mondani nekem, hogy menjek oda, vizsgáljam meg, tekintsek bele mélyebben, és fejtsem meg rejtélyét. Talpam alatt ropognak a fákról lehullott levelek maradványai, arcomat egy hűvös szellő simogatja, testemet palástom árnyéka hűti, elmémet pedig a tisztás rejtélye által nyújtott izgalmak kezdik lassan felélénkíteni, ahogy lassú, óvatos lépésekkel belépek peremén. Néhány méter megtétele után különös, egy időben megnyugtató és nyugtalanító érzés fog el. Nem vagyok egyedül. Valaki szándékosan akarta, hogy erre a helyre érkezzek és most, hogy itt vagyok, valószínűleg nem szeretné, hogy elmenjek innen. Kis mértékben az ismeretlentől való félelem, nagyobb mértékben a kíváncsiság vesz végül rá, hogy továbbhaladjak a kis tisztás belseje felé. Magabiztos kiállásom pusztán megtévesztés, eközben minden pillanatban arra koncentráljak, hogy a lehető leggyorsabban tudjak reagálni, ha esetleg valaki az életemre törne. Nem szívesen használom ki a sárkány alakom nyújtotta előnyöket, de egy ilyen terepen kiváltképp kiszolgáltatott vagyok, hisz kis termetű lévén semmit nem ér mozgékonyságom egy sík tisztáson, ha az ellenfelem nagyobb nálam. És hát ki nem nagyobb nálam? Megérkezem a középpontba, ahol megállok, s várakozni kezdek. Ülő kacsának érzem magam egy tó felszínén. Botomat, bár testem mellett, de készenlétben tartom, mindig csőre töltve egy-két önvédelmi trükkel. Enyhe mosoly jelenik meg arcomon, bár okát még én magam sem értem igazán. Talán úgy érzem, felkészültem mindenre és nem lehet meglepni, vagy esetleg elfogadtam, hogy bármi történik, annak jelentősége és oka lesz. Ki tudhatja?
- Nincs értelme rejtőzni. Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy itt vagy és figyelsz. Lépj hát elő és illőn mutatkozzunk be egymás előtt, kulturált élőlények módjára. Vagy netán ennél kétszínűbb, ártó szándékkal csaltál ide engem?
Vendég
Vendég
Vas. Jún. 21 2020, 23:32
Sikeresen megléptem Vérhegyről, hogy kicsit a magam útját járjam. Nem, bármily meglepő, nem Damarelbe és a katakombákba mentem. Bevallom kicsit lazítani szerettem volna, így inkább valami semlegesebb helyet kerestem. Őszintén szólva nem igazán szerettem volna senkivel sem összefutni, akinek kellett, annak hagytam cetlit. Reméltem, hogy ennek ellenére nem fog senki utánam jönni, hogy visszacipeljen a helyre. Igaz, az első pár méteren folyamatosan hátra tekintgettem magam mögött, hiszen a Hircivel való edzés elől is meglógtam. Ami valljuk be nem épp a legbölcsebb döntés volt részemről. De mindegy is, ez van. Felsóhajtottam, amikor egy kis patakon kellett átgázolnom... Nos mit tesz a vámpírlánya? Fagyasztottam magamnak egy kis hidat. Az erdőben csend volt. És homály. És csend. Mondtam már, hogy csend? Sehol semmi nyüzsi, vagy zsivaj, csak a természet hangjai. Madarak, tücskök meg egyéb bogarak. - Csodálatos! - jelentettem ki boldogan, felszabadultan, hogy végre-végre egyedül, nyugalomban. Elfeküdtem a magas fűben és igazából néhány órán keresztül mást sem csináltam, mint feküdtem. Hogy utána miért is keltem fel? Nagyon jó kérdés. Az erdő elnémult. Baljós előérzetem volt, a gerincem bizsergett. Nem igazán tetszett, így gyanakodva pillogtam körbe, miután felálltam és leporoltam magam. Fancsali mosollyal adóztam annak a kósza gondolatnak, hogy most nem a sárban fetrengtem, hanem csak a fűben. Némileg tisztább és szárazabb. Bár nem tartottam kimondottan jó ötletnek, de elindultam befelé az erdőbe. Kíváncsi voltam, hogy mitől is támadt az a rossz érzésem, ami félbe szakította a lustaságomat, a mindentől való menekülésemet. Percekig csak sétáltam és kénytelen voltam megállapítani, hogy itt bizony nem stimmel valami. Ezt meg is erősítette azaz idegen hang, ami rám szólt. Oké, gyanítom, hogy nem kimondottan nekem szólt, de mivel én voltam itt, így én magamra is vettem. Kissé felpaprikázott hangulatban léptem ki az egyik fa mögül és néztem szúrósan az idegenre. Aki sárkány volt. Ezt a szaga árulta el, és nem az hogy hüllő formában tekergett előttem. - Catherina Delaver vagyok, a nyugati amira! - kértem ki magamnak felháborodva. - Talán inkább te vagy az, aki ártó szándékkal bír, hiszen az erdő néma!
Catherina Delaver
Nyomok :
45
Vándorlás kezdete :
2020. May. 03.
Hétf. Jún. 22 2020, 02:02
Áh. Szóval egy vérszívó. Téged is idecsaltak? Azr hittem, a te fajtád messziről kiszagolja a bajt. Legalább is akikkel eddig voltam, előre tudták, hogy veszélyes vizekre eveztek, mikor leengedték előttem a védelmüket. Lye vagyok. Druida. Vándor. És igen, sárkány is egyben.
Kezemben még mindig ott a bot, amely bármikor képes a talaj egyetlen érintésével sokkolni akárkit, még egy nem emberi lényt is. Bár nagy kárt nem okozna egy vámpírban, azért megérezné és talán eltántorítaná, ha esetleg nekem akarna támadni. Lassan megindulok felé, ám pár lépés megtétele után lábam elnehezedik, a légzés hirtelen bonyolult feladatnak tűnik, és egyszerűen a lélek nem visz rá, hogy tovább folytassam megkezdett utamat a tiaztás külső pereme felé. Hátrálni kezdek, mire ez az érzés enyhülni kezd. Valaki, vagy valami egyértelműen azt akarja, hogy itt ezen a szent helyen maradjak, védtelenül, kiszolgáltatottan. De miért? Mi dolga lehet egy sárkánnyal és egy vámpírral ennek a titokzatos erőnek?
Javaslom, hogy varadj ott, ahol vagy. Ez a hely egy csapda. Engem már leláncolt erre a pontra, nem tudom elhagyni. Te ne ess bele ugyanilyen balga módon. Hacsak nem szeretnéd hosszasabban élvezni társaságomat, vagy esetleg... Szolgáltatásaimat.
Erős, utasító erőt érzek magamban, mint ha valaki próbálna rávenni valamire. A korábbi nyugtalanító érzés egyre erősebb, mint ha direkt hergelnének. Össze akarbak ugrasztani engem ezzel a vérszívó csajjal? De miért? Vele van bajuk, vagy velem? Hiába töröm fejemet, nem tudok rájönni, mi is lehet a dolgok hátterében. Remélem, nem valami beteg, perverz, vagy netán ártalmas dologról van szó. Akárhogy is, uralkodnom kell magamon, minden áron. Ahogy mindig. Emberi alak, emberi tudat, emberi nyugalom. Rengetegszer kaptam már meg fajtársaimtól, hogy én szégyent hozok a sárkány véremre azáltal, hogy folyton csak emberi alakban élek. Bagoly mondja... Ők sem különbek. Azonban nekem nyomós okom van rá. Míg ők tökéletesen irányítják valódi alakjukat, én koránt sem. Átváltozásomkor eluralkodnak rajtam az ösztöneim, a világ elsötétül és csak 3 dologra tudok gondolni. Menekülés, gyilkolás, szaporodás. Hiába a rengeteg edzés, egyszerűen nincs miért tegyek ezek ellen a parancsok ellen. És miért is tennék? Én is élvezem, ha kicsit kiengedhetem a gőzt. Bármilyen értelemben. Minden esetre lefekszem a tisztás kellős közepére és várom, mi történik. Vajon mi sül ki ebből a kis kalandból?
Vendég
Vendég
Hétf. Jún. 22 2020, 18:23
Felvont szemöldökkel meredtem a férfia. Nem igazán értettem a szavaiban bújó megvetést az irányomba, hiszen biztos voltam abba, hogy nem tettem ellene semmit. Ugyanis nem láttam még ezt a sárkányt. S amúgy legutolsó információim szerint nem volt harag a sárkányok és a vámpírok között. Lehet lemaradtam valamiről? - Lye... - ismételtem meg tétován a nevét. Nem mondott semmit. Mondom nem ismertem ezt a sárkányt eddig. De őszintén szólva... nem is nagyon bánom, hogy nem ismertem. Mogorva, otromba és bunkó volt. Nem tudtam, hogy az a bot a kezében mire is jó, de nem is akartam volna a saját bőrömön megtapasztalni. - Tessék? - néztem rá megdöbbenve. Na jó, félig megdöbbenve, félig azon tanakodva, hogy vajon minden rendben van-e a fejével? Ebben pedig enyhén szólva is kételkedtem. Ugyanakkor el kellett ismernem, hogy valami nagyon nem kerek, hiszen az erdő még mindig néma volt. De bevallom előbb mondtam volna a sárkányt a betolakodónak, hogy ő zavarta meg az élővilág és az erdő nyugalmát. - Marhaság - vágtam rá morcos pillantást vetve rá. - Ez csak egy erdő. Semmi mágikus nincs benne. Inkább... - itt rá mutattam. - Te vagy a betolakodó. Nem ebben az erdőben lenne a helyed. Ha druida vagy, akkor a sárkányok között lenne a helyed, egyébként is sárkány vagy! - jelentettem ki. Enyhén ugyan gyerekesnek éreztem magam... de na. - A társaságodat...? A szolgáltatásaidat...? - ismételtem döbbent-sokkos hangon, majd a biztonság kedvéért hátráltam néhány, elég sok lépést. Felsikkantottam, amikor a nagy hátrálásban egy fának ütköztem. Miután újra tanultam lélegezni é a szívem sem akart kiugrani a helyére, a fa tövébe ültem le. Igazából azért maradtam, mert kiváncsi voltam, hogy tényleg igazat mond-e, hogy nem tudja elhagyni a helyet, vagy csak szimplán béna. Én az utóbbira szavaztam...
Catherina Delaver
Nyomok :
45
Vándorlás kezdete :
2020. May. 03.
Hétf. Jún. 22 2020, 19:26
Noha a szaglása emberi alakban is kiváló volt, a teljes potenciálját azért mégis csak farkasként tudta kihasználni. A kastély bejáratánál levetkőzött, a ruháit pedig az egyik csinos szobalány gondjaira bízta: megkérte, hogy vigye fel őket a szobájába. Vagyis... a hercegnő szobájába. Ez már csak egy aprócska kis formalitás. Átalakult, majd egy mély levegőt véve, rálelt Cat illat-foszlányaira. A "nyom" nem volt friss, hiszen már több, mint 3 napja, hogy elszökött a kis bajkeverő. Nem baj, Cat elfuthat, de el nem bújhat. Hircine a füleinél fogva fogja hazaráncigálni és bepótoltatni vele az elmulasztott edzéseket. Rend a lelke mindennek. Ő szigorú kiképzést kért, hát akkor megkapja. Farkas alakjában a sebessége is többszöröse volt az átlagosnak, még egy ló is lassított felvételnek tűnt volna mellette. Dacára a sebességének, még így is egy teljes napba tellett, mire utolérte Cat-et. Útja egy, a határmenti vidékeki erdőbe vezetett. Kíváncsi volt, hogy vajon mi dolga lehet itt az amira-nak... elvégre először megmert volna rá esküdni, hogy Damarel felé vette az irányt. A kisasszony egyre különösebb hóbortokkal áll elő. Egyik nap még az emberi főváros alatti csatornákban keres-kutat valami után, majd a sárban dagonyázik, mint egy kis malac, most pedig egy isten háta mögötti, kietlen vidékre látogat el... Ki érti ezt? Ahogy a farkas a fák és a bokrok takarásában átsuhant az erdőn, a levelek között átszűrődő napfényből arra következtetett, hogy hamarosan egy tisztásra érkezik. Az illat forrása is egyre közelebbi volt, nem is volt hát kérdéses, hogy perceken belül rátalál a lányra. Ez így is lett, ahogy kiért a tisztásra, megpillantotta Őt... és még valakit. Egy különös, csuhás férfit, aki a szaga alapján leginkább egy sárkánynak illett volna be. Beszélgettek, kölcsönösen lekötötték egymás figyelmét és Hircine ezt kihasználva került Cat mögé. Hátulról fölé magasodva vicsorgott rá... még a nyála is kifolyt szerencsétlen hajára. - Lám-lám, a tékozló hercegnő. Ahelyett, hogy harcolni tanulna, ezen az enervált vidéken flörtöl egy olyan férfival, aki még csak nem is fajtájabéli. Lássuk csak, mit is kezdjek én most veled? - Hircine fejében szöget ütött egy-két gondolat, mint például az, hogy megkötözi a hercegnőt és mesztelenül, a földön húzva viszi Őt haza. Ezt hamar el is vetette, mivel valószínűleg a tortúra végére csak a szépsége sínylené meg a dolgot, nem beszélve az esetlegesen közben felmerülő rikácsolásról. - Semmi közöm hozzá, de mondd csak, ki ez a sárkány? - Kérdezte oldalra döntve a fejét, majd a férfit kezdte el méregetni.
Hircine
Nyomok :
146
Vándorlás kezdete :
2020. Apr. 21.
Hétf. Jún. 22 2020, 20:40
Kezdek szédülni. Valami úgy piszkálja az agyamat, hogy majd beleőrülök. A világ kezd forogni körülöttem és pontosan olyan érzésem támad, mint amikor végkimerülésből, utolsó mentsvárként változom át. Semmit nem tehetek, hogy megakadályozzam? Talán most telt be a pohár, és kikívánkozik a másik énem, hogy elégtételt tegyen a sok szívásért, ami engem ért? Vagy talán ez a különös erő, ami mindenképp itt akar tartani, ez akarhatja mindezt? És pont ezek a szerzetek fogják meginni a levét, akiket most látok először?! Miért pont itt? Miért pont én? Miért pont most? Miért pont őket? Ezek a gondolatok visszhangoznak fejemben, miközben testem lassan torzulni kezd, felkészülve, hogy eldobja az emberi formát, és magába fogadja eredeti, természetes önmagát, egy sárkány lényét. Hasfalam és karjaim megfeszülnek, hátam behajlik, nyakam elfordul, hogy előre dőlhessek, és a lány felé nézhessek. Botomra támaszkodva tartom magam, és próbálok nem visszazuhanni. Egyszerre megnyugtató és nyugtalanító. Különös érzés. Minden erőmet összeszedve szóra nyitom számat.
Hé... Ti ott... Mene... Küljetek... Amig... Tudtok...
Szemeim izzani kezdenek, ahogy a botomba ékelődött kő is. Testem minden izülete és csontja hangos ropogások közepedte formálódik, bőröm felgyűrődik és egyre tömörebbé, keményebbbé válik. A bot anyaga és a kő beépülnek testembe, ami egyre csak növekszik és változik. Hátam felső felén két csökevényes csont hatol át, melyek végül erős szárnyakká növik ki magukat. A folyamat végét fajdalmas, iszonyatos visításom jelzi, mellyel egy időben egész tedtem hevesen izzani kezd, élénk lila színnel. Megtörtént. Magamra öltöttem sárkány formámat, melyet màr hosszú évek óta elzárva tartok a kíváncsi szemek elől. Innentől nem én irányítok. Hirtelen a két látogató felé pillantok, majd egy villámgyors mozdulatsorral feléjük iramodok. Az erő, mely a tisztás közepéhez láncolt eddig, most csupán másodpercekig képes fogva tartani. Pillanatokon belül elszabadulok és minden bizonnyal vadul nekitámadok mindennek, ami él és mozog körülöttem. Elkezdődött Lye Renfield, a sárkány ámokfutása.
Vendég
Vendég
Hétf. Jún. 22 2020, 22:11
Nem figyeltem. Hátszél volt, az én szagomat vitte a szél, de én csak a sárkány illatát éreztem. Ezzel ne is lett volna semmi gond. A probléma forrása azonban az volt, hogy emiatt mögém lopakodott valaki. Hircine. Felsikítottam. Ugrottam ültömben néhány métert, valójában néhány centit, lefejeltem a fájt, szívritmuszavarom keletkezett és szerintem néhányan halláskárosulást szenvedtek. Az egyéb, majdani higiéniai problémáimról nem is beszélve: hajat kell mosnom, ugyanis Hircine nyáladzó öleb módjára... hát összenyálazott. - Hirci... - ziháltam, még mindig a szívemen tartva a kezemet, kábé fél méterrel a fától és a vérfarkastól. Ha már vérfarkas... Csodálattól elkerekedett szemmel vettem szemügyre a bestiát és a csodálatos barna bundáját. Innen nézve meglehetősen selymesnek tűnt. Mire észbe kaptam, már előtte nyújtózkodtam, hogy meg tudjam simogatni a fejét, ami azért volt necces, mert kétszer akkora volt, mint én. - Hogy mit csinálok?! - kértem ki magamnak a flörtölés dolgot. - Semmi olyat nem csinálok Hirci... bár tény, hogy az edzést ellógtam - ez utóbbit elismertem, hiszen igaz volt. - Nekem amúgy nem jár szabadság? - kérdeztem tőle egy ferde pillantás keretében. Szerintem jár, illetve én adtam magamnak szabadságot. - Valami Lye, passzolom. Itt óbégat, hogy nem tud közelebb jönni, meg én se menjek köze... - a válaszom végére elhaltak a szavaim, mert a férfi megszólalt, hogy meneküljünk. - Hirci... - suttogtam megrendülten, ahogy átváltozott sárkányt pillantottam meg magunk előtt. Hát... na, én tisztában vagyok vele, hogy Hirci erős, így a simogatásról letéve hozzá simultam, hogy lényegében megengedem neki, hogy megvédjen. Ha akar persze... Ha nem... akkor majd kitalálok én magam valamit.
Catherina Delaver
Nyomok :
45
Vándorlás kezdete :
2020. May. 03.
Hétf. Jún. 22 2020, 22:51
A vérfarkas nem értette, hogy Cat miért volt úgy oda... csak egy kis nyál volt és különben is, magára vessen, hogy vámpír létére képtelen volt megneszelni a mögé sompolygó veszedelmet. - Cat... - Kezdte el szólítgatni... - Cat! Nyugodj meg és figyelj rám. Annak, amit a sárkány mond, van valóságalapja. Amikor a tisztásra értem, én is éreztem egy baljós erőt, méghozzá az Ő irányából. Bármi is az, rám nincs hatással, lévén a láncom semlegesíti. Te a hatósugarán kívül állsz... de Ő... Neki annyi. Most, hogy ezt megbeszéltük, indulhatunk vissza? Csak hogy tudd... annak ellenére, hogy nem látszik rajtam, felettébb morcos vagyok. Nem terveztem tanítványomul fogadni senkit sem, de te veled kivételt tettem. S te pedig... így hálálod meg? Ezért minimum egy aranykeretes bocsánatkérést és egy méltó kiengesztelést várok el. - Morogta a bajszai alatt. - De ezt hagyjuk későbbre. Ennél most fontosabb dolgunk is van. - Mancsa mutatóujját az időközben sárkánnyá alakult Lye Renfield-re emelte. - Éhesnek tűnik. Ilyenkor sajnálom, hogy ilyen kis gebécske vagy. Ha nem így volna, akkor megetethetnélek vele, miközben egérutat nyerek magamnak... - Mondta gondterhelten, fogait szívva. - Csaaak vicceltem! Belőled ma nem lesz sárkány kaja. Nem, ameddig el nem nyered a megbocsátásomat. Egyébként, ez egy meglehetősen apró példány. Könnyedén megtudnám Őt láncolni, de félő, hogy tombolása közepette halálra zúzná saját magát. Nem, nem fogom megölni. Azzal csak annak a valakinek tennék a kedvére, aki ezt az egészet előidézte. - Hircine meghozta a döntését. Oldalra pillantott és a terve már készen is állt. A hóna alá kapta a hercegnőt és villámgyorsan az erdő sűrűn burjánzó fáinak védelmébe menekült. - Még ha ilyen kis töpörtyű is, nehéz lenne a számára a fák között mozognia. Ha közönséges sárkány lenne, akkor ránk gyújthatná az erdőt. De nem az. A mágia, amely a testét körbelengi... elektromos természetű, sem mint tűz. A fák nem csak a mozgásban gátolják meg, de még villámhárítóként is működnek. - Ismertette jól kifundált tervét, hogy miként vészeljék át a sárkány támadást.
Hircine
Nyomok :
146
Vándorlás kezdete :
2020. Apr. 21.
Kedd Jún. 23 2020, 01:10
Balga kis farkas, pont az erdőbe menekült előlem. Az egyetlen hely, ahol alulmaradok, egy nyílt, sík terep, erre bemenekül egyenesen arra a helyre, ahol én vagyok az úr. Meglepő fordulat, bár jelen helyzetben pont leszarom. Elkapom... És... Megölöm... Amint kiszabadulok a vonzáskörből, villámgyorsan utánuk eredek, melynek, bár akaratlanul, mégis igencsak nagy hangot is adok. Vadul visítok és üvöltök, ahogy érzem egyre közeledni a zsákmányt. Teljesen elborította ez a valami az agyam, egyáltalán nem tudok gondolkodni, egyedül a fékezhetetlen, nyers gyilkolási vágyat érzem magamban. Testem végig élénken izzik, körülötte apró, de nagyerejű elektromos kisülések cikáznak, a környezetben pedig jelentős kárt okozok karmaimmal, ahogy utat tépek magamnak az erdő fái között. Emberi alakomban sosem tennék ilyet, hisz a természet adott nekem otthont, ételt, menedéket, és mindent, amire szükségem van. Mindig is azon voltam, hogy megvédjem és segítsem a környezetemet, és azokat, akik benne tartózkodnak. Most viszont egészen más a helyzet. Most senki és semmi nem számít. Egyedül az, hogy pusztítsak és gyilkoljak. Legfőképpen, hogy gyilkoljak. Mint egy hisztériázó gyermek, akitől elvették a kedvenc játékát, csak tombolok és rombolok, nem számítanak a következmények. Elszabadult vadállat vagyok, akit amúgy minden áron megf|keznék, most viszont valamilyen oknál fogva minden erőmmel azon vagyok, hogy elérjem, amit a "valódi énem" akar. Ahogy észreveszem a friss nyomokat, mégnagyobb tempóba kapcsolok, és már inkább ügyesen szlalomozni kezdek a fák között, ezzel is időt spórolva. Már szinte érzem fogaim között a friss hús ízét, és orromban a vér ínycsiklandó illatát. Pusztán méterekre vagyok. Nem menekülnek.
Vendég
Vendég
Kedd Jún. 23 2020, 11:47
Megráztam a fejemet. Mármint azért, hogy kellőképp tudjak Hirci szavaira koncentrálni, nem azért, hogy vitatkozzak vele, hogy nem figyelek. - Jó-jó, bocsánat - motyogtam kicsit szégyenkezve. Aztán furcsa-kérdő-gyanakvó pillantást vetettem rá. - Mit értesz méltó kiengesztelés alatt? - Nem, nyilván nem én lettem volna, ha nem pirulok el halványan. De igazából mindegy is. Talán ezt nem most itt kéne megbeszélni, letisztázni. A sárkány morgása erősebb lett a hátam mögött és egyre jobban nagyon szerettem volna máshol lenni. Bárhol, csak nem itt. Megcsóváltam a fejemet, majd hitetlenkedve néztem Hircine-re. - Komolyan megetetnél azzal a sárkánnyal?! - kértem ki magamnak. Annak ellenére, hogy nem sokkal később közölte, hogy csak viccelt. A szándék megvolt. Hirtelen nem is tudtam merre lenne jobb futni. Vagy merre is tartsak. Hirtelen a vérfarkas mellett sem éreztem magam biztonságban. Hát... izé... nem vagyunk barátok? Mármint... két percig is eljátszott a gondolattal, hogy beáldozna vacsinak... Na mindegy, ússzuk meg és megkérdezem tőle. - Tegyél le! Te nem vagy normális! Nem vagyok valami csomag, amit így felkaphatsz! Inkább leszek sárkánykaja... Hirciii - adtam hangot a szerintem nem méltó bánásmódnak, ahogy cipelt. Viszont... - Hirci... szerinte nem jó a terved. Jön utánunk - közöltem a nyilvánvalót, hiszen szerintem kilométerekre is elhallatszott a sárkány tombolásának a hangja. - Mi a baja? Mitől veszett meg így? - suttogtam a kérdéseimet Hirci irányába. Reméltem hallotta. - Nem csináltam vele semmit! - Ezt azért igyekeztem leszögezni, mielőtt még az én nyakamba varrná az állat tombolását.
Catherina Delaver
Nyomok :
45
Vándorlás kezdete :
2020. May. 03.
Kedd Jún. 23 2020, 12:24
- Sajnálom hercegnő, de ha leteszlek, akkor óvhatatlanul is sárkány lakoma lesz kegyedből. Azt pedig nem engedhetem meg, nem igaz? - Kérdezte rákacsintva. - Haha... szóval a kis üdvöske elégedetlen mestere tervével? - Érdeklődött gúnyosan, majd elmosolyodott és megcsóválta a fejét. - Természetesen tudtam, hogy az újdonsült barátod követni fog bennünket. Pontosan ebben bíztam. Jól figyelj Cat, mert ez lesz a következő lecke, amit megtanítok neked. A fák nem csak a mozgásban korlátozzák Őt, de a látásban is. Ideje, hogy a vadból vadász legyen. - Ahogy ezt kimondta, 15 méteres köríven belül a láncai láthatóvá váltak. Hircine nem csak tervetlenül menekült, hanem gondosan fel is állított egy ketrecet maguk köré. A láncok elég vékonyak ahhoz, hogy egy sárkány nehezen vegye észre Őket, de most még a dús növényzet is takarta azokat. - Ahogy viselkedik... olyan, mint egy agyatlan, fékevesztett hüllő. De majd én megállítom és lecsillapítom. Utána pedig... a gondjaidra bízom, hercegnő. Mégis csak a te barátod, nem az enyém. - Mondta, s sóhajtott egyet. Hircine védelme abszolút volt. A láncát fizikai erővel eltépni nem lehet, hovatovább, amint a sárkány akárcsak egy pillanatra is hozzáér, az elszívja majdnem a teljes fizikai erejét és felerősíti vele a vérfarkast. Második láncával - amit az elsővel összefűzött - semlegesíti a mágia minden fajtáját. - Vámpír vagy, így hát te nem értheted. Mi, akik olyan fajt képviselünk, amelyek bestiális alakot ölthetnek... megváltozunk átváltozáskor. Az állati ösztöneink felerősödnek. Szélsőséges esetekben - akárcsak a barátod - még a józan eszünket is elveszítjük. Persze én más vagyok, haha... Farkas alakban tanúsított higgadtságom fémjelzi hatalmasságom. - Felelte. - És arról a különös erőről se feledkezz meg, amely a tisztáson uralkodik. Ha tippelnem kéne, démoni eredetű. Egy olyan démoné, akinek az ereje még az enyémet is felülmúlja. Különben is... egy tisztás az erdő közepén? Nem gyanús ez egy kicsit? Biztos vagyok benne, hogy itt valami összecsapás történt. - Hircine remekül észrevette, hogy a hely, ahol nem is olyan rég álltak, Hakuryuu és Narelle összecsapásának színhelye volt hónapokkal ezelőtt.
Hircine
Nyomok :
146
Vándorlás kezdete :
2020. Apr. 21.
Szer. Jún. 24 2020, 21:40
Aktív mágia. Kevesebb, mint 200 méterre előttem. Ha marad ez a tempó, nagyjából 12 másodpercen belül érintési távolságba kerülök. Bár agyam elborult és felette valamilyen sötét mágia vette át az irányítást, az ösztöneim mindennél erősebbek és gyorsabbak. Egyetlen pillanatra meg kell állnom, hogy aktiváljam a sajátomat és szabadon engedjem emberi formámat is, a jelenlegivel egy időben. Szerencsére ez a képesség elég szabadon használható, így ha jól időzítek és azonnal reagálok, tökéletesen jön ki a mozdulat. A menekülők gyorsak, mi tagadás. A farkasnak pedig valamilyen erős, veszélyes területi mágiája van, így nem alábecsülendő. Mindent be kell vessek. Mindent, vagy semmit. Ahogy lassítok, szemeim egy pillanatra jobban felizzanak, mint eddig akármikor, ami a mágia hatásának létrejöttét jelzi. Egy helyben, mozdulatlanul állok és fejemben komplex számolások után megszületik a tökéletes koordináta, hova is kell elsütni ezt a képességet. Kockázatos, de nincs más lehetőségem. Emberi formám még félig amorf formában lendül támadásba, egyetlen csapásra koncentrálva, amit közvetlen a menekülők előtt néhány méterrel indít meg, tulajdonképp a semmiből feltűnve. Még így is csak a farkas lábát sikerül eltalálni, ami pusztán arra elég, hogy elbizonytalanítsa léptét, de talán felborítja a hatalmas lendülete miatt. Ahogy a támadás megtörténik, eredeti testem azonnal folytatja útját, egy hatalmas lökéssel gyorsítva magát a két individuum irányába. Mindez kevesebb, mint egy egész másodperc eredménye és tulajdonképpen nulla direkt agyi tevékenység volt szükséges hozzá, az ösztöneim tették a magukét. Egy dezorientált, földön heverő farkas, aki ráadásul vigyázva cipel valakit, nem nehéz préda. Még a mágiája sem változtat sokat a végkimenetelen, feltéve ha sikeresen felbukik. Milyen nevetséges vég. Egy hatalmas vérfarkas, aki természetfeletti mágiát ural, egy vámpír kisasszonnyal a karjaiban menekülve egy megvadult, tomboló sárkány elől, elbotlik egy fában az erdőben, ráadásul egy, a saját védvonalán belülről érkező egyszerű ütés miatt. Legalább is ez a terv. Emberi alakom a csapás bevitele után egy pillanatig a földön marad, majd azonnal megfordul és újabb csapássorozatot indít meg. Arra tökéletes, hogy elterelje a figyelmet. Tisztán látszik rajta a célirányos manifesztáció, a részletek nem igazán jelentek meg rajta, teste nagy része színtelen és torz, szemei teljesen üresek és élettelenek, tudata pedig még annyi sincs, mint nekem. Egyszerű parancsokat tud csak követni. Mekkora szerencse, hogy szinte teljesértékű testnek számít, így az egyetlen módszer, ami hatással van ellene, persze a puszta fizikai sérülésen kívül, az a mentális blokkolás. Abban az esetben nem tudnám irányítani és teljesen a maga feje után menne, ami ugye nincs neki, így pusztán egy kómában fekvő emberrel érne fel. Hirtelen elémtárul üldözötteim látványa, ahogy közvetlen látóterembe kerülnek. Valamilyen sűrűn szött védőháló veszi kötbe őket, ami fizikai és mágikus hatásokat is képes semlegesíteni. (Vajon azt is, ami jelenleg engem tart fogva?...) Nehéz lesz áthatolni rajta, de mindkét testem együttes használarával és precíz, jól időzített támadásokkal talán nem lehetetlen. A kupola fölé magasodom néhány méterre, másik testemet pedig közvetlenül a farkas alá pozícionálom, hogy egy vonalba kerüljön velem. Támadásaimmal, mivel a vad nem célozható, így kénytelen vagyok a két test között ellentétes töltéseket létrehozni, a fizika pedig elintézi a többit. Ha elég nagy feszültséget sikerül gerjeszteni, és a lánc anyaga sem teljesen szigetelő, talán sikerül egy Faraday-kalitkát létrehozni, effektíve megsütve ezzel mindent, ami benne van. Így lesz a védelemből kegyetlen csapda. Feltéve, hogy működik az elméletem. Nincs idő szórakozni. Cselekedni kell, gyilkolni, vagy elbukom és meghalok. Legalább is ez a gondolat motivál jelenleg egyedül.
Vendég
Vendég
Csüt. Jún. 25 2020, 10:45
//Cat utánam következik kivételesen a sorrendben... : )
Az ellenfél által megidézett humanoid báb - Hircine lábára mért - támadásától, a vérfarkas elveszítette az egyensúlyát, felsőteste előre dőlt, s a föld is egyre közelebbinek kezdett el látszódni. A pillanat egy töredéke alatt hozta meg a döntését: Cat-et kikapva a hóna alól, feldobta Őt a levegőbe, bal tenyerét a talajhoz illesztetve megtámasztotta testét. Egy erőteljes lökéssel felegyenesedett, a lány is valamikor ekkor pottyant le úgy, hogy pont a védelmezője nyakába ülve került. Végül Hircine sarkon fordult, hogy alaposabban szemügyre vehesse támadóját. - Bevallom, erre nem számítottam. Úgy látszik, hogy még nekem is van még mit tanulnom. - Élt az egészséges önkritika jogával. Egyre jobban kezdett tetszeni neki a kialakult helyzet. Talán félre ismerte a sárkányt és mégsem csak egy agyatlan, tomboló hüllő? Nem volt ideje ezen gondolkodni, mert a báb támadásba lendült. Ütések és rúgások egész armadáját zúdította Hircine-re, de az egyetlen bal kezével hárította mindet, hiába, az elsőosztályú kiképzés, valamint a vérfarkas testtel járó erő és gyorsaság leküzdhetetlen akadály volt a báb számára. - Azt hiszem kezdem érteni, hogy mi folyik itt, Cat. - Szólalt meg váratlanul. - Ez egy szerelmi civakodás. Szinte magam előtt látom az egész jelenetet! Verőfényes délután, egy ilyen mesébe illő erdő tisztásán találkozott két fiatal... a fiú közölte gyengéd érzelmeit a lánnyal... de az visszautasította őt! "Sajnálom, de nem lehetek a tiéd oh nemes sárkány, mert a szívem már másé...", "Ez esetben végzek veled, utána pedig saját magammal, hogy az idők végezetéig egymásé lehessünk a túlvilágon, drága Cat-em!" - Hircine fantáziája szárnyalt, vidáman mosolygott, jól érezte magát. Természetesen a viccelődés és a bábbal való csépelődés közepette... a sárkányt sem volt rest szemmel tartani. Ekkor egy újabb váratlan dolog történt: a báb hasra dobta magát Hircine előtt, pontosabban alatta. Ő először csak nagyokat pislogott a dolgon, s eltűnődött azon, hogy ez vajon mégis miféle hadviselés akar lenni, de amikor az elkezdte összehangolni támadását a sárkánnyal, megvilágosodott. A növekvő mágikus energia... egy olyan támadás veszélyével fenyegetett, amelyet bár Ő túlélne, a kis védence viszont nem. - Mivel a láncaim végett kívülről árnyékolva vagyunk... ezért a báb segítségével próbálsz meg egy belső, elektromos teret létrehozni. Köszönöm, de azt hiszem, hogy ezt inkább kihagyom. - Hircine levéve nyakából Cat-et a mellkasa előtte átölelte Őt, ezzel egyidőben a 15 méter sugarú lánc-gömbböt is feloszlatta... s a láncokat újra megidézte, a saját és az amira teste köré. Úgy bevoltak csomagolva, mint egy múmia, de megérte, mert így semmilyen hatással sem voltak rájuk a villámok. Amint a robaj megszűnt, a láncok ismét feloszlottak, Hircine pedig nem habozott, védekezésből támadásba vátolt át: jobb lábával teljes erővel a báb mellkasa irányába taposott. Ha eltalálta, akkor annak felrobbant az egész felső teste, s még egy kisebb kráter is keletkezett alatta, a földön. Akár eltalálta, akár nem, lándzsavégű, villámgyors láncával is támadott, s apró darabokra szeletelte a báb maradványait. Ezzel egyidőben a fizikai erőt elnyelő láncát is kiterjesztette maguk köré, majd hátrébb ugorva, s a maradványoktól egy jó 15 méteres távolságot felvéve, a mágia elnyelő láncait társította előbbi mellé. Az ég felé és az azon lebegő sárkányra tekintett, miközben lerakta Cat-et a földre, Ő maga pedig visszaváltozott anyaszült mesztelen, emberi alakjába. - Ha jól emlékszem, Lye a neved. Egy élmény volt, de vége van. Születésem óta képes vagyok a mások testét körbelengő mágikus energiát érzékelni. És nem csak azt, hanem azt is, ami testükön belül van. A báb megidézése... nem volt olcsó. Azóta is apadnak a készleteid, s ha nem pihensz le, hamarosan elveszíted az eszméletedet. Mitévő leszel? Megpróbálkozol egy újabb báb megidézésével? Vagy sárkányként próbálsz megtámadni? Vagy esetleg megpróbálod a távolságot tartani? - Kérdezte komoly hangvétellel. Már befejezte a játszadozást. Ha az ellenfél a bábbal próbálkozik, Hircine már fel van rá készülve. Oda a meglepetés ereje. Ha sárkányként támad, a láncok fogságába kerül. Ha tartja a távolságot, hamarosan elfogy a maradék mágikus ereje is és eszméletét vesztve hullik alá az égből. - Vagy... akár be is fejezhetjük ezt az egészet. Ahogy korábban is elmondtam, nem foglak megölni. Ami azt illeti, még hasznát is venném egy ilyen tehetségnek a csapatomba. Nos, hogy döntesz, büszke harcos?
Hircine
Nyomok :
146
Vándorlás kezdete :
2020. Apr. 21.
Csüt. Jún. 25 2020, 11:02
- Mi?! - döbbentem meg Hirci abszurd feltételezésén. Mármint, hogy a barátomnak nevezte ezt a pikkelyes dögöt. - Ez az izé nem volt és nem is lesz SOHA, ismétlem SOHA a barátom. DE még ismerősöm sem lesz! - jelentettem ki harciasan, bár sokat rontott rajta a tény, hogy Hirci még mindig fogott. Aztán, amikor a vérfarkas feldobott, diszkréten felsikkantottam. - Mi a...? - adtam hangot a döbbenetemnek. - TE NEM VAGY NORMÁLIS! - jelentettem ki a vérfarkasnak. A sárkányra nem is vesztegettem volna több időt, vagy bármit. Sőt igyekeztem a gondolataimat elterelni, egészen addig míg a drága farkas megint meg nem szólalt. - MOST találkoztam ezzel a döggel életembe először! - jelentettem ki, miközben a Hirci nevetséges elméletét hallgattam. Hát ez... nonszensz. Egyszerűen ilyen nincs. - Na jó. Nekem ebből elegem van! - jelentettem ki és toppantottam egyet a lábammal. - Elég volt Hirci, hogy össze vissza rakosgatsz, mintha valami csomag lennék. Elég volt abból, hogy idióta elméleteket gyártasz. ÉS! Elég volt ebből a túlméterezett meztelen csigából is. Vigyél vissza a kastélyba, Hircine! És ez parancs! - fordultam a vérfarkassal szembe szikrázó tekintettel. - Ezt a dögöt semmi körülmény között nem hozhatod fel a kastélyba. Vagy Maioreszre esküszöm előbb rombolom én porrá az otthonomat, minthogy ez a lény oda betegye a lábát! - jelentettem ki. - Vagy fürdeni kívánsz. Hircine? Tudtommal még mindig kerülöd a vizet... - tettem még hozzá kissé gonosz hangon. - Nem mondom utoljára. VIGYÉL HAZA! Légy jó kutya, Hircine!
Catherina Delaver
Nyomok :
45
Vándorlás kezdete :
2020. May. 03.
Vas. Jún. 28 2020, 12:40
Emberi testem elpusztítása nem volt nagyobb negatív hatással rám. Amikor kettéválasztom lényemet, minden megduplázódik, az energiám pedig kettéoszlik, és mindkét esetben rohamosan fogyni kezd. A képesség feloldásakor, vagy az egyik test pusztulásakor a másik minden megmaradt energiámat megörökli, így ugyanott folytathatom, ahol tartottam. Példaképp, ha pusztán egy pillanatra válnék ketté, majd utána azonnal újraegyesíteném önmagam egésszé, pusztán a képesség elsütésének energiáját kéne megfizetnem, ami magában nem túl sok. A képesség elsütési távja hosszú, akár 1-200 méter is lehet, azzal a feltétellel, hogy közvetlen, gátmentes rálátásom van az adott pontra, ahol létrehozom a manifesztációt. Újra használni értelmetlen lenne, hisz a farkas bár emberi formáját visszaöltötte, így is probléma nélkül elbánik vele, és túl gyors ahoz, hogy meglepjem, legnagyobb ütőkártyámat azonban még nem játszottam ki. Azt csakis végszükség esetére tartogatom, amikor az életem forog kockán, mivel annak energiaigénye pár perc alatt teljesen lemerítene. Jobb ötletem, és tiszta gondolkodásom nem lévén, egyetlen lehetőségem a puszta, brutális támadás, így azt választom. Minden fizikai erőmet összeszedve szimpla frontális csapásokat kezdek mérni ellenfelem irányába, még mindig felülről megközelítve azt, így gyakorlatilag azonnal a védőhálónak csapódom. A hatását egyből érzem magamon, egyre gyengülök, míg végül önmagam árnyékának érzem magam. Percekig kitartok. Csapásaim nem lassulnak, pusztán erejük csökken minden egyes érintkezés után. Teljesen értelmetlen, de nincs semmi más ötletem. Ez a csata eleve veszteségre volt ítélve. De mi ez?... A mágia-semlegesítő lánc hatása miatt lassan igazi, valós gondolatok kezdenek megfogalmazódni bennem, ahogy a tisztás mágikus ereje halványul. Miért vagyok itt? Kik ezek? Mit művelek, és miért vagyok ennyire gyenge?... Kérdések egész hada gyülemlik elmémben, s mire valamit is felfogok a helyzetből, annyira elfáradok, hogy visszavonulni kényszerülök. Esdekelve, ügyetlenül szállok le a földre, kicsivel arrébb, de még látható távolságban, majd levegőért kapkodva, még mindig sárkány alakomban próbálom megoldani fejemben a rejtélyt. Ahoz is túl fáradt és zavart vagyok, hogy visszaváltozzak. Mi az ördög folyik itt?...
Vendég
Vendég
Szer. Júl. 01 2020, 20:00
A vérfarkas láncai elszívták a sárkány fizikai és mágikus erejét, de egyúttal meg is szüntették az elméjét befolyásoló mágiát. Minden a tervei szerint alakult. Végül... senkinek sem esett baja. S bár szeretett volna 1-2 szót váltani a sárkánnyal, erre - az amira hisztije miatt - nem volt lehetősége. - Ugyan, az elméleteim általában helyesek! - Próbált az eddigi eredményeivel takarózni, de a hercegnő hajthatatlan volt. - Parancs? - Kérdezte meglepődve. - Ez különös. Tudod... nem vall rád, hogy parancsokat osztogatsz nekem. Talán... valami baj van? - Egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy a lány harc során beverte a fejét, de ezt hamar el is vetette, lévén olyan gyengéden bánt vele, hogy még egy hajszála sem görbült meg. - Jól van, rendben, megértettem. Hazaviszlek. De máskor ne kóborolj el, mert mint láthatod... a kastélyon kívüli világ veszélyes. - Mondta ezt úgy neki, mintha egy törékeny porcelán babával beszélne. - Biztos nem akarsz vele beszélni? Most már öntudatánál van. - Kérdezte megerősítésre várva, de Cat pillantása több volt, mint megerősítő. Ellentmondásnak helye nem volt. Hircine hümmögött egy, s halványan elmosolyodott. - Egy sárkány Vérhegyen. Milyen... festői. De nem. Tisztában vagyok vele, hogy milyen meggondolatlanság lenne Őt magunkkal vinni. - Bár ezt mondta, azért kíváncsi lett volna, hogy a vámpír nemesség milyen ellenlépéseket tett volna az óriáshüllő kitoloncolására. A fürdő szó hallatán... a mosoly leolvadt a férfi arcáról. - Nem, drága hercegnő. Nem kívánok fürdeni. Mint azt te magad is láthatod, a harc során is megőriztem makulátlanságomat. - Mutatott a mellkasára. Tény és való, hogy tiszta volt. - Nos akkor... kapaszkodj hercegnő... - S azzal ismét átalakult vérfarkas formájába és a nyakába tette Cat-et. - Indulunk. -
VÉGE
Hircine
Nyomok :
146
Vándorlás kezdete :
2020. Apr. 21.
Hétf. Szept. 14 2020, 15:59
Riya & Heart
Amikor eljött a nap, Raziel - az ígéretéhez híven - a főváros kapujában várta zsoldos fejvadászait. Kivétel nélkül mind megjelentek és Khairiya Nox-al együtt, összesen 12-en voltak. Ami az árút illette, 5 szekérnyi volt belőlük, a szekereket pedig lovak vontatták. Raziel a legelső szekéren utazott és azok a fejvadászok is kaptak lovat, akik igényeltek, lévén az út hosszú volt és az erőltetett menet nem opció, hanem elvárt.
Már több, mint egy napja úton volt a karaván és jelenleg, mélyen, a határmenti vidékeki erdő - egyik csapásán - vágtak át. Minden olyan békés volt, de a legnyugodtabb, az Raziel maga volt. Ennyire bízott volna zsoldosaiban? Ami a fejvadászokat illette, lelkesek voltak. Hogy is ne lettek volna azok? Egy kis sétagaloppért cserébe, egy kisebb vagyon üti a markukat. De akadtak köztük olyanok is, akik csalódottak voltak. Rigardo, a fejvadász csapat legidősebb és legtapasztaltabb tagja már morgolódott egy ideje. - Ez kurvára unalmas. Csak azért fogadtam el a piperkőc alak felkérését, mert azt hittem, hogy összemérhetem az erőmet egy fantom társulatbélivel. - Mondta feldúltan. A fantom társulat egy olyan bűnszövetkezet volt, amelynek létezéséről csak azok a fejvadászok tudtak, akik az abszolút top kategóriát képviselték. Rigardo egy volt közülük és a maga - emberi alakjában is - 2 és fél méteres magasságával, ezt senki sem kérdőjelezte meg.
- Nyugalom nagy fiú. Mi is szívesen megküzdenénk egyel közülük, de azért legyünk realisták... Egy ilyen kaliberű bűnöző miért akarna elrabolni néhány szekérnyi képesség-blokkoló karperecet? - Tapintott a lényegre egy Rigardo-tól sokkal, emberibb méretű felebarátja.
A szél hirtelen feltámadt és egy baljós illatot hozott magával. A lovak is megérezték ezt, s nyugtalanná váltak. A szőke hajú kislány feltűnése, önmagában elegendő volt, hogy megtorpanjanak. Patáik a földbe gyökereztek. - Heart Under Blade. - Azonosította be Raziel. Különös. Még mindig nyugodt volt.
Raziel Morningstar
Nyomok :
39
Vándorlás kezdete :
2020. Jul. 18.
Hétf. Szept. 14 2020, 16:00
Heart ott állt egymaga, szemben a karavánnal. Arcán most is - mint mindig - egy elégedett mosoly ült kint. - Egy, kettő, három, négy... - Kezdte el megszámolni ellenfeleit. - Nem tudom eldönteni, hogy a főnök olyan mohó, hogy egyszerre ennyi képességet akar megszerezni, vagy csak az én képességeimet teszi próbára? - Tette fel a nagy kérdést saját magának.
- Ez lenne az? Az "S" osztályú bűnöző? - Lépett elő Rigardo. Elégedetlen volt. - Hisz ez csak egy gyermek. - Mondta ki a nyilvánvalót.
- Parancsolsz? - Kérdezte Heart, oldalra döntve a fejét.
- Vámpír vagy. Érzem a szagodon. S mint olyan, fajod olcsó trükkök és illúziók gyakorlója. Nem tudom mi volt a célod azzal, hogy ezzel a gyermeteg külsővel mutatkoztál előttem, de nem fogom visszafogni magam. - Rigardo átalakult. A férfi egy hibrid volt, félig sárkány, félig vérfarkas, s állati alakjában, utóbbi dominált. 5 méter magas volt, testét barna pikkelyek borították, amelyekből szőr nőtt ki. Nem volt a legszebb látvány, ám annál praktikusabb. Itt még nem ért véget: a pikkelyek felizzottak és "megkövültek". - A képességemmel megtudom keményíteni az amúgy is áthatolhatatlan pikkelyeimet. Készülj! - S azzal megiramodott.
Heart nagyokat pislogva hallgatta a monológot, az átváltozást látva pedig még elismerősen füttyentett is egyet. - Azt hiszem, egy ilyen erő demonstráció után nem lenne helyén való, ha visszafognám magam. - Heart is bedobta a nagy labdát: szemei sárgán felizzottak, íriszei összeszűkültek, akárcsak egy sárkányé, teste körül pedig egy ugyancsak sárga színű aura jelent meg.
Rigardo - amikor elég közel került - meglendítette csatabárdját, amelynek feje nagyobb volt, mint maga az ellenfele... ám Heart a puszta kezével fogta meg azt, ezzel egyidőben pedig a másik - szabad - kezében lévő karddal vágott egyet. Tisztán lehetett hallani, ahogy a páncélnál is keményebb pikkelyek ropogva törnek szét, a robusztus férfi teste pedig, függőlegesen válik szét és dől el két felé, kiömlő vére pedig teljesen eláztatja gyilkosát.
A jelenet láttán, két fiatal - akik Rigardo tanítványai voltak - sarkon fordultak és menekülőre fogták. Szerencsétlenek nem jutottak messzire, lévén utánuk repült két kard, amelyek olyan bődületes erővel találták el Őket, hogy a felsőtestük nemes egyszerűséggel felrobbant.
- Ezzel három mínusz. - Jegyezte meg Heart, ezután pedig lenyalta a vért a kardja pengéjéről. - Rövidre kell fognom. A Nap áldása még az én számomra is megterhelő. Egek... már előre látom, hogy meg sem bírok majd mozdulni az izomláztól. A főnök jön nekem ezután egy masszírozással. - Cseverészett magában.
Heart Under Blade
Nyomok :
21
Vándorlás kezdete :
2020. May. 13.
Hétf. Szept. 14 2020, 16:37
Kissé álmosan, morogva álldogáltam a városkapuban várva a többieket. Először néhány marcona alak tűnt fel, majd megjelent mindenki más is, végül pedig maga Raziel. Riya könnyedén szállt fel a gesztenyepej kancára, amit kinézet magának. Az út unalmas és egyhangú volt, noha csak társainak a morgás törte meg a csendet. Riyának egy idő után kedve lett volna valamelyiket lecsapni. Persze, nem úgy hogy baja legyen, csak annyira, hogy csendbe maradjon. A lány elfojtott egy ásítást és nyújtózott a nyeregben. A hirtelen szél hatására Riya egyből felélénkülve egyenesedett ki a nyeregben. Addig a lóra borulva szundizott. Megbízott a hátas állatban, hogy vitesse magát, mint valami holt súly. A kis vámpír lányt Riya messziről kiszúrta, s amúgy is találkozott már vele. Akkor is örült, hogy nem kellett vele összecsapnia, ám most a helyzet merőben másnak ígérkezett. A lány leszállt a lóról, majd rásózott a farára, hogy meneküljön. Legalább a lovat mentse meg. Majd kifizeti, ha arról van szó. Felvont szemöldökkel nézte, ahogy Rigardo neki ront. Lemondóan fújta ki a levegőt Riya. Ez így nem lesz jó. Nem hatotta meg társa halála. Azonban az egy kicsit meglepte, hogy a két menekülőt nem hagyta életben Heart. - A nap áldása? - akadt egy percre Riyában benne a levegő. Bár eredetileg nem akart megszólalni, de a nap szó felidézte benne Haku-t. Riya aktiválta a képességét, de egyelőre nem támadt rá a vámpírlányra. Várt. Amúgy is, volt még rajta kívül nyolc fejvadász. A végén még csak egymás akadályoznák, így Riya türelmesen állt és várt.
Khairiya Nox
Nyomok :
132
Vándorlás kezdete :
2020. Apr. 29.
Hétf. Szept. 14 2020, 17:19
Három újabb - közelharcos - fejvadász lendült támadásba. Időt sem hagytak Heart-nak felkészülni, bekerítették, s hárman, három különböző irányból támadtak. Az első tőröket, a második kardot, a harmadik pedig lándzsát használt, de mielőtt még bármelyikük fegyverének pengéje elérhette volna, Heart bőre megkeményedett. Rigardo képessége volt ez, amelyet épp az imént szerzett meg. A fegyverek visszapattantak, Heart pedig kiterjesztette az auráját, amely forró volt, mint a Nap. A három szerencsétlenből, hamvak sem maradtak. - Fúj, hát ez undi. Én úgy szeretem a baba bőröm, ahogy vagy! - Panaszkodott Heart, s ezzel egyidőben a bőre is visszanyerte eredeti formáját. Egy biztos... nem ez lesz a kedvenc képessége.
- Igen! A Nap áldása! Egy démon hibridtől szereztem meg, még sok sok évvel ezelőtt! - Felelt lelkesen, örömében egy helyben topogva. Meglepődött és örült, hogy valaki felismerte. Tekintete oly angyalian gyermeki volt, hogy nehéz volt elhinni, hogy épp most mészárolt le embereket. - Várj! Téged ismerlek! Te vagy az a kutyás lány! - Emlékezett vissza a fekete piaci találkára. Heart tett egy lépést előre, s teste eltűnt. Közvetlenül, Riya mögött jelent meg, de nem támadott, ehelyett, a füléhez hajolt és belesuttogott. - Tudod... köztünk szólva... te aztán igazán balszerencsés vagy, hogy egymásután kétszer is belém futottál... - Amint ezt kimondta, ismét eltűnt, s a következő pillanatban egy újabb fejvadász lelte halálát: Heart karóba húzta a kardján. - Teleportálás?! Miféle képessége van?! Az előbb tűz, utána megkeményíti a bőrét, most meg teleportálás?! - Kérte számon az egyik riadt nő. Ő volt az, akit Riya a legkevésbé sem kedvelt. - Igen! Pontosan! Nem volt ám könnyű megszerezni... megláncolva, rabszolga sorban kellett tengődnöm hosszú hónapokig! S bár "annak" a férfinak a képességét nem sikerült megszereznem, ellenben az egyik szolgálójáét igen. Ez volna az, a teleportáció. Várj, megmutassam hogy működik? - Heart a lábával megérintett egy követ, ami eltűnt, majd a nő mögött megjelenve, betörte annak koponyáját. - Pont így! - Jelentette ki elégedetten. Megunta a játszadozást. 4 db kardot idézett meg és szúrt bele a földbe. Egyenként megérintette Őket, majd azok - csak úgy, mint a kő - eltűntek és nemes egyszerűséggel az életben maradt 4 fejvadász testébe jelentek meg. Riya volt az egyetlen, aki képessége használata révén túlélte... Ő rajta csak átpottyant a kard.
- Nahát... ez aztán nem semmi! - Tátotta el a száját. - A képességed... kell nekem! Add ide! - Szemei csillogni kezdtek és lassú léptekkel, megindult a vöröske felé.
Heart Under Blade
Nyomok :
21
Vándorlás kezdete :
2020. May. 13.
Hétf. Szept. 14 2020, 17:42
Cak csóváltam a fejemet az idióták láttán, akik csak úgy hulltak, mint a legyek. Most mit mondjak? Amatőrök, ostobák? Talán. Oké, mondjuk nekem sem volt sok eszem, hogy elvállaltam. Igen, ebben a percben bántam meg, ahogy Heart feltűnt. - Hakutól? - csicseregtem megszeppenten. - Ismered Hakut? - érdeklődtem egy percre teljesen megfeledkezve arról, hogy hol is vagyok, kivel vagyok és mit csinálok. - Igen - bólintottam. - Én is emlékszem rád! Végül meg lett az, amit kerestél? - próbáltam elterelni a figyelmét, illetve csak beszélgetni és ezt az egészet élve megúszni. - Hát na... ilyen az én szerencsém - vontam meg a vállamat. Most mit tudtam volna mit mondani. Igyekeztem hátammal egy fának támaszkodni, hogy legalább hátulról védve legyek. Legalábbis ez az illúzió megmaradjon. A számonkérésre és a pillanatnyi vitára, csak szemet forgattam. Nah, bár a többiek iránt sem éreztem olyan sok sajnálatot, a nő halála inkább morbid elégedettséggel töltött el. Őszintén szólva megérdemelte a halált, elég sokszor tett nekem keresztbe. Szóval... nem sajnáltam. Talán lehetett volna kicsit lassabb, vagy fájdalmasabb halála, de a lényeg, hogy nem zavar több vizet. Asszem, ez volt az a pont, hogy hálát adtam a képességemért, hiszen, mikor megjelent bennem egy kard, az csak lepottyant a földre elém. Én életben maradtam, mindenki más, viszont meghalt. - Dehogy adom! - horkantottam fel és azzal a lendülettel el is süllyedtem a földben. - Ez az enyém! Neked is van egy rakat képességed, ne hogy már pont az enyém kelljen neked! - morogtam a föld alatt, de elég hangos voltam ahhoz, hogy a föld ne nyelje el a hangomat. Remélhetőleg nincs olyan képesség a tarsolyában, amivel ki tudna szedni a földből.
Khairiya Nox
Nyomok :
132
Vándorlás kezdete :
2020. Apr. 29.
Hétf. Szept. 14 2020, 17:55
Heart morcosan felfújta az arcát, amikor az ellenfele a föld alá menekült. Persze megvolt a terve, hogy "előássa" Őt onnan, de ekkor...
Raziel - aki eddig csendben ült és figyelt - felállt a szekéren és végig nézett a holttesteken. Ezek voltak azok a fejvadászok, akiket a főváros, az Ő elfogásukra bérelt fel. Lehunyta a szemeit, a gyász egyfajta jeleként. Mivel az utolsó ellenfél még életben volt, először róla kellett gondoskodni. Riya a képességét használta, hogy a föld alá meneküljön, de ez sem menthette meg Őt a végzetétől. - Virulence - Mondta ki a képesség nevét, amely Vitraziel-hez tartozott. Riya ekkor elviselhetetlen fájdalmat érezhetett az egész testében. Néhány nappal ezelőtt, a fogadóban, Raziel miniatűr vérlemezeket juttatott a fejvadász lány testébe, annak száján, orrán és fülein keresztül. Ő erről persze mit sem tud, hiszen hogyan is tudhatna, éppen a részeg férfi szívének a kitépésével volt elfoglalva.
A vírus az elmúlt napokban szétterjedt a testében csak arra várva, hogy Raziel aktiválja. Riya úgy érezhette, hogy a teste olyan, mintha ólómból lenne, minden nyílásán keresztül vérzik és az ereje egyre csak fogyatkozik. Ha a föld alatt marad és a képessége kikapcsol, halálra zúzza magát.
Raziel Morningstar
Nyomok :
39
Vándorlás kezdete :
2020. Jul. 18.
Hétf. Szept. 14 2020, 18:33
Oké, és akkor most szökés! Legalábbis ez volt a tervem. De ahogy szokás mondani, ember tervez, isten végez. Eredetileg azt terveztem, hogy a föld alatt visszasunnyogok a városig, hiszen a szagomat elnyelte a föld, ebben az állapotban meg amúgy se volt semmi illatom. Elfojtottam egy sóhajt, s azon kattogtam, hogy kerültem ebbe a helyzetbe. Már a fogadóban is volt egy rossz érzésem, nem kellett volna elfogadnom ezt a melót... Azt hittem, hirtelen valamit elrontottam. De nem. A képességem továbbra is működött. Ennek ellenére óriási fájdalmat éreztem az egész testemben. Kerestem a forrását, forgolódtam a föld alatt, de nem találtam semmi külsérelmi nyomot. Lehet Heart kardja még is megsebzett valahogyan? - A francba - szitkozódtam halkan, hiszen néhány perc leforgása alatt szinte minden erőm elhagyott. Ki kell mennem a föld alól vagy komoly bajba kerülök. Néhány méterrel odébb, mint ahol elnyelt a föld bukkantam fel. Nyekegve, nyöködva, morogva és szidva mindenkit. Fél lábam a földben maradt, azt már nem volt erőm kihúzni. Mikor a képességem kikapcsolt, szinte ájultan dőltem el. Csak az oldalam mozgásán, ahogy vettem a levegőt látszódott egyedül, hogy még nem haltam meg.
Khairiya Nox
Nyomok :
132
Vándorlás kezdete :
2020. Apr. 29.
Hétf. Szept. 14 2020, 18:47
Heart saját maga is meglepődött, hogy főnöke ilyen furmányos módon járt túl a szinte legyőzhetetlen képességet használó lány eszén. A vírus gyorsan dolgozott és ahogy az a nagy könyvben megvolt írva: Riya végül felbukkant, de egyik lába benne ragadt a földbe. - Húúú... látnod kéne milyen pocsékul nézel ki. - Jegyezte meg Heart, miközben leguggolt melé, hogy alaposabban szemügyre vehesse. Egyik ujjával megérintette a sérült lány mellkasát, s bár az érintés maga nem volt erős, most ez is világi fájdalom lehetett a számára. - Mi a baj? Fáj? Várj! Ismerek egy trükköt, amivel elterelhetem a figyelmed róla! - Ahogy ezt kimondta, ökölbe szorította az egyik kezét és csontrepesztő erővel mosott be a vöröske gyomorszájába. Még a föld is beleremegett. - Látod? Most nem a mellkasod fájdalomára koncentrálsz! De vajon hány belső szerved zúztam most össze? - Kérdezte csilingelő hangon. Figyelmét a fölbe ragadt láb sem kerülte el. - Nézzenek oda. Csapdába estél. Szeretnéd, hogy segítsek? Kérned sem kell! Persze, hogy segítek! - Hirtelen valamiért nagyon lelkes lett. Megragadta a szóban forgó lábat a térdénél és kihúzta azt a földből. A lábfej és a vádli alja is súlyosan megsérült, de a hab a tortán az volt, amikor Heart össze is roppantotta a térdet. A csontok szilánkosra törtek benne. Ezután a nyakánál fogva emelte fel áldozatát. Nem szorította erősen, nem akarta, hogy megfulladjon. Szabad - másik kezével - nemes egyszerűséggel belenyúlt Riya szájába, megragadta a szemfogakat és kitépte azokat. - Így ni. A szép arcodat nem szeretném elcsúfítani. De bölcs dolog a mérges kígyó fogát kihúzni, nem igaz? - Kérdezte mindezt úgy, mintha valami tündéri dologról lenne szó.
Heart Under Blade
Nyomok :
21
Vándorlás kezdete :
2020. May. 13.
Hétf. Szept. 14 2020, 19:03
Néhány másodpercig csak feküdtem békésen. Hiba volt az remélnem, hogy megúszom könnyedén. Elmennek és itt hagynak. Ostoba és hiú remény volt. Heart jött oda, s bár valójában nem volt erős az érintése, most még is úgy éreztem, mintha komolyan megütött volna. Azonban ez még nem volt semmi. Egy halk nyögés ugyan elhagyta a számát, de a következő tette után bennem ragadt a levegő. Szinte hallottam, ahogy a belsőszerveim bedobják a törölközőt, hogy azok most feladták. Csúcs, mert én is velük érettem egyet. Minek kell kínozni a másikat? Csak öljenek meg, és hagyjuk békén egymást! Nem tudtam mit mondani, ha tudtam volna is beszélni, valószínűleg a halál faszára küldöm el a másik vámpírt. Na de Raziel sem marad adósom, ha ezt túléltem, ezért még megfizet. Hallottam ahogy törnek a csontjaim. A fájdalom már elmosódott, nem éreztem különösképp, hogy hol és mim fáj. A tudat meg volt, hogy igazából mindenem sajog, de kiemelkedő fájdalomérzet nem jött sehonnan. A nyakamnál emelt fel. Olyan érzetem volt, mintha egy tehetetlen rongybaba lennék. Annak is éreztem magam. Egy darab rongynak, amit csak úgy lehet ide-oda dobálni, pofozni. Ám, mikor a másik lány a szemfogaimat tépte ki, kicsit, szerintem neki fel sem tűnt, de megharaptam. A minimális friss vér elég volt ahhoz, hogy némi erőm legyen. Ennek ellenére még átengedtem magam a fájdalomnak. Hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Még nem volt elég közel hozzám...
Khairiya Nox
Nyomok :
132
Vándorlás kezdete :
2020. Apr. 29.
Hétf. Szept. 14 2020, 19:16
A játék kezdett egyre unalmasabbá válni. A szótlan Riya már közel sem volt olyan szórakoztató, mint néhány perccel ezelőtt. - Hmmm mi az, mi a baj? Elvitte a cica a nyelved? Egészen eddig olyan nagyra voltál magaddal, most meg meg sem szólalsz? - Kérdezte szomorúan. Még két pofont is adott neki két oldalról, hátha "felfrissül". - A fájdalom elvette volna a józan eszed? Milyen kár... azt hittem, hogy akiknek ekkora szájuk van, azok legalább ennyit kibírnak. Csalódtam. - Gúnyolódott, majd elengedte és hagyta, hogy a földre pottyanjon. - Most... ugye tudod mi következik? Megöllek és elveszem a képességedet. - Vázolta fel az elkövetkezendő percek eseményeit. - Hogyan is végezzek veled? Lássuk csak... Dobjalak le egy magas szikláról? Fojtsalak bele egy patak vizébe? Egyszerűen zúzzam össze a tested? Nem... egyikhez sincs kedvem. - Heart nagyon szomorú ábrázatot vágott. Szinte várta, hogy sajnálják Őt, amiért egy jó ötlet sem jut az eszébe. - Megvan! Döntöttem... vámpírhoz méltó halálod lesz! Kiszívom az utolsó csepp véredet is! A holttestedet pedig kiszárítom és felakasztom otthon, a falamra! - Ez az egész kezdett egyre horrorisztikusabbá válni, de Heart nem viccelt. Letérdelt és közelebb hajolt Riya nyakához, hogy belemélyeszthesse a fogait.
Heart Under Blade
Nyomok :
21
Vándorlás kezdete :
2020. May. 13.
Hétf. Szept. 14 2020, 20:08
Sosem hittem volna, hogy valakit felbosszantok azzal, hogy nem beszélek. Meg se mozdulok, csak levegőt veszek. Hmm... ez felettébb különös, és igazából tetszik is. Mármint, hogy a másikat bosszantom azzal, hogy szótlan vagyok. Halkan nyögtem fel, ahogy a földre pottyantam. A sérült lábam került alám, nem igazán voltam kibékülve a helyzettel. De egyelőre nem akartam semmit csinálni. Szívesen a fejéhez vágtam volna, hogy ne csak mondja, hanem akkor csinálja is. Haladjunk már... Elfojtottam a horkantásomat és a mosolyomat is. Most tényleg...? Meg akar harapni? Hát ez marha jó. Nagyon viccesnek találtam a helyzetet. Nem álltam le vele vitatkozni, ha vámpírhoz méltó halált akart volna, akkor nem nyársalnia kellene? De hát ki vagyok én, hogy közbe szóljak és ítélkezzek az ő döntése felett? Amint közel hajolt és megharapott egy fél gondolat erejéig elbizonytalanodtam. Nem-e lenne még is jobb, csak úgy hagyni magam? Hagyni, hogy minden úgy történjen, ahogy meg van írva a nagykönyvben? Azaz, hogy én Khairiya Nox, most szépen az életem végére értem egy kibaszott erőd közepén. Nem! Ha még is túl élném, nem tudnék együtt élni azzal a döntéssel, hogy nem tettem meg mindent, nem az enyém volt az utolsó szó... vagy valami olyasmi. A maradék kis erőmet összeszedve markoltam bele Heart hajába és rántottam le magamról. Remélhetőleg a feje a földnek vágódott. Nem érdekelt, hogy megsérül, de az se hogy nem. - Pszichopata ribanc. Minden csontomat el kellett volna törnöd - sziszegtem dühösen, még mindig a haját markolva.