Arana bejárata

NARELLE

A sötét erdő nyugalmát - hangtalannak távolról sem nevezhető - léptek zaja törte meg. Hircine, a tudatlanok boldogságával, célirányosan haladt egyenesen előre, kicsit sem törődve vele, hogy minden egyes gallyra való rálépésével, felkeltheti a környékbeli ragadozók figyelmét, amely végül meg is történt. A farkas falka már egy ideje a férfi nyomában volt, de tekintve annak különös kisugárzását, az alfa nem merte még megtenni a kezdőlépést. Hogy mit is keresett Hircine ezen a minden háta mögötti veszélyes vidéken? Nos, néhány vele szemben elhaladó vándor beszédéből megtudta, hogy egy csoda szép, fiatal nőt láttak az erdőbe bemenni, kinek testét szőrmebunda takarta. És noha már kinőtte azt a korszakát, amikor még hitt a mesékben, de tény és való volt, hogy egy különleges valaki auráját érezte az erdő felől, így nem volt kérdéses, hogy utána jár. Legrosszabb esetben, lesz egy szőrmebundája, amelyet Sangria-nak adhat.
Percek teltek el, a farkasok létszáma egyre csak gyarapodott. Mikor már úgy 20-an voltak, fel is fedték magukat, legalábbis vizuálisan, lévén prédájuk már réges-régen tudott ittlétükről.
- Lám-lám, úgy látom, hogy éhesek vagytok, felebarátaim. - Köszöntötte Őket Hircine egy rá jellemző, kedves mosollyal. Nem táplált ellenszenvet az irányukba, sőt, nagyon is megértette, hogy az éhség nagyúr. Csak hogy...
- Elfogadom a kihívást. - Jelentette ki az alfára pillantva. A többi farkas hátrált néhány lépést, így a körön belül, csak a 2 egymással élet-halál harcot vívó fél maradt. A farkas egy váratlan pillanatban megragadta a kezdeményez jogát és lerohanta Hircine-t, aki egy tapodtat sem mozdult, egészen a legutolsó pillanatig: ugrás közben kapta el a farkas torkát és azzal a lendülettel szétzúzta azt. A fenséges ragadozó holtteste, úgy hullott a porba, mint egy zsák krumpli. Ezt látva a pribékjei, fülüket, farkukat behúzva menekültek el.
- Igazán kár érte. Soha életemben nem láttam még hozzá fogható példányt. A bundája is elsőosztályú... vajon Sangria mennyire lenne elégedetlen, ha vérfarkas prém helyett sima farkas prémet vinnék neki? - Tette fel önmagának a költői kérdést, majd el is vetette az ötletet.
~ A nő illatának forrása egyre közelebbről érezhető. Ha nem tévedek, úgy negyedórán belül pontosan itt fog elhaladni. ~ Jól kigondolta, s azt is tudta, hogy miként üsse el az időt: tábortüzet rakott és hozzálátott a farkas megnyúzásához. Ordas husi lesz a vacsora.

Narelle maga sem tudta, hogy mit keres az erdő ezen pontján. Céltalanul kóborolt, járta a vidéket. Igazából reménykedett abban, hogy a többi démonhibriddel is összefut, ám erre még nem került sor.
Arana bejárata... Narelle megcsóválta a fejét, ahogy lenézett kútba. Vajon... vajon megpróbáljon-e beleugrani? Afelől nem kételkedett, hogy túléli, viszont, nem akart lent ragadni. Az felettébb kellemetlen lett volna számára. Végül inkább hátat fordított a kútnak és elindult északnak. Gondolatai egymást kergették. tudta, hogy azaz oka, ennek a kóborlásának, hogy nem tudta hova tenni a Hakuval való találkozását. És mélyen belül ez nagyon fájt neki. Na nem, hogy megtámadta, a pajzsa kivédte, nem lett volna semmi baja... hanem a tény, hogy nem ismerte meg. Pedig akkor még látható is volt a kristályokból készült lánca is. Érdekes, hogy az amúgy csak démoni alakjában látszódott. Most, halandó formában egyáltalán nem.
Saját maga is könnyelműségnek tartotta, hogy emberi formában mutatkozott, de hát valami kis izgalomra vágyott. A démoni alakjától rendszerint megijednek az emberek.
Az erdő néma csendjét egy elfojtott vonyítás törte meg. Narelle felkapta a fejét. Gyanakodva nézett körbe. Itt ritkán éri a vadállatokat bármiféle támadás, tehát nincs egyedül. Ösztönösen fordult abba az irányba és indult el, miközben magát egyenesen bolondnak tartotta. Bár vagy megnézi a hang forrását, vagy kútba ugrik. Mind a kettő ostobaságnak hatott. De kíváncsi volt.
Tíz perces séta után már eléggé egyértelmű volt, hogy valaki tábort vert, és épp vacsorázni készült. Narelle se utasította volna a vacsorameghívást, már amennyiben a másik iható számára. Noha éhes nem volt, jól belakmározott néhány halandóból.
végül egy fának dőlve figyelte a vérfarkas ténykedését. Naiv módon azt hitte, hogy van szolidaritás a fajtársai iránt. Mármint vérfarkas-farkas... egy kutya, nem?

A 15 perces becslés soknak bizonyult, kevesebb, mint 10 perc alatt megérkezett az est sztárvendége. Addigra már a farkas megnyúzott, kibelezett teste sült nyársra húzva, a tábortűz felett. Hircine meglepően ügyes volt, ha sütés-főzésről volt szó: mire bárki kettőt pislogott, megnyúzott szinte bármilyen állatot. Egy halvány, negédes mosoly ült kint az arcán. Még mindig nem emelte tekintetét a másikra.
- Biztos sok kérdésed van. "Ki ez a jóképű férfi itt az Isten háta mögött?", "Mik ezek a fenséges illatok?", vagy hogy... "Miért is mondja el mindezt én nekem?". - Törte meg a csendet minden előjel nélkül.
- Az én nevem Hircine. Egy önjelölt forradalmár vagyok. Keresek valakit... Ez pedig itt... a vacsorám. - Válaszolta meg egymásután saját kérdéseit. Most először, szeme sarkából a nőre pillantott és elégedetten füttyentett egyet.
- Wow... nesze neked mese... Te valóban lélegzetelállítóan gyönyörű vagy! - Dicsérte meg elégedetten mosolyogva, ám ahogy jobban beleszimatolt a levegőbe, a mosoly leolvadt az arcáról.
- Vagy úgy... Gondoltam... Túl szép lenne... Te... nem egy közönséges kis vámpír leányzó vagy, nincs igazam? - Kérdezte gondterhelten sóhajtva a végén.
- Minden uralkodót és nemest megbüntetek. Ez létezésem egyetlen célja. - Jelentette ki, majd eszébe jutott, hogy nem is olyan rég... mit is művelt vele Sangria. Na jó, Sangria az Sangria, az Ő esete merőben más, mint ez... Különben is, a vele való játékba is csak azért ment bele a ravasz farkas, mert mindabból előnyt kovácsolhat magának.
- Viszont szeretném, ha tudnád, hogy nem szívesen alkalmazok erőszakot hölgyek ellen, pláne ha azok ilyen szépségesek, mint kegyed... ezért választási lehetőséget kínálok... Adj át minden nálad levő értéket, cserébe távozhatsz... Ha nem teszed... megvannak a módszereim, hogy engedelmességre bírjalak. - Ismertette az opciókat.

Narelle alig palástolt döbbenettel hallgatta a férfi szavait. Újfent eszébe jutott a választás, hogy talán célravezetőbb lett volna percekkel előbb a kútba ugrania, és ott felfedező utat tenni. De persze a kijutás még mindig lehetetlennek tűnt.
A nő csak pillogott szaporán, enyhe zavart türközött a tekintette. Nem, tényleg nem értette, hogy a vérfarkas miért is fecseg ennyit. Narelle heteket töltött el újfent magányosan, szinte sértette a férfi hangja, a szavai, ahogy megzavarták az éj békés csendjét.
Meghökkenve bámult a férfira. Mi van? Zavart, durcás pillantást vetett rá, és karba font kézzel figyelte továbbra is az előtte lévőt.
Lassan már Narelle-t is zavarta, hogy meg se szólal. Bár az utolsó szavai Hircine-nek, ha szavakat nem is, de hideg, örömtelen nevetést kiváltottak belőle. Számára is idegen volt a hangja.
- Vigyed - dobta le elé a földre a kardját, két erszénnyi aranyat. - Csak ennyi? Akkor mehetsz is, nem kívánatos vagy az erdő ezen részében - tette még hozzá hidegen.
Bár a férfi szavai azt állították, ha átad minden értéket mehet, de erősen kételkedett abban, hogy csak úgy minden fenntartás nélkül hagyná elsétálni, tehát Narelle sem mozdult a fától, aminek újra visszadőlt.
A megnyúzott állatra vetett még egy pillantást. - Az alfát ölted meg. Ez furcsának találom - jegyezte meg végül, engedve annak, hogy az előbbi gondolatát megosztja a vérfarkassal.
- Azt lehetne hinni, hogy szolidarítasz a fajtársaiddal... elvégre azok farkasok, te meg vérfarkas vagy... végül is egy kutya, nem?

Hircine meglepődött, nem várt ilyen minőségű együttműködést a nő irányából. Fegyverét, pénzét átadta, egyetlen zokszó nélkül, szinte már lelkiismeret furdalása volt az ordasnak. De csak szinte. Az értékekért ment, határozottan értük nyúlt, s elvette Őket.
- Látod? Nem is volt ez olyan nehéz. - Dicsérte meg, miközben visszament és leült a helyére. Nagyszerű, ha a kardot sikerül eladnia, akkor vagy két hétig nem kell a szabad ég alatt aludnia.
- Ahogy ígértem, szabadon távozhatsz. Lehet nem úgy tűnik, de az adott szavamat mindig megtartom. - Közölte a lánnyal.
- Ám még mielőtt távoznál, szívesen megkínállak vacsorával. - Utalt a sülő farkasra, majd pajkosan elmosolyodott.
- Vagy inkább, valami mást fogyasztanál vacsora gyanánt? - Hircine vére még a vérfarkasok között is különleges volt. Egy korty belőle, olyan erőkhöz juttatná a vámpírokat, amelyekről azok csak álmodnak.
- Ha csak az egyik közönséges falkatagot öltem volna meg, a harc nem ért volna véget és mostanra már több tucat farkas tetem heverne a földön. - Kezdte a magyarázatát, de utóbbi indok csak a jéghegy csúcsa volt.
- Mint mondtam... az uralkodókat és a nemeseket büntetem meg. Így hát máris több ízben is értelmet nyer tettem. - Tett pontot a mondat végére.
- Szolidaritás? Nem, az nem sok szorult belém. Még egy saját almomból valóval is hezitálás nélkül végeznék, ha az egybevág a szent küldetésemmel. Egyébként rövid időn belül te vagy a második, aki kutyának titulál. Egek... mi lett a vérfarkasok tekintélyével? - Kérdezte felvont szemöldökkel.
- Oh, igen... ha már itt tartunk... Sangria L'Espoir, vérhegy királynőjének vagyok a lovagja. - Egészítette ki korábbi bemutatkozását. Még ha Sangria nem pont lovagjának is tartja Őt, arról nem kell tudnia ennek az idegennek.
- És kegyedben kit tisztelhetek?

Megvető fintort vágott a nőt. Igazából ezekre neki nem is volt szüksége, arról nem beszélve, hogy alkalomadtán úgy is tud szerezni még. Elég sok megbízás akadt a fogadók hirdetőtábláin. Nem félt, hogy pár napig arany nélkül marad.
- Ez felettébb örvendetes - hagyta rá a nő. Szíve szerint hátat fordított volna már rég neki, és ment volna vissza a kúthoz tépelődni, hogy ugorjon vagy sem.
- Nem vagyok éhes, sem pedig szomjas. El tudom látni magam. Nincs szükségem meghívásra kétes eredetű idegentől - hárította el a vacsorát. Mindemellett, amúgy sem evett volna farkast. Ha őz, vagy vaddisznó sült volna, akkor még talán, de, így biztosan nem.
Narelle csak megvetően horkant. Még is milyen farkasfalka, ami csak így szétszóródik...? Bár nem nagyon értett a farkasokhoz, de ebben kételkedett. Viszont, az erdő élővilága miatt örült, hogy csak egy farkas halt meg.
- Van különbség egy állat és ember között - jegyezte meg csendesen a nő. Az most mellékes volt számára, hogy néhány állat emberségesebb, és néhány ember pedig még rosszabb, mint egy állat. De ez már olyan filozófiai eszme futtatás lenne, amire már nem akarta vesztegetni az idejét.
- Nem tituláltalak kutyának - húzta fel gőgösen az orrát a nő. - Én arra utaltam, hogy a vérfarkasok és a sima farkasok egyre mennek. Nincs különbség köztük - magyarázta, mire gondolt. Nem, részletkérdés, hogy ez talán nagyobb sértés volt, mint az, ha meghagyta volna Narelle abba a hitbe, hogy kutyának nevezte.
- Vérfarkasok? Te vagy a második, akit látok. Ezek után már nem lehet azt mondani, hogy kihalt a vérfarkas faj - csóválta meg a fejét a nő. végül is, ott volt az a kis farkas kölyök, meg ez a példány. Ez kettővel több, mint amennyivel találkozott eddigi élete során. Még a robbanás előtt se futott bele vérfarkasokba.
Következő szavait hallva a nő felnevetett.
- Méghogy Vérhegy királynője...? - ismételte még mindig nevetős hangon. Hát ez az évszázad vicce. De ha elfoglalta a trónt, hát lelke rajta. Nem ismerte Sangriát személyesen, igazából semmit nem tudott róla. De nem is érdekelte. Narelle, amúgy sem szerette volna, ha túl sok köze lenne Vérhegyhez.
- Nem látom mi értelme van tudod a nevemet - vonta meg a vállát a nő. - Többet úgy sem találkozunk - tette még hozzá. Nem, nem akarta megölni, csupán egyre jobban menni akart. Ugyanakkor nem mozdult, inkább csak a másikat leste, hogy mit mond, vagy csinál.

- Ez sajnálatos, pedig a hús már majdnem teljes átsült. Nem vagy ember... nem kellene ennyire finnyásnak lenned. Az vagy, amit megeszel... mondd csak, nem szeretnéd egy farkas erejét a magadénak tudni? - Kérdezte kétértelműen, nem lehetett tudni, hogy most saját magára, vagy a tűzön sülő farkasra céloz-e.
- Állat és ember... nem gondolod, hogy luxus az embereket és az állatokat két külön csoportba osztani? Az ellenség az ellenség, fajtól függetlenül. - Hircine számára mindegy volt, hogy ember, farkas, vagy akár csak egy mókus az, ki életére tőr... Ő kivétel nélkül ítéletet hirdet mindenki felett.
Ahogy hallgatta Narelle elképzelését a farkasok és vérfarkasok kapcsolatáról, Hircien úgy érezte magát egyre kisebbnek, jelentéktelenebbnek... Már-már szinte ott tartott, hogy bocsánatot kér azért, hogy megszületett, amikor valami egészen érdekes dolog ütötte meg a fülét:
- Tessék? Másik vérfarkas? - Kérdezte meglepődve. Hircine tekintete elsötétült és most már szinte biztos volt, hogy Narelle nem mehet csak úgy el.
- Meggondoltam magamat. A foglyom vagy és most szépen elfogsz vezetni engem ahhoz a bizonyos másik vérfarkashoz. A gazdám vérfarkas prémre vágyik. - Jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
- Vérhegy királynője egy nagy hatalmú vámpír, aki világosan a tudomásomra adta, hogy nem szeret várni. Egy hetet adott, hogy találjak egy vérfarkast és nyúzzam meg. Ebből... már 3 nap el is telt. Fogytán van az időm és a világért sem akarok csalódást okozni neki... - Fejtette ki részletesebben küldetése részleteit. Az ösztönei azt súgták, hogy eredjen a titokzatos nő nyomába, mert Ő lehet a megoldás a problémájára és tessék... milyen igaza lett!
- Igazad van. A név nem számít, formalitás csupán... ahogy az sem számít, hogy találkozunk-e még, vagy sem... Most vagy itt és most van szükségem a segítségedre és te... segíteni fogsz, oh de még mennyire... - Hircine-n kezdett urrá lenni a rossz szokása és előjött a szadista oldala.
- Segítesz Önként, vagy keserves kínok árán bírlak rá az együttműködésre, a döntés a tiéd! - És azzal átadta a stafétát a lánynak.

- Úri passzió - vonta meg a vállát a nő. - Ha megválogathatom, hogy mit eszem, akkor megteszem. Jelen pillanatban meg tudom tenni, így meg is teszem - magyarázta, majd halványan elmosolyodott. - Nem vagyok farkaséhes.
- Neked, de nem mindenki gondolkodik így, de majd rájössz... - hagyta rá a vérfarkasra. Narelle szemében a vérfarkas ugyanolyan kölyöknek tűnt, mint Galeon. Elfojtott egy sóhajt, mikor eszébe jutott a démonhibrid. Az is jó kérdés merre rontja a levegőt. Buta macska, azzal is csak a gond van. Itt van ez a vérfarkas, ezzel is... Narelle sokadjára tette fel a kérdést, hogy miért is nem maradt a szigeten, egyedül.
- Tessék? - kérdezett vissza megdöbbenten a nő. Mármint, hogy fogoly? Hát ez kész... Abszurdum. - Farkasvölgyben egy egész falkányit találhatsz - vonta meg a vállát. - Nem kellek én ahhoz. Vérhegytől délre van - magyarázta még el nagylelkűen az utat.
- Helyes. Menj csak vérfarkas nézőbe. A völgyben megtalálod őket. Én nem járok arra, velem rosszul jársz, ha azt akarod, hogy keressek neked egy másik vérfarkast. - Arról nem beszélve, hogy Narelle személye Farkasvölgyben nem kívánatos. Még is csak az egyik ősvámpír lánya volt. És, ha mészárolni visz oda egy vérfarkast, abból még komoly politikai botrány is lehetne. Ahhoz pedig Narelle túl békés volt.
- Már segítettem, elmondtam merre találod a vérfarkasokat - közölte hidegen. - Ennél többet nem tudsz belőlem kiszedni, mert én sem tudok többet. Nem nagyon követtem a világ eseményeit - tárta szét a karját, amolyan, "bocsi, de most ez van" stílusban.
- Jó, jó próbálkozz, ha eddig nem voltam szerinted eléggé együtt működő - legyintett. Nem vette komolyan a fenyegetést, nem kimondottan aggódott.

- Farkasvölgy... igen, hogy ez eddig miért nem jutott az eszembe... - Motyogta szemeit megforgatva.
- Természetesen ezzel én is tisztában vagyok, csakhogy... megfogadtam, hogy legelőször... a forradalmi hadseregem élén teszem be a lábam farkas földre... Tudod... amolyan "úri passzió". - Mondta mosolyogva, majd felállt és elindult Narelle felé.
- Hiszek neked. Nem tudod hol a farkas, akit láttál és már amúgy is minden értékedet átadtad. Megígértem, hogy nem bántalak és elengedlek. Csak hogy... A szagodtól pezsegni kezd a vérem. Tudod... ilyesmi csak akkor fordul elő, amikor valami hihetetlenül erős ellenféllel találkozom. Gazdám, Sangria, hozzád képest egy védtelen csecsemő. Annyira féltem, hogy véletlenül kárt teszek törékeny csepp testében, hogy végül megadtam magam neki. De te... nem ilyen kispályás vagy, nincs igazam? - Kérdezte egy széles vigyorra húzva a száját. Sutba dobta a jó modort és már csak a saját szórakozása érdekelte.
- Kíváncsi vagyok... mennyire is vagy erős. - Pedzegette tovább a határokat, miközben előhúzta a kardot annak hüvelyéből, amelyet Narelle-től zsákmányolt. Ahogy azt a kezébe fogta, egyértelművé vált, hogy egy nagyon magasan képzett harcosról van szó és nem csak 1 tekergő hajléktalanról.
- 5 másodperc múlva lesújtok rád. Azt ajánlom, mutasd meg, hogy milyen fából faragtak. - Tanácsolta, s felvéve az alapállást, felkészült a támadásra. Ahogy ígérte, pontosan 5 másodperc múlva, egy gyönyörű, egyenes vágással célozta meg a lány nyakát, noha még ha amaz nem is védekezett volna, Hircine akkor is megállította volna a pengét, fél centire a bőrétől. Tartja magát az eszméihez. Nőket, soha, semmilyen körülmények között sem bánt.

Narelle inkább nem kommentálta. Végül is jobb a békesség. Egyébként is furcsa, hogy már a második vérfarkassal fut össze, és teljesen... viszonylag civilizáltan eltársalognak egymás mellett. Noha érezte, hogy Hircine nagyon más, mint Lara. Így óvatosabb is volt vele. Nem akart nyílt összetűzésbe keveredni az ordassal.
Szemmel láthatóan azonban a férfi nem így gondolta. Narelle nem szólalt meg, csupán egy hideg pillantást vetett rá hogy ezt most tényleg muszáj? Ki nem mondott kérdésére szinte azon nyomban megkapta a választ, hiszen Hircine közölte a terveit.
Narelle ugyan kerülni akarta az összecsapást, de még sem akart kimondottan gyengének tűnni, így szinte azon nyomban aktiválta a pajzsát. A kard, amint hozzáért kettétört. Ketté tört volna a passzív pajzsán is, de így hatásosabb, elrettentőbb volt. Remélte, hogy a vérfarkas nem akarja tovább kóstolgatni.
- Remélem elégedett vagy - jegyezte meg gúnyosan. Ez, viszont lehet hatásosabb lett volna, ha démoni alakjában van. Ennek ellenére átváltozni nem akart, sem pedig az erejét a továbbiakban rááldozni. - Mivel a fegyvernek... - nem fejezte be a mondatot, de ezt már nem tudta volna egy kovács helyre hozni. Akadt olyan kovács, aki törött kardokat képes volt javítani, ha azok mágikus tulajdonsággal rendelkeztek, de az, amit Hircine a kezében fogott, csak egy egyszerű kard volt. Narelle egyedül azért sajnálta, mert a markolata szép zafírberakásos volt, és kígyós motívumok díszítették. Sose használta, azt se tudta volna megmondani a nő, hogy volt-e éle a kardnak, vagy csupán egy kellően mutatós dísz lett volna az eredeti rendeltetése. Erre sem derül már fény.
- Akarsz még valamit, vagy csak lopod itt a perceket, azzal a veszéllyel fenyegetve, hogy az unalomba halok bele? - érdeklődött gúnyosan. Már felvilágosította a vérfarkast, hogy a jelenléte itt nem kívánatos. Csupán szemtanúja akart lenni, hogy el is hagyja a helyet. Ez pedig még sajna nem következett be.

Mihelyst a kard pengéje kettétört, Hircine elengedte annak markolatát. Nem volt szüksége egy olyan fegyverre, amely még egy ilyen gyenge kis pajzsot sem képes átvágni.
- Lám, lám... úgy fest, hogy a képességed által létrehozott pajzs össze sem hasonlítható a kardoddal. Hm... azon tűnődöm, hogy vajon mi okból hordtad azt mégis magadnál? Talán ez is egy újabb úri passzió lenne? Vagy talán... - Ekkor rátaposott, s apró darabokra törte szét a zafírokat.
- Hoppá, ez véletlen volt. - Közölte ördögi vigyorral az arcán. Egyértelmű volt, hogy a kövek tetszettek neki.
- Akkor hát, folytassuk! - Jobb kezében megjelent 3 lánc, amelyből az egyik, lándzsaszerű végével, Narelle pajzsát kezdte el ostromolni, több kevesebb sikerrel.
~ Most már biztos vagyok benne, hogy Ő nem lehet akárki. A láncom erősebb, mint bármely földi kard... vagy lándzsa... mégsem képes áthatolni a pajzsán. Azt hiszem... eljött az idő, hogy kipróbáljam az új szerzeményemet... ~ Meghozta magában a döntést és a középső lánca, kígyó módjára tekeredett a hercegnő pajzsa köré... s feloszlatta azt. Ezután következett a passzív pajzs, de az is egy pillanat alatt az előző sorsára jutott... a lánc pedig, megbéklyózta Narelle-t.
- Játék vége, kislány. Én nyertem. - Jelentette ki győzelmét és még a szája szélét is megnyalta, miközben elindult a legyőzött ellenfele felé.
- A láncom feloszlat minden képességét és megakadályozza azok újbóli használatát. Jelenleg... nem vagy több, egy kezét-lábát mozdítani nem tudó kislánynál. Vagy nevezzelek inkább hús darabnak? - Élcelődött gúnyosan, s nyelvével végig nyalt oldalt, annak nyakán.
- Az illatod és az ízed is egyaránt kedvemre való. Legszívesebben felfalnálak... még csontod sem maradna. - Egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy mi lenne, ha csak most az egyszer felhagyna azon elvével, hogy nem öl meg egy nőt sem. Nagy a kísértés és egy későbbi, lehetséges veszélyforrással is kevesebb lenne.
- Egy kicsit azért csalódott vagyok. Azt hallottam, hogy ti démonok kemény legények vagytok. Erre tessék... nézz csak magadra... - Ahogy ezt kimondta, egy határozott mozdulattal letépte Narelle felsőjét, így a felső teste teljesen csupasz volt.
- Csak egy húsdarab vagy, semmi több. - Morogta elégedetten és bal kezével masszírozni kezdte a lány egyik keblét.

Kellően kordában tudta az arcmimikáját a nő, hogy ne ránduljon össze fájdalmasan, mikor a férfi rálépett a markolatra.
Felvont szemöldökkel pillantott rá, aztán jókedvűen felhorkantott.
- Persze-persze - legyintett. Végül is csak egy kard volt. Majd vesz másikat. igazából annyira nem érdekelte. Szép volt ugyan... de több ezer másik kard is létezik ami ugyanúgy szép. Csak talál majd kedvére valót.
- Nem unod? - érdeklődött udvariasan. Mert ő amúgy már nagyon. Egyébként is... Mikor kezdtek el harcolni? Narelle úgy érezte, hogy kicsit követhetetlenné váltak számára az események. Meg kellett volna fogadnia a saját tanácsát és elhúzni. Persze nem tette...
- Miért? Talán harcoltunk? - nézett rá kérdőn, ahogy közelebb sétált hozzá Hircine. Ennek ellenére volt ami zavarta. Nem az, hogy a lánc szinte mozdulni sem engedte... nem. Valami más volt.
Néhány másodperc utána Narelle már tudta is, mi az ami jobban zavart mindennél. Mióta megszületett azóta, most először volt teljes mértékben pajzs nélkül. Furcsa, idegen érzés volt. Őszintén szólva nem nagyon ficánkolt, nem csinált lényegében semmit. Pont ezért. Hiszen már nem volt meg a természetes védelme. A védelme, ami születése pillanatától kezdve jelen volt, most megszűnt.
- Ölj meg, ha akarsz - jegyezte meg halkan Narelle. Félt a haláltól? Nem. Neki mindegy volt, hogy él-e vagy hal-e. Valószínűleg vissza tudna jönni, csak ahhoz meg kell találnia a megfelelő kiskaput.
- Minden démon más és más - mutatott rá a nő egy lényeges dologra. Az meg már megint más kérdés volt, hogy az ő ereje a pajzsában lapult. Védekezésben volt tehetséges, nem támadásban. - Egyébként csak egy hibrid vagyok. Nem vagyok olyan különleges - rántotta meg a vállát, láncok ide vagy oda.
- Vedd le rólam a kezed - sziszegte jeges hangon. - Ölj meg ha akarsz, nem érdekel. De a kezedet leveszed rólam, mert abban a percben, amint szabad leszek megetetem veled. Ne akarj magadra haragítani! - hangja továbbra is fenyegető volt, a szeme villanása árulhatta el egyedül, hogy még nem fedte fel a nő minden lapját. Elvégre, halandó formában volt. Így mindig is gyengébb lesz.

16+

- Nem érdekelnek a démonok. Semmi dolgom velük. De te egy halandó babérokra törő példány vagy, ezért megbüntetlek. - Súgta a fülébe és megpuszilta annak cimpáját.
- Megeteted velem... a kezemet? Nahát, ez érdekesen hangzik! Végre... az az idegesítő nemesi öntudatod... kezd megtörni. Így már sokkal izgalmasabb! - Hircine szerfelett lelkes lett, bár nem volt min meglepődni, elvégre Ő mindig is tudott hatni az emberekre.
- De igen... pontosan ez a célom... Haragudj rám, s a féktelen dühödtől vezérelve... tépj szét! - Hangja olyan volt, mint 1 mániákus valakié, aki nem tud már leállni, eközben pedig egy pillanatra sem hagyta abba Narelle mellének a masszírozását.
- Nem foglak megölni. Még csak egyetlen karcolást sem ejtek rajtad, hisz megígértem nem? De csak hogy tudd... a fájdalomnak megannyi formája létezik. - Közölte sejtelmesen, majd megfordulva elindult vissza a kidőlt fa törzséhez, Narelle-t pedig a lánccal húzta maga után. Megérkezve leült, a lányt pedig az ölébe rántotta, aki így hassal lefelé, keresztbe terült el a lábain.
- Ti nemesek, mind ugyanolyanok vagytok. Fennhordjátok az orrotokat és alig lehet lerángatni benneteket az egyszerű pornép közé. De mindennek véget vetek. Sajátkezűleg. - Még mindig rébuszokban beszélt, ám ezúttal adott 1 kis távpontot is. A támadásért felelős lánca végét, a tűzbe dobta. Idő kell, mire az ezüst színű felülete, elkezd vörösödni.
- Szomorú. Még a nevedet sem tudom. De hamarosan adok neked egyet, ne félj. - Mondta kellemes, lágy hangszínen, miközben hozzálátott Narelle nadrágjának a levételéhez. A ruhadarab nem adta könnyen magát, ezért a felső sorsára jutott: szét lett tépve.
- Bocsáss meg... a szoknyát viselő lányokhoz vagyok hozzászokva! - Hozta fel mentségére, mintha valami teljesen ártatlan dologról lenne szó. A fehérneműhöz nem nyúlt, éppen elegendő felület volt szabadon.
Hircine először csak gyengéden simogatni kezdte a formás fenék egyik felét, majd teljesen váratlanul egy olyat rásózott, amitől az olyan vörös lett, mint egy főtt rák. De ez még csak a kezdet volt... úgy elfenekelte szerencsétlent, hogy annak rendesen hurkás lett a hátsófele. Ezután... újra csak gyengéden simogatta azt.
- Látod látod, néhány órával ezelőtt még egy gőgtől túlfűtött nemes voltál, de most már csak egy megszeppent kislány vagy. Ez a láncaim ereje. Megtisztítottalak. Nem kell megköszönnöd... ingyen volt. Oh és a legjobb része még hátra van! Az autogram! - Az időközben már kellőképpen felhevült láncát kiemelte a tűzből és a kis foglya feneke felé lógatta. A lándzsaszerű, izzó vége egyre közelebb és közelebb került a bőréhez. Hircine terve annyi volt, hogy nemes egyszerűséggel, megjelöli Narelle-t, mint egy tehenet szokás.

Lassan, pislantott egyet a nő. Ez most komolyan a fejére esett? Nem igazán értette a férfi viselkedését, de a láncokból nem tudott, valahol igazából nem is érdekelte, kiszabadulni, így tűrte. Persze néma csendben. Alapesetben legalábbis.
- Az túl... méltóságon aluli lenne - válaszolta végül gőgösen. Bár nem kell aggódnia Hircine-nek, Narelle meg fogja találni a módját, hogy megtorolja rajta az elmúlt és az elkövetkezendő perceket. A nő, a láncok fogságában nem sok jóra számított.
- Hencegő - közölte. Fájdalom... ugyan... oké, hogy nem tudja a vérfarkas kivel is beszél... Meg a testi fájdalom egy dolog. De... Mindegy is igazából. Narelle nem félt. Talán egy kicsit óvatosabb volt, mint szokott, de amúgy nem tartott. S egyébként is! Alkalomadtán még mindig a kútba tud ugrani, hátha elfelejtik a létezését néhány évezredre.
- Első kézből tudom milyen a nemesek világa. S hidd el, utálom őket - nem hazudott. Hiszen a rangja nem védte meg, az otthonát el kellett hagynia. Az imperátorok, a leendő tanács tagok... Köpött rájuk. Ezért se érdekelte Vérhegy, ezért is érezte magát ezerszer jobban a Pokolban.
- Nincs közöd a nevemhez, még mindig. Bár mondjuk hozzám sem - jegyezte meg. - Egyébként ennyit a szavahihetőségedről. Arról volt szó elengedsz. Tessék. Te sem vagy jobb, mint az általad oly' lenézett nemesi réteg. Se te, se ők nem tartják magukat az adott szavukhoz - jegyezte meg tűnődve, némileg gúnyosan, kissé ugyan beletörődve, hogy nem lesz fáklyás menet, ami most jön.
- Hircine... Hircine... - csóválta meg a fejét a nő. - Nem tudsz megtörni. Ne hidd azt, hogy bármit, amit teszel hatással lesz rám. Nem érdekel - közölte vele. A fenekelést egy hang nélkül tűrte. Mozogni, ficeregni meg a láncok nem engedték, így igazából...
- Eddig sem voltam gőgös. Csupán megválogatom kivel beszélek. Neked jutott az a kegy, hogy mielőtt véres bosszút állnék rajtad, elbeszélgetek veled. Nem, nem most. Majd egyszer. Mikor nem számítasz rá. Nem felejtek. De ha nem is most, majd a halálod után találkozunk - kuncogott a nő. Nem félt. démon vére a tűzzel szemben némileg ellenállóbbá tette, így ha izzó lánccal akarja megjelölni... démoni formájában úgy sem fog látszani rajta. Meglehet, véletlen volt, hogy emberi formában volt. Meglehet, de most teljesen jól jött ki.
- Rajta, Hircine... Mi ez a pillanatnyi habozás? Csak nem félsz?

- Nincs közöm a nevedhez. Ettől függetlenül szeretném megtudni. Ha már ilyen közel kerültünk egymáshoz, ez a minimum, nem gondolod? - Kérdezte elégedetten vigyorogva. Az hogy Ő hozzá mennyi köze van, nem érdekelte. Ő csak a nevét akarta megtudni. Nem valószínű, hogy újra találkoznak, de egy név, az olyan, mint egy skalp. Sőt, ami azt illeti... ez a lány az első nemes, aki felett igazságot hírdet. Az elsők mindig fontosak, így most még inkább akaratos lett...
Már-már szinte lenyűgözte Hircine-t Narelle vasakarata, ahogy az a fájdalmat és a megaláztatást tűrte. De mindez nem számított. Csak az, hogy ezt a találkozást... egy ideig nem felejti el.
- Megtörni? Ugyan, én megtisztítani akarlak, nem megtörni! Mire végzünk, egy teljesen más ember leszel... pontosabban démon-vámpír. - A szemeiben egy furcsa fény izzott, ami semmi jó nem ígért.
- Igaz is, a legenda úgy tartja, hogy ti démonok a pokolba kerüléseteket követően, újjászülettek. Ha te, mint a kínzómként öltesz alakot... biztos jól fogunk majd mulatni. - Jelentette ki egy csepp félelem nélkül. Ha fájdalomtűrésről van szó, Hircine messze menőleg a lány felett áll.
- Habozás? Ugyan-ugyan, csak a megfelelő betűstílust és méretet választom ki. - Felelte pimaszul.
A lánc vörösen izzó, lándzsaszerű vége végül megmozdult és gyakorlott költők tollvonásait megszégyenítő eleganciával kezdte el a lány fenekére ráégetni az alábbi szöveget: "Az én drága, karót nyelt hercegnőmnek. - Hircine". Mindez gyorsan történt és szinte teljesen fájdalommentes volt, lévén nem azon volt a hangsúly, hanem a gesztuson. A bőr még jó néhány másodpercen keresztül füstölgött, amely igencsak kellemes, csábító illat volt a vérfarkas számára.
- Így ni, ezzel meg is volnánk. Hoho, nézzenek oda! Egész jól sikerült! - Megcsodálta a művét, majd felültette ölében a lányt, s eltüntette a láncait. Narelle szabad volt. Azt csinálhatott, amit csak akart.
- Hm... azt hiszem bocsánatot kell kérnem. A ruháid... nem kellett volna széttépnem Őket. - Lesütötte a tekintetét, emelve bocsánatkérése színvonalát, noha pont nem a ruhákért kellett volna bűntudatot éreznie. Ami azt illeti... nem is érzett semmit. Ez csak egy újabb gúnyolódás volt a részéről.

- Bekaphatod - váltott Narelle nem igazán szalonképes nyelvezetre. Elvesztette a türelmét. Persze, az esetleges fájdalmat még mindig egy szó, vagy hang nélkül tűrte, de a csipkelődős beszólásokat nem állt szándékában szó nélkül hagyni.
- Nem fog sikerülni. Velejéig romlott vagyok - vágta rá Narelle. Méghogy megtisztítani...? Ez az évszázad vicce. Amúgy se értette a férfi célját. Ezzel mit nyer? Megbélyegez mindenkit? És? Nem ér el vele semmit. Maximum lesz néhány ellensége.
Bármi nyomot is hagyott a halandó testén az első adandó alkalommal leszedi magáról. Végül is ő, saját magának tud sérülést okozni, de majd később. Előbb szabaduljon ki innen. Persze, arra is sor fog kerülni, csak idő kérdése, addig azonban nem volt más választása, mint tűrni.
Alapvetően szerette volna tudni, mit is csinált vele a vérfarkas, ám annyira nem, hogy meg is kérdezze. Majd kideríti. Majd megnézi, miután kivágta magából.
- Menj művésznek - reagált nyugodtan Narelle, még mindig a földet bámulva. Őszintén szólva örült, hogy a láncok eltűntek róla, noha a pajzsa abban a másodpercben még nem tért vissza. Remélte, nem örökre kellett búcsút vennie tőle, mert akkor Hircine megemlegeti ezt a találkozást.
Narelle, ahogy ott ült szembe Hircine-nel... ezer és egy gondolat futott végig az agyán, hogy vajon mit is csinálhatna. Sétáljon el? Éppenséggel meg tehetné. Utána majd átváltozik és annyi. Vagy... Esetleg tépje fel a torkát? Hmm... nem rossz ötlet. Nem tudta eldönteni. Komolyan, szinte már tanulmányozva figyelte a férfit, miközben azt latolgatta mit is csináljon.
A bocsánatkérést, vagy legalábbis az annak feltüntetett gúnyolódást elengedte a füle mellett.
Egy pillanat része volt az egész. Az, hogy átváltozott, az, hogy a karmait Hircine torkába mélyesztette és kitépte azt. volt néhány másodperc, amikor látszódott a férfi gerince.
- Jól figyelj, csak egyszer mondom el. A nevem Narelle la Rosa, a Pokol hercegnője vagyok - suttogta, majd megpaskolta a férfi fejét. Pár pillanatig élvezettel figyelte a kínlódó vérfarkast.
- Pápá Hircine, biztosan találkozunk még. A legrosszabb rémálmodban - kacsintott rá, majd a bundáját fellibbentve láthatóvá tette fenekét, hogy nincs ott semmi. Narelle néhány perc múlva futásra váltott, hogy minél nagyobb távolságra kerüljön a vérfarkastól. Valószínűleg mély benyomást tett rá.

A feje majdnem leszakadt a nyakáról, csak egy csonk tartotta ott, de ezzel egyidőben a gyógyító ezüst lánc is megjelent és automatikusan aktiválódva, gyógyítani kezdte a gazdatestet. Egy külső szemlélő azt gondolhatná, hogy Hircine szörnyű kínok között vonaglik, de nem... nem érez semmit, lévén elveszítette az eszméletét, s csak miután az utolsó heg is eltűnt, tért magához.
- Narelle... la Rosa... gyönyörű név. - Dícsérte meg a lányt. Lehet, hogy nem volt magánál az elmúlt pár másodpercben, de valahogy mégis minden történésről tudott, így a fejpaskolásról is.
- Sok bajtól megkímélhetted volna magad, ha már a legelső perctől fogva komolyan harcoltál volna ellenem. - Tette hozzá, s elkezdett felegyenesedni. Természetesen, egy utolsó pillantást azért még vetett a fellibbenő bunda alá. A popsi sértetlen volt.
- Démonként még sokkal dögösebb vagy. Ha ebben a formádban mutatkoztál volna előttem... kétszer is meggondoltam volna, hogy meg-e támadjalak. - Bókolt még egy utolsót, majd elköszönt Ő is.
- Ég veled, Narelle. Remélem találkozunk még, pokol hercegnője. - Intett egyet és rábólintott a rémálombeli kis randevúra. Egyébként, Hircine nem szokott álmodni, így ha valami csoda folytán mégis megtörténne, az valóságos csoda lenne.

VÉGE